Schwartz Elemér: Szent Kristóf a modern közlekedés védőszentje

Szent Kristófot régi idő óta tiszteli az egyház is, a nép is, és ebben főleg a fuvarosok és utasok. Újabban azonban egész különös módon fellendült a tisztelete, mert a repülők és autózók védőszentjüknek választották. Ebből kifolyólag rákerült képe az autók hűtőjére s ugyancsak ezért neve napján (júl. 25.) az egyház autószentelést², Franciaországban még gyerekkocsiáldást is tart. Emiatt írhatja Albert Becker: „Älteste und modernste Verkehrsmittel treffen sich im Schutzbereich des hl. Christoporus – vom Fergen zum Chauffeur und Flugzeugführer: fast eine romanhafte Verkehrsgeschichte.”³

* * *

Szent Kristófról a római martyrologium keveset tud: „In Lycia saneti Christophori Martyris, qui, sub Decio, virgis ferreis attritus, et e flammae aestuantis incendio superna Christi virtute servatus, ad ultimum, sagittarum ietibus confessus, capitis obtruncatione martyrium complevit.”⁴ Magyarul röviden ezt így mondhatnók: Szent Kristóf Lyciában vértanúságot szenvedett. A tüzes vas és égő olaj nem ártott neki, sőt a nyilazás sem pusztította el s ezért, hogy tovább ne élhessen, fejét vették.

Sajnos, mártírakták nem maradtak ránk! Így biztos adatunk alig van róla. De kiváló vértanúnak kellett lennie, különben a mozarábiai missale nem tüntetné ki a „nagy” jelzővel. Azért is rendkívüli lehetett vártanúsága, mert egyébként a VI. században nem örvendene már nagy tiszteletnek s a consuetudo universalis Ecclesiae nem mondaná: „semper Georgii, Christophori et Catharinae memoria celebrrima fuit”, tehát hogy őt is úgy, mint Szent Györgyöt és Szent Katalint, fényes ünnepléssel tiszteli az Egyház⁵. De úgy látszik, nemcsak az Egyház, hanem a nép is szerette szentünket. Ennek a tanújelét adja a Szent Kristóf-legendának az a fényes koszorúja, melyet a hívő lelkek fontak homlokára. Kynocephalusnak, kutyafejűnek tartották, aki nem is tudott addig emberi nyelven szólni, míg angyal nem érintette ajkát. „Canina facie fuisse et humano modo loqui potuisse … sed postquam angelus labia ejus tetigisse, loqui ipsum fecisse.” Emellett óriásnak gondolták, akinek olajba mártásával 40 hordó (horca) olajra volt szükség. Sőt oly gigantikus volt a nép szerint termete, hogy a legmagasabb falra kényelmesen rátámaszkodhatott. Ezzel a legendás nagysággal persze összefért azután minden más kedves hír, melyet szentünk személyével összekapcsoltak: hogy botja egy kitépett nagy fa volt; hogy a tizenhárom nyíl közül, melyek nem hatoltak testébe, a tizenharmadik visszapattant s a mártíromságot élvező császár szemébe hatolt, úgyhogy annak nézővilágát kioltotta; hogy halála előtt megható imát mondott, amelyben különösen kiemelte, hogy az Isten az ő útján hozzáfordulókat mentse meg a hirtelen s vártatlan haláltól,a pestistől és éhínségtől, a jégesőtől és minden más elemi csapástól; azután arról beszélnek, hogy utolsó perceiben tüzes sisak lett volna Szent Kristóf fején és amikor ezt fejével együtt levágták, fehér galamb röpült ki testéből. Legendáris az a hír is, hogy ő azért lett volna Christophorus, Krisztust vivő, mert messze földre elvitte a Krisztus hitét és Samosban sok ezer embert megtérített. Ugyanígy a vallási monda keretébe tartozik az a kedves legenda is, amely szerint a pogány Offorus (Offerus Reprobusnak is nevezték) óriási ereje miatt csak a leghatalmasabb úrnak akart szolgálni. Mindenfelé kereste ezt, míg végre az ördögtől is s egy remetétől is, aki vad folyó partján élt, megtudta, hogy Krisztus a leghatalmasabb. Ezért a remeténél a Megváltó szolgálatába állt és az átjáró nélküli vízen Krisztus szerelméért egyik partról a másikra vitte az utasokat, a zarándokokat. Egyik viharos éjszakán azonban különös utasra akadt. Egy kis gyermeket kellett vinnie, de ez a víz közepén oly nehéz lett, hogy felszólt a vállán ülő kis lovasnak s azt mondotta: „No hallod, te gyerek, de nehéz vagy! Mintha az egész világot vállamon hordoznám.” S a fiú így válaszolt: „Bizony nemcsak az egész világot hordozod válladon, hanem azt is, aki azt teremtette”. S e szavaknál nyakig a folyóba mártotta az óriást, vizet öntött fejére s mondotta: „Édes jó Offorusom, én Jézus Krisztus vagyok, a Te Urad s Istened. Én szeretlek és megkeresztellek az Atyám, az Én és a Szentlélek nevében. Ezentúl nem Offorus, hanem Christpohorus (Хριϭτόν+φέρω=Krisztust vivő) leszel”. S a Jézuska eltűnt.

