Garay János: Az Árpádok-ból

     Vezérhang

Sötét enyészet néma éjjelében
     Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
     Ki tudja merre hamvad hűlt pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.

Csak a süvöltő vésznek orgonája
     Zúg el fölöttük néha sírdalul;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
     Szakaszt virágot sírjok hantirúl.
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. –

Megjártam a hont, ősim temetőjét,
     Andalogtam a hősök dicső porán;
Hallám a vésznek rejtélyes zenéjét,
     Melyet süvöltött gyászos éjszakán;
Hoztam virágokat, mik a Regények
Tündér kezétől sírjokon növének.

S mint áldozó pap bor s kenyér színében
     Buzgón magához vészi Istenét:
Lelkembe vettem hagyomány jelében
     E szent ereklyéknek mind kettejét.
S mentem, miként pap Isten trónulához,
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.

Kapuja megnyílt zörgető hívének, –
     Egy ezredév nyitá meg kebelét,
S az ős vezérek mint napok kelének,
     Lerázva sírjok korhadt födelét;
Hosszú sorokban koronás királyok
Mint annyi üstökös szállván utánok.

Árpád apánktól Endréig fűződik
     Az ősi árnyak hosszú láncszeme;
Mindegyikének arcán tükröződik:
     Mi volt éltében sorsa, érdeme;
Ennek borostyán, annak pálmafája,
Másnak tövisből volt a koronája.

De mindegyiknek fény ragyog nevéről,
     S mindegyikének nyertem válaszát, –
S kinek tettéről nem, dallok híréről,
     Amint adák Történet s Monda át.
Múlt és jövő közt hídul áll az ének
Közötte a valónak és mesének. –

Az elnyugodt nap bíbor fellegében
     Elvész a fény vakító aranya,
A félhomály bájt hint el a vidéken,
     S szebben ragyog fel a táj alkonya:
Ekképp a múltnak tisztes fátyolában
Saját varázsban szebb, saját világ van!

A fény ragyog, de nem vakít tüzével,
     A seb bíborfolt, vére megszűnik;
Nagyság, erény, úgy a bűn és a tévely,
     Sallang és cifra nélkül feltűnik.
S a képre, mint szelíd hold éjszakára,
Leng kegyelt s emlékezet sugára.

Avagy ha már az ő nevök se gyullaszt
     A legdicsőbb múlt annyi szent neve?
Melyekkel és melyekben nemzetegység
     Volt nemzetnagyságunknak talpköve:
Mid van, mi még, hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?

Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
     Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
     S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványul sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf