Tömörkény István: István: Régi szegedi alakok

(II. rész. Egy fiskális a 30-as évekből)

Te aranyos régi idő, amely alig félszázad előtti történeteiddel csodálatosabb, regeszerűbb vagy előttünk, mint a görög mítosz hősei vagy fantaszta meséi a mór kalifauralomnak.

    A harmincas évek azok, amiket legkevésbé ismerünk. Az a fiskális, akit meg akarok énekelni, abból az időből való, s csudálatos, meseszerű az ő története.

    Gazdag ember volt. Akinek csak ügye volt a tanyákon, pedig sok volt akkor a tanyákon az ügy, az mind hozzá vitte, mert ez a híres ügyvéd, ez a nagyhatalmú fiskális kint lakott a tanyán. Négy patvaristája volt; derék ügyvédek lettek azok is, oszlopos ember közülük nem egy a városban. Azóta rég ősz fejek, tar koponyák. Mert hát múlik az idő, telik a nap.

    Ez a négypatvaristás, sokdolgú ügyvéd tehát kint lakott a Felső-tanyán. A partvaristák úri szobában aludtak, szőnyeges folyosó húzódott az ajtajuk előtt végig. A pipából dagadó verpeléti faragott fájú edényekben állott rendelkezésére a partvaristai füstfújó kedvnek, öblös tajtékpipák ezüstveretes kupakokkal, remekbe csinált szárakkal úgy állottak sorban, mint mostanság a katonavárta fegyverei az őrház előtt.

    És szép volt az életük. Alföldi gyerek volt mind, szerették a tanyavilágot. Kacagó kedvtelés volt a nap.

    És a principális a nagy tanyaépületnek egy kis sarokszobájában lakott. Kicsi volt a szoba, egyszerű a bútorzata. Egyszerűbben már lehetetlen lett volna csinálni; mert ha még egyszerűbb az a bútorzat, akkor már nem is lett volna abban a szobában semmi. Állott pedig a szoba bútorzata egy valamikor barnára festett asztalból, amelynek rozogaságát csak a háromlábúsága volt képes feledtetni. A negyedik lába helyett egy csinos lapátnyél volt alátámasztva. Az asztalon volt egy belesrófolt tintatartó, amelybe a principális úr koronként kormot, zöldgálicot meg tört gubacsot szokott tenni, amit ő maga ütögetett le a tölgyfalevelekről. Mikor aztán tinta kellett, akkor a fiskális úr kiment az ambitusra, telehúzta a száját jóízű kútvízzel, s ebben az Isten adta edényben azt a szobába vivén, beleeresztette a tintatartóba; amely miskulancia aztán egy pipaszurkálóval szakértőleg felkevergetvén, készen volt a príma kvalitású tinta. Toll nem volt az asztalon, lévén dicséretre méltó szokása a tiszteletreméltó férfiúnak az, hogy ha írónádra volt szüksége, fölkelt a nyikorgó, egyik tagját a másikkal sirató székről, és mene kifelé az udvarra, ahol különféle baromfiak örvendezének az életnek.

    Mikor kint volt az udvaron, gyakorlott ügyességgel magához kanyarított egy libát, s annak a szárnyait műértőleg összetapogatván, kihúzta azokból a célnak legjobban megfelelő tollat, amely aztán a láncon lógó szegedi bicsak segélyével csakhamar átváltozott olyan hatalmas íróeszközzé, hogy képes volt egy egész tintatábort fröccsenteni a papírra egy-egy cifra manupropria aláírásakor.

    Hogy pedig végigvezessem a t.c. olvasót a szobának minden bútorzatán, el kell még mondanom, hogy abban egy irhás suba is feküdt a földön, amely ágya vala a négypatvaristás fiskálisnak. A párnát okszerűen helyettesítette a suba alá tolt nyereg. Más bútorzat a szobában, egy árván szerénykedő ruhafogason kívül, nem volt. Tél idején hasábfák égtek a szoba közepén, amelynek padozata azért nem gyulladt meg, mert nem volt padolva. Ami füst pedig ilyenkor netalántán képződött volna, az igen szépen kimehetett valamelyik törött ablakon. [A törött ablakokat nemigen kellett az épek közt keresgetni, ki lévén ütve egynek híjával mind.]

    A leírt díszes asztal mellett szokott írni a principális, a subán szokott aludni, és a nyerget használta párnául.

    Volt pedig ez az ügyvéd egy hat láb magas alak, herkulesi vállakkal, hatalmas mellel és olyan hanggal, amely kongott, ha lassan beszélt, de dörgött, mint a mozsárágyú, egy-egy erős védbeszéd elmondásakor. Pörge kalapot hordott széles fején, hosszú árvalányhaj lógott le róla. Csipkésre kivarrott borjúszájú ing, rojtos gatya, ezüstgombos mellény és panyókára vetett pitykés bírómándli volt