Dr. gróf Matuska Lászlóné: Román babonák

Szinte csodaszámba megy a képes levelező-lapok világában, ha egy amolyan két krajcáros kincstári kerül ki a levélhordó táskájából. Egy ilyet kaptam minap, telve furcsa ákombákomokkal. Persze nem kis erőfeszítésembe került, míg kibetűzhettem írójának nevét, a jó öreg Fioóét, a ki csak most tudta meg, hogy nekem, a faluból oly messzire elszakadottnak, kis babám van, s e fölötti örömében sok jót, hosszú életet, egészséget, boldogságot olvasott rá a levelező-lapra (levélre nem telt neki), a melyen azzal a tanáccsal is ellátott, hogy vágjam össze a kis levelező-lapot, s aztán kis zacskóba varrva, miként a scapulárét szokás, akasszam a kicsike nyakára, a ki ez által védve lesz minden bajtól.

Ez a szegény jó öreg parasztasszony gyermekkoromban minden nap be-benézet hozzánk, s ha a legcsekélyebb bajom volt is, mindjárt elkészítette az ő szokásos szenes vizét, a mitől csodálatosképpen a legtöbbször jobban is lettem. De nemcsak ehhez a babonához értett ő, tudott még sok egyebet. Ő olvasott rá a tehenekre is, a mikor nem akartak tejelni.

A románok azt tartják, hogy vannak közöttük olyan férfiak és asszonyok, a kik képesek a mások teheneinek a tejét mind elvonni, és a saját tehénkéjök tőgyébe varázsolni át, a honnak ők a maguk hasznára kifejthetik. Az ilyen varázslókat «prikolis»-okat nevezik. Az öreg Flóre azt tartotta magáról, s azt hitték felőle mások is, hogy ő imáival s ráolvasása által képes a megrablott jószágnak tejét visszavarázsolni, a melynek folyamán a megbabonázott állat fájdalmas bőgést hallatva egyenesen annak a kapuja elé megy, a ki elvarázsolta, és addig míg nem érzi azt, hogy teje visszatér, onnan nem tágít. Gazdaságunkból hetenkint kétszer Flóre vitte piacra az eladni való terményeket, zöldséget és más effélét, mert megbízható ügyes asszony volt, a nép azonban azt tartotta róla, hogy azért sikerül neki mindig jól a vásár, mert ördöngős. Talán ő maga is ebben a meggyőződésben élt, mert a mikor baromfit vitt eladni, piacra való indulása előtt a baromfiakat rendszerint az udvar közepére állította kosarastól, s kukoricát szórt reájok, mire az egész baromhad futva, röpködve sereglett a kosárba zárattak köré. Ezt azért tette, hogy valamint a sok tyúk, pulyka, meg liba: úgy vegye körül a vevők egész raja is az eladásra szánt apró jószágot.

A magyarországi románok a hétnek csaknem minden egyes napjához fűznek valami babonát, így például van «szent péntek»-jük, a mely napon az asszonyok semmiféle nehezebb műi munkát nem végeznek, különösen a varrást kerülik; mert akkor a szentet meg találnák szúrni a tűvel, a ki aztán rettenetes bosszút állna rajtuk. Kedden este korán lefeküsznek, nehogy a «Márcz-szára» (marti-sara = keddesti boszorkány) valamely munkán rajtakapja valamelyiküket; mert akkor ezt az egész éjfélig gyomrozná. De ha valaki – azonban csak asszony – mégis meg találna feledkezni az est jelentőségéről és dolgoznék, akkor okvetetlen tegyen éjjelre ollót az ágya mellé, hogy azzal szükség esetén ráijesszen a boszorkányra, a ki – és ezt erősen hiszik – nagyon félti a haját, mert ebben rejlik az ereje. Ez a kissé álmoskodásra hajló nép különösen az olyan babonákban szeret hinni, melyek a korai lefekvést vonják maguk után. – A «lovak napjai» (zilele cailor) húsvét előtt és húsvét után tíz-tíz napig tartanak; ekkor szoktak előjönni a lovak alakjába bújtatott ördögök, hogy megkínozzák azokat, a kik éjfélen túl lámpa mellett dolgozgatnak.

