Voxit Horváth János nemzetőr, tábori lelkész

Nógrád megyében született 1813-ban és gazdag plébános volt Vilke községben, a rozsnyói egyházmegyében.

Az 1848–49-iki szabadságharcban, mint tábori lelkész vett részt, s mint ilyen a táborban gyakran prédikált a hazafiság és hazaszeretetről és Vilke, Tőrincs, Pelsőcz lakosait saját költségén Vácig vezette, de már a szabadságharc leveretésének végső idejében. – Rövid időre bekövetkezett a világosi fegyverletétel, s miután őt is mint fogolyt az orosz táborba vitték, ott találkozott Forgács Sándor gróffal, ki kárörvendőleg üdvözölte, mint fogolyt. – A budapesti cs. és kir. haditörvényszék által kötél általi halálra ítéltetvén, a Neugebäudeba záratott, de az utolsó éjjel szerencsésen megszökött s azután bujdosott, míg Bartakovics volt rozsnyói püspök közbenjárására ismét elfoglalhatta vilkei plébániáját. A szabadságharc koldussá tette, amit igazol az is, hogy 1862-től csőd alatt volt – különben jövedelmező plébániáján. A szabadságharcban nem csak hivatalát, de vagyonát is feláldozta úgy, hogy sohasem tudott többé anyagilag rendbe jönni.

És aki lelkes magyar volt a szabadságharcban, az maradt azután is. – A nagy magyar világban, midőn az adót megtagadták, ismét Voxit Horváth János az elsők közt volt. Azt adó behajtására hat közlegényt és egy tisztet kapott, kiket két napig vendégelt, de a harmadik nap reggelén behíta a tisztet szobájába, átadván az éléskamra kulcsát, így szólt hozzá: „Eddig én tartottam az urakat, itt az éléskamra kulcsa, mától az urak tartsanak engemet.” Természetesen az éléskamrában már semmi sem volt.

Gróf Forgács Antal, akkor kancellár, 1862. évi június 20-án Vilkén át szülőföldére, Gácsra utazván, a vilkei polgárság őt kérte fel, fogadná az átutazó grófot beszéddel, ki Vilkének is földes- és így kegyura is vala. a polgárok e megtisztelő bizalmát a nagy hazafi, Voxit Horváth János azzal odázta el, hogy „muszkavezetőt nem fogadok”, de végre is engedve a kérelemnek – miután a kancellár kegyura is volt, fogadta őt a következő beszéddel:

„Méltóságú Korlátnok úr! Midőn Nagyméltóságod a haza boldogságára törekedő sűrű gondjaitól magát kipihenni szülőföldjére, (hol az isteni gondviselés már bölcsőjének ringatásakor e haza Nemtőjének rendelte) édes övéihez siet; fogadja tőlünk is mint uradalmainak egyik helyéről, őszinte üdvözletünket. Óhajtom! hogy úgy hiúsítsa meg Nagyméltóságod a nemzet vélekedését, – mint hajdan Judith Izraelben meghiúsítás vélekedését azoknak – kik kárhoztatták őt azért, hogy Holofernes táborában mulatoz. – – Szóval kívánjuk, hogy az egyház és haza javára sokáig éljen.”

A kancellár e fogadtatásra dühösen beugrott kocsijába s a tisztelgő polgárokkal nem törődve, tovahajtatott. – Föl is jelentette a kancellár V. Horváthot, nagyon találva érezvén magát szavai által s nagy utánjárásba került, hogy megszabadult a büntetés alól.

Meghalt 1886. évi június hó 28-án mint Vilkei plébános.

Ilyen hazafi volt Voxit Horváth János.