Az Egyház a legendák anyagát erősen megrostálja s szigorú tudományos kritika után állapítja meg a szentek valódi élettörténetét. Szent Kristóf emlékéletét is megvizsgálta⁶ s róla a következőket ismerte el hiteles adatoknak: Szent Kristóf a kisázsiai Lyciában élt és ott nagy mártíromságot is szenvedett. Neve Christophorus volt és sohasem hívták Offorus-, Offerus- vagy Reprobusnak. Halálának körülményei pedig, minthogy a passzionlék elvesztek, ismeretlenek⁷.

Ezek után a folklorenak hatalmas anyag jutott osztályrészül, úgyhogy Szent Kristóf alakja körüli kutatásait még sokáig folytathatja. Legújabban Wrede Ádám és Jacoy foglalkozott szentünkkel⁸. Rendkívüli szorgalommal és a teljes irodalom felhasználásával rajzolták meg képét. Felesleges volna ismétlésekbe bocsátkoznunk s újból elmondani azt, amit mások már megtettek. De egy momentumra: a Szent Kristóf-legenda eredetére mégis ki kell térnünk, mert erről más a véleményünk. Mi ugyan elismerjük (mint az eddigi kutatók is!) a legenda etimológiai jellegét, vagyis azt, hogy a görög Christophoros név⁹ népies magyarázatából keletkezett¹⁰, de mégsem írjuk alá Schönbach s az ő nyomán Wrede azon nézetét, mely szerint ezt az etimológiai mondát egy XII. századi német költő találta volna ki: „Im 12. Jh. setzte ein deutscher Dichter aus der Gegend der mittleren Donau den abstrakten Namen in konkrete Vorstellung um, indem er in Form eines Epos die bekannte anmutige Geschichte erzählt…”¹¹ Ezzel szemben inkább az a véleményünk, hogy ez a névmagyarázó monda már a tenger mellett fekvő és folyóvizekben gazdag kisázsiai Lycia tartományban keletkezett. Ezt nemcsak azért állítjuk, mert keleti vonások (Kanaán; a keleti egyház ,nagy’ jelzője; Kynocephalus, amilyen Anubis egyiptomi istenség, aki Horost, a fiatal napistent, a Níluson vitte át) rejlenek mondánkban, hanem azért is, mert jóllehet tisztelete már a VI. században indult el keletről Hispániába, Galliába, Itáliába és Germániába, mégis biztosan tudjuk, hogy Szent Kristóf körülrajongása Németországban csak a XII. században, a keresztesháborúk idején kezdődik¹². Már pedig a keresztesháborúk idejéről azt is tudjuk, hogy ennek lovagjai nem egy, hanem számtalan mondát hoztak keletről nyugatra, amelyek közül a német területre kerültek később germán vonásokat is vettek fel. A mi szentünk is, legendánk is keleten született s a keresztes hadak útján jött el Németországba, ahol akklimatizálása idején a speieri származású a X. században élt Walterus passionalejából (a kizöldellő fa? Másutt is megvan. L. Szt. Eutropius legendáját! 308.) s a német viszonyokból vett fel vonásokat (a Herrendienst, a hűség), mígnem Voraginai Jakab aranyos legendáriuma nyomán Kosegarten átdolgozásában mai formájában a német nép közkincsévé lett¹³. Úgy jött ez a legenda, ahogyan a Grál-monda, s az útja is az lehetett, mint amazé. A kettő közt legfeljebb az a különbség, hogy a Szent Kristóf-legenda nemcsak a vallási mondának, hanem magának a szent kultuszának is diadalútja volt.