Érdekes annak a módja, a mint szárazság idején esőért imádkoznak. Ilyenkor 40–50 gyermek összeáll, maguk közül egy leánykát zöld gallyakkal teljesen körülfonnak úgy, hogy annak csak a két szeme meg a lábai látszanak ki a zöld lombozatból; ezzel azután elmennek a legközelebbi kúthoz, s a kis lányt ott egy-két vödör víznek az őt körülövező lombozatra való felöntésével «babaruczává» avatják. Ez a didergő kis teremtés aztán kíséretével énekelve házról-házra megy, a hol mindenütt egy-egy krajcár a könyörgők jutalma, a lábon járó kis bokrot pedig vízzel fel-felfrissítgetik. Persze ennek a sok felfrissítésnek nem ritkán a babarucza adja meg az árát, ha mással nem, egy alapos náthával.

Egyik-másik babonájuk gyöngéd érzésről tanúskodik. Román asszony, a kinek gyermeke kiskorában elhalt, sohasem ízleli meg az évben az éppen beért gyümölcsöt addig, míg abból más gyermekének akár ajándék-, akár alamizsnaképpen nem juttatott. Kiváltképp a görög-keletiek időszámítása szerinti szent Péter-nap előtt, valamint eperérés idején dívik náluk ez az általános ajándékozgatás, mivelhogy a krassószörényi marosmenti oláhok – a kiknek babonáiról itt szó van – a Péter-napkor érő almán és szamócán kívül más gyümölcshöz a maguk emberségéből nem igen jutnak. – Ezen önmegtartóztatásukat pedig arra a megható kis regényre alapítják, mely szerint a jó Isten a tavasz bizonyos napjain maga köré gyűjtvén minden mennybéli ártatlan kisdedet, elvezeti őket az édenkertbe, a hol még áll a bibliai fa, szebbnél szebb piros almákkal pompázva. Itt az Úr megrázza a fát s gyönyörűséggel hallgatja a gyümölcsszedő számtalan apróság meg-megújuló örömrivalgásait; azokat a gyermekeket azonban, a kikenk anyái nem voltak elég erősek az önmegtartóztatásra addig, míg valamely idegen gyermeknek is nem juttattak eperből, almából, félreállítja az Úr, s ezek csak fájó szívvel nézhetik a többiek örömét.

A lélekvándorlásban vakon hisznek, szerintök minden elhunyt léleknek legalább egyszer vissza kell térnie szerettei közé. A legtöbb azonban hetekig, rendszerint hat hétig naponként visszajő, s ha ez idő alatt nem sikerül őt nyugalmának feltalálására segíteni, soha többé nem találja fel sírját és örökké a földszínén marad, faodút, padlást, vagy templomtornyot keresve nappali menhelyül, a honnan éjszakára hozzátartozóihoz tér meg mindig. Azokat, a kik haláluk után kísérgetni vissza fognak térni, már életükben felismerni vélik. Szerintük az ilyen emberek többnyire lesütött szemmel járnak, kerülik a mások tekintetét. Legtöbbször azokat tartják ilyeneknek, a kik életükben varázslással s halott-elhelyezéssel tartoznak. Ezeknek halálakor aztán, hogy vissza ne térhessenek, a koporsóba zárás előtt, hosszú vasszöget döfnek a szívökbe. A néphit különben azt tartja, hogy voltaképpen nem az elhalt szellem tér vissza, hanem éjfélenkint ördögök bontják fel a sírokat, és a holtak bőrét magukra húzván, tulajdonképpen ördögök járnak kísérteni. Halottaik mellé a koporsóba kenyeret és pénzt szoktak tenni, minek körülbelül az a jelentősége, a mi a régi görögöknél volt. Halott- vagy lélekelhelyezőknek azokat nevezik, a kik különféle, többnyire borzalmas hókusz-pókuszokkal a feljáró szellemeket sírjaikba visszakényszeríteni képesek. A lélekelhelyezők aztán egyéb kuruzsláshoz is értenek; a házuk nem ritkán menyecskék, leányok, legények gyűjtőhelye, a hol pár krajcárért mindenki kaphat tanácsot, sőt bájitalt is, persze ez utóbbit már nagyobb árért. Ha valamelyik asszonyt életepárja elhagyja és más nőhöz járogat, annak a varázslónő jó pénzért megfordítja a léptenyomát, a mi úgy történik, hogy a hűtelen férj «nyom»-át, mikor szeretőjéhez megy, körülássa, s a kiásott földdarabot fordítva helyezi vissza az útra a feleség felé irányítva; s ha aztán a hűtelen a maga emberségéből tér is bár vissza, a visszatérést csak a boszorkánynak tulajdonítják. Ily boszorkányok alatt azonban nem szabad kizárólag vén asszonyokat érteni: fiatal, szép menyecskék is gyakran foglalkoznak a boszorkánymesterséggel.

