Garay János: Árpád, a honalapító

Kié a gazdag tartomány
Közötte a Tiszának?
Bolgárok népe hódol ott
A nagyhírű Zalánnak;
A gabnagazdag rónaság
Aranykalásszal tartja ki,
Alpár hizalmas mezeje
Marhát, lovat tenyészt neki.

De rögtönebben, mint a nyár
Felhői megtolulnak,
Árpáddal a magyar hadak
Mély Ungon átnyomulnak.
A két had összeütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem;
A harc után kürt harsadoz:
Magyar hadé a győzelem!

Ki ül Biharban oly dúsan
Gyémánt s arany ruhában,
Toborzó, hanga, vigalom
És lakma mámorában?
Aklában annyi pompaló,
Mint háremében kéjleány;
Ki volna más, mint Mén-Maróth,
A chazar herceg, tórnusán.

De rögtönebben, mint az ár,
Mely hegytetőrül ömlik,
Árpáddal a magyar hadak
Bihart körülözönlik;
A két had összeütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem, –
A harc után kürt rívadoz:
Magyar hadé a győzelem!

Mi ország az, megette ott
A roppant rengetegnek,
Hol a hegyek aknáiban
Só és arany teremnek?
Erdély az, a vitéz Geló
Oláh hercegnek székhelye,
Nagy Etelénk megtört hada
Maradványának menhelye.

De rögtönebben, mint az ég
Villáma földre csattan,
Árpáddal a magyar sereg
Serény lovaira pattan;
A két had összeütközök,
Nincs irgalom, nincs kegyelem,
A harc után kürt harsadoz:
Magyar hadé a győzelem!

Mely nép tanyáz dús telkein
A szép Pannóniának,
Mely völggyel, heggyel változik
Bal partin a Dunának?
Rómának sarjadékai
Egy új édent tenyésztnek itt,
Ekét hordozva térein,
Borággal hintve hegyeit.

De rögtönebb, mint gondolat,
Partján Kelemföldének,
Árpáddal a magyar hadak
Dunán is átkelének.
A két had megütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem, –
A harc után kürt rívadoz:
Magyar hadé a győzelem!

S volnál kétszer hatalmasabb,
Mint vagy, tótok királya!
Híres Szvatoplug téged is
Lesújt a harc viszálya:
Istennek szól itt végzete,
Istennek sújt itt ostora,
Amerre mégyen, győzni fog
A magyaroknak tábora.

És menne még tovább is így,
Ország után országra;
De hármat üt Árpád vezér
Rettentő pajzsára.
Az első sziklaroppanás,
A második tengerbődület,
A harmadik kemény ütés,
Miként az égi dörrenet.

Elsőre a kemény hadak
Rohantukban megáénak,
Másodikra, minta rajsereg,
Árpád körébe szállnak.
A harmadikra csend leszen
Mérföldnyi messzeség fölött,
S a hős – egy félisten – feláll
Kétszázezer vitéz között.

„Hová, hová vitéz sereg?
Mindennek van határa!”
Szól a vezér, s mint nap, kisüt
A fenség homlokára.
„Az ősi föld megnyerve már,
Ennél egyéb nem kell nekünk, –
Hazát szerezni volt a cél,
A véres harc csak eszközünk.

A nyert hazát megtartani
Lesz szívünk aggodalma;
Erő, egység, közértelem,
Nagy nemeztünk hatalma!
Elég a harc, elég a vér.
Nem dicstelen, ha pihenünk, –
A munka végbevíve már,
Most halljon hálát Istenünk!”

És régi, ős szokás szerint
Nagy áldomást ütének,
Fehér lovakkal áldozók
A magyarok Istenének.
S közben, miként éjszak szele
Ha végig zúg völgyön hegyen,
Hangzék az összes háladal
Hatalmas-ékes-lelkesen!

S eljöttek a hon apjai,
A nemzet hét vezére,
Győzelmök zsengéit tevén
Az oltár szent kövére;
Elhozta a sík pásztora
Marháját és föltette azt,
A hegy lakója színborát,
Arany kalászát a paraszt.

Eljöttek a hókeblű nők,
Ékei az új hazának,
S a tűz előtt letérdelők
Buzgón imádkozának:
„Oh magyarok Istene!
Oh áldd meg ezt a nemzetet!
Adj néki mindent, ami kell,
Adj egyetértő érzetet!”