* * *

Az erősebbnek s hatalmasabbnak tisztelete primitív emberi vonás. Ugyancsak primitívum az erősebbtől, hatalmasabbtól valamit kérni, bajban-szükségben segítségét igénybe venni. Ebből a primitív érzésből fakad az emberek értékelése is s ugyanebből a mások tisztelete, segítségül hívása s támogatást kérése, főleg pedig annak a lénynek különös tisztelete s igénybevétele, amely a leghatalmasabb, tehát az Isten imádása és segítségül hívása.

Mikor a keresztény misszionáriusok a világ minden tájára elvitték az evangélium világosságát, akkor ők római utasítás szerint nem törekedtek a népvallások kiirtására, hanem inkább csak azoknak megkeresztelésére. Tehát leszámoltak az emberi természettel, azaz azokkal a vonásokkal, melyek mélyen gyökereztek a primitív lélekben s ezek tekintetbevételével fejlesztették helyes irányba az egyébként „naturaliter christiana anima”-t.

Ily módon a szentek kultusza a népnél s általában az embernél nem ütközött nagyobb nehézségekbe. Mert kik voltak a szentek? Lelki hatalmasságok, akiknek tetteiben tulajdonképpen az Isten dicsőült meg, s akik épp e megdicsőülés ténye által az Istennél a közönséges embernél nagyobb értékűek lettek. Ebből az értékelésből természetszerűleg folyt az a felfogás, hogy a szentek Istennél kedvesebbek, mint az emberek, s minthogy e kiváltságuknál fogva közelebb állnak az ég és föld Urához, épp azért Istennél súlyosabb a szavuk is, hatásosabb a közbenjárásuk is. Ez az elgondolás az embert ügyes-bajosdolgaiban a szenteken keresztül irányította Istenhez, s mikor ennek helyességét kétségbe vonták, az Egyház a tridenti szentzsinat 25. ülésszakában hivatalosan nyilatkozott: „Bonum atque utile esse suppliciter eos (sanctos) invocare et ob beneficia impetranda a Deo… ad corum open auxiliumque confugere” Szóval helyesnek találta, hogy az ember bármely dologban akármelyik szent közbenjárást igénybe vegye. De jóllehet ily általánosságban nyilatkozott az Egyház, nem tartotta helytelennek, sőt az emberi érzéssel éppen megegyezőnek, hogy specializálások is történjenek, azaz, hogy bizonyos területeken különösen az odavaló szent tiszteletét kultiválják, vagy pedig, hogy ebben vagy abban az ügyes-bajos dologban éppen ennek vagy annak a szentnek a segítségét vegyék igénybe. Minthogy az Egyház a szentnek kultuszát illetőleg ily liberálisan gondolkozott, a népléleknek óriási tevékenységi felületet teremtett. A vallásos lélek ezt nem is hagyta parlagon és fantáziája segítségével csakhamar párhuzamokat vont a saját és a szentek élete között, s ezáltal nemcsak egyes helyeknek, tartományoknak és országoknak, hanem a különböző hivatásoknak és ügyes-bajos dolgoknak is keresett különleges pártfogókat az égben. A néplelket e választásaiban nem valami súlyos és logikus összefüggések, hanem a legegyszerűbb vonatkozások, asszociációk irányították. Az, hogy egy szent közbenjárása egy és ugyanabban az ügyben gyakran volt érezhető, hogy itt vagy ott született, hogy ilyen vagy olyan hivatása volt, hogy neve erre vagy arra a tényre irányította a figyelmet, vagy hogy legendája ilyen vagy olyan momentumra utalt, elégséges volt a népnél ahhoz, hogy valamely szentet különösen tiszteljen és tiszteletét terjessze. Az Egyház ezt nem ellenezhette, hisz a szentek közbenjárása minden ügyes-bajos dologban volt kérhető, tehát nem ellenkezhetett felfogásával az sem, ha a nép bizonyos szentet egészen sajátságos ügyben is kért meg közbenjárásra, hisz a megengedett mindenben az egyes eset is benne foglaltatott. Ellenkezés legfeljebb akkor történt, ha rendetlen tiszteletről vagy az Isten imádását sértő kultuszról volt szó.

A néplélek természetéből folyó, s azzal megegyező szentek kultusza a keresztény középkorban hatalmas lendületet vett. De azért mégsem kultivál minden szentet egy formán. Hanem mint mondottuk: aki közelebb áll hozzá, azt különösen tiszteli, aki azonban akár származásánál, akár jellegénél fogva a nép mindennapi életétől messze áll, azt csak annyiban részesíti tiszteletben, amennyiben éppen az Egyház kívánja. Szent Kristóf vértanúságának rendkívülisége miatt hamarosan tiszteletre kényszerítette a keleti és nyugati egyházat, és a VI. században már a nép legkedvesebb szenteinek egyike kinek útjait mindenfelé legendákkal szórták tele. Mikor szimpátiáról van szó, akkor a népfantázia kifogyhatatlan, s szinte körülrajongja azokat, akiket szeret. Szent Kristófot szerette, tehát legendaglóriákat font homloka fölé, s ennek minden fénysugarához asszonciációkat keresett. Így történt, hogy szentünket a fentebb említett halála előtt elmondott imája miatt mindenféle betegség és csapás. de főleg pestis, éhínség, hirtelen halál, továbbá vihar és jégeső ellen kérte közbenjáróul. Ekkor kerülhetett ő a 14 gyorssegélyt, főleg pestis ellen oltalmat nyújtó szent közé (die 14 Nothelfer) is, s valószínűleg ugyanakkor költötték róla:

 Christophori faciem die quacumque tueris.
Illa nempe die morte mala non morieris.

A legenda tudott aztán arról, hogy szentünket nyilakkal is lőtték, ezért lett az íjászok égi pártfogója. Minthogy pedig fabotja volt, azért a deszkavágók és ácsok, kivirágzott fája miatt pedig a kertészek választották patrónusul¹⁴. A legendáris elemek közül az emberi szívhez legközelebb állt a Jézuska-jelenet, amely hivatása teljesítése, teherszállítása közben játszódott le a vízben. Az e jelenettel vont párhuzamok hozták neki a legtöbb s legnagyobb jelentőségű tiszteletet. Hivatalos okmányok igazolják, hogy már ebből a jelenetből kifolyólat 1386-ban Henricus Campidunensis (Heinrich von Kempten) pásztor kezdeményezésére, aki az Arlbergen lakott s látta, hogy télen mily óriási fáradtsággal s veszedelemmel lehet csak a hegyen átjutni, Szent Kristóf patronátussága alatt „sub titulo et patrocinio S. Christophori” Szent Kristóf testvérület alakult. Ennek célja az volt, hogy a szegény hegyi vándoroknak és zarándokoknak ingyen hajlékot és ételt nyújtsanak, az eltévedetteket pedig útbaigazítsák, esetleg kísérőt adjanak melléjük. Az alapításhoz szükséges pénzáldozat a pásztor 10 évi keresetéből és német, magyar, cseh és lengyel jó embereknek adományaiból került ki. A testvérületet Frigyes brixeni pp. jóváhagyta, Lipót király pedig a püspökkel egyértelműleg megengedte, hogy az Ariberg tetején Szent Kristóf tiszteletére kápolnát és menedékházat építsenek.

Innentől kezdve a zarándokokat szállító szent minden utasnak védnöke lett, de nemcsak az utazónak, hanem a szállítónak (a hordárnak, zsákolónak, rakodómunkásnak), s a szállítás eszközét irányítóknak, elsősorban a vízen szállítóknak, a hajósoknak is. Az utazás a középkorban igen sokszor veszedelemmel járt, ezért a vallásos nép a szent védelmének biztosítása érdekében Szent Kristóf-képek és –szobrok felállítását szorgalmazta. Az 1517-ben Karintiában alakult Szent Kristóf testvérület tagjainak már azt írta elő, hogy bárhol találkozzanak Szent Kristóf képével, mondjanak el egy Miatyánkot, vagy adjanak alamizsnát. Sőt azt is követelték, hogy nyakban vagy kalapjukon viseljék a szent képét, hogy minél többször rágondolva, baj ne érje őket. Hogy e rendelkezésre a nagy pestis idején keletkezett fentebb citált versike adott alkalmat, az éppoly kétségtelen, mint amilyen biztos, hogy emiatt mindenütt feltűnő helyre és rendkívüli nagyságban festették szentünk alakját. Az egyház ezt tűrte, mert nem ellenkezett tanításával, sőt jónak találta, mert az, aki reggel ájtatosan Szent Kristóf közbenjárását kéri, az akarja a jót és Isten előtt való kedvességet. Már pedig,, aki Isten előtt kedves akar lenni, az jó ember, s aki ily állapotban hal meg, az nem rossz, hanem jó halállal múlik ki.