Vannak andrásnapi és karácsonyesti babonáik is, de ezek jórészt ugyanazok, a melyek más népeknél is előfordulnak.

Ha valamely leány szerelme viszonzásra nem talál – a mennyiben van hozzá elég bátorsága – András-nap éjjelén éjfélkor kimegy a kertbe, ott egy kezében vitt üres zsákkal körülfonja az útjában talált legelső szilvafát, s ezt a zsákon át egy erősebb tűvel addig szurkálja, míg el nem mondja a hozzávaló verset, a mely magyarul körülbelül a következő: «Zsákocskám, én nem tégedet szúrlak, hanem általad az ördögöt, az pedig szúrja meg a kedvesemet úgy, mintha kilenc sertésól, kilenc tyúkketrec, és kilenc juhakol tetűje szabadulna rája, hogy a mikor éhes, ne ehessék, a mikor szomjas, ne ihassék, és ne is alhassék miattuk, csak mindig én reám gondoljon, s addig ne szabaduljon tőlük, a míg hozzám el nem jön».

A bájitalok készítésében igen gyakorlottak s a hozzávalók megszerzésénél nem kímélik a fáradságot, pedig egynémelyik megszerzése borzalmas, a legtöbbé pedig a gyöngébb szívűekre kissé félelmes módon történik. Egyik varázsitaljukhoz kilenc falu határából kilencféle virág szükséges, de mindegyik virágot csak teljesen ártatlan fiatal leány, vagy már igen öreg nő szakíthatja, és pedig csak holdfényes éjszakán, pontban tizenkét órakor: másként az italnak hatása nem lesz. Az így szedett növényekből készült folyadékot észrevétlenül a meghódítandónak italába keverik, a ki attól akarva nem akarva őrült szerelmessé lesz.

Azok, a kik mindenki által szerettetni, kedveltetni kívánnak, állandóan farkas-gégét hordanak maguknál. Ha valaki fontos ügyben útra megy, annak jóakarója titkon foghagymát csúsztat a zsebébe, a mi szerencsét hoz. Kis gyermekeknek nyakára vagy kézcsuklójára piros szőrzsinórt kötnek, hogy valaki szemmel meg ne verje; egyébként azonban leánygyermekeknél 5–6 éves korukig gondosan kerülik a ruhákban a piros sínt; különben a kicsi vén leány marad. Anyának kisdedét a tarkóján csókolgatni nem tanácsos, mert engedetlenné válik a gyermek.

Az itt elsoroltakon kívül a román népnek még nagyon sok babonája van, de azok nagy része olyan, a melyet egy asszony a tolla hegyére nem vehet.

Még csak azt említem föl, hogy a pénteki naphoz és a tizenhármas számhoz fűződő s általánosan elterjedt babonákat a románok nem hiszik, sőt nevetségeseknek találják.