vitéz Somogyvári Gyula: Hajnali imádság

Most minden alszik. Ránk borul anyásan
millió éves csillagsátorod.
Nagyúr! Ős Isten! – szunnyadó mélységben
tehozzád kiált egy apró magyarod:
Hol vagy? Tekints le felhőid mögül!
Legyen számunkra egy szemrebbenésed,
Nagy árvaságunk, elmúlt jószerencsénk
magyarok Apja, nem fáj már Tenéked?

Most kell, hogy halljad a rimánkodásom,
hisz minden alszik, a bűn is pihen,
ne rejtsd szentséges orcád én előttem,
milliók szíve most az én szívem!
Szava vagyok egy süllyedő világnak
s kiáltó torka minden magyaroknak:
Isten-Úr! Nimródnak veszendő törzsére
virrad-e reggel és virrad-e holnap?

Meotisz-tónak kincses szent vizéből
kikelő Nap, a magyarok Napja?
Derül-e fény még keleti tájon,
turáni pusztán, szittya-lapályon?
Látsz-e még minket magyarok Apja?

Ne üss már minket verő kezeddel
s ne űzz el innen: Tisza-mentéről!
Hová mennénk? Hisz úgy elszakadtunk
Emese asszony édes mellétől…

Hová is mennénk? Tibeti puszták
szent legelője elsüllyedt régen.
Homokba fulladt füve virágja
s most vad vihar verdesi, vágja
s lángoló mennykő csattog az égen…

Ne űzz el minket, hová is mennénk,
nem vár mindet turáni puszta.
Vándor, kolompos barmaink nyomát,
sátrunk helyét és hontalan, nomád
tüzünk hamvát a szél már rég befújta.

Itt jó minékünk. Tiszta vize édes,
a fű kövér s a kis tüzünk meleget.
Nagyúr, Ős-Isten, mégis hull a könnyünk
és fájnak a lelkek és fájnak a lelkek,
Sátrunkba bújt a siralom és bánat,
Sajogva cseng a gulyáink kolompja,
Hajlong a fűz s a rezgő nyárfa lombja
S panasza van csak most a furulyának.

Ne hagyj elveszni, erős Isten-Úr
s küldd el minékünk újra a Napot!
És küldj hitet és küldj erőt…
Kitárt karokkal és kinyílt szívekkel,
Keletre néznek, ha szürkül a reggel
s várnak esengve, fényszomjas vakok,
Nimród fiai: árva magyarok.