A XVI. századtól e tisztelet nem csökken, de nem is nő, mert nagyobb lett az utasok biztonsága, s kevésbé leselkedtek veszedelmek a világban járó-kelőkre. A XX. században azonban, mikor az autó és repülőgép lépett a régi járművek helyébe, s amikor a nagy gyorsaság és merész repülés miatta gépvezetők és utasok egyaránt nagyobb veszedelembe sodródtak, újból előtérbe került az utasokat és szállítókat oltalmazó Szent Kristóf alakja, s képe helyet talált az autó és repülőgép hűtőjén, figyelmeztetni akarván a modern közlekedési eszközön száguldót, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk, ezért:

Sancte Cristophore, protage nos!
Szent Kristóf oltalmazz minket!

A La Passeur folyóirat (I. évf., okt. sz.) a jó és lelkiismeretes sofőrtől „Prudence, lumière, confiance”-t, azaz okosságot, világosságot és bizalmat kíván, s ezek megszerzésére Szent Kristóf tiszteletét ajánlja. Magyarországon Szent Kristóf tiszteletéről vajmi keveset tudnak, a katolikus egyházunk sem gondolt még e rendkívül népszerű szent tiszteletének megalapozására és terjesztésére, pedig ugyancsak nálunk is sok és nagy veszedelem leselkedik a száguldó autó és merészröptű gépmadár irányítóira s utasaira. Mi felhasználjuk ez alkalmat, s a Magyar Néprajzi Társaságon keresztül azt kérjük, karolja fel egyházunk az autóablakokban lógó kabalákkal szemben Szent Kristóf tiszteletét, és avassa hazánkban is Szent Kristóf napját, azaz július 25-ét követő vasárnapot az autózók és repülők ünnepévé azáltal, hogy e napon a városligeti Szent Kristóf-szobor táján, a jáki templom előtt megszentelje modern közlekedési eszközeinket: az autókat és egyéb géperejű járműveinket.

/1/ A Magyar Néprajzi Társaságban tartott előadás.
/2/ Híres az alsó-ausztriai Christofen községben szokásos autószentelés.
/3/ Zeitschrift für Volkskunde, Neue Folge, 2, 273. II.
/4/ Martyrologium Romanum. Tautini-Tomr, 1925. 271. l.
/5/ Acta Sanctorum, Mensis Julii, Tom. VI., 146. l.
/6/ V. ö. Beer, Lorenz, Heiligenlegende, Regensburg, é. n., 2, 54. II.; az Aurea Legenda (Németül: R. Benz, Jena, 1917 – 1921. 2. köt.); Acta Sanctorum, jul. 25.
/7/ Pinius, Joannes, Acta Sanctorum, Mensis Julii, Tom. VI., 125. II.
/8/ Bäctold – Stäubli: Handwörtebuch des deutschen Aberglaubens, Berlin – Leipzig, 1929/1930. 2, 65. II.
/9/ Latinra Christifer-rel fordítják. A név valódi értelmezése valószínűleg ez: Krisztusvivő az, aki az Üdvözítőt az Oltáriszentségben magához veszi s magában viseli. Ily értelemben mondja S. Cyrillus Hierosolymitanus Mystagogicajában „cum sacrosanctum Domini corpus sumimus Хριϭτoφóρoι γινόμεδα A. a. St., Jul. 25., 133. l.).
/10/ Zeitschrift für das deutsche Altertum, 17, 85. II.
/11/ Wrede: Handwörterbuch stb., 66. l.
/12/ Nied, Edmund: Heiligenverehrung und Namengeburg. Freiburg i. Br.,
/13/ Wetzer – Welte: Kirchhl. Lexikon, 3, 239. l.
/14/ V. ö. Kerler, D. H.: Die Patronate der Heiligen, Ulm, 1905., 47., 51., 83., 139., 143., 157., 175., 213., 229., 244., 267., 283., 305., 307., 359., 360., 390., 411., 418., 420., 423. I. – Krug. Viktor: Unsere Namenspatrone, Bamberg, 1929., 92, l. – Briemle, Theodorius, Unsere Heiligen, Regensburg, 1931., 31., l.

ETHNOGRAPHIA - NÉPÉLET A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata XLIII. évf. 1932. 1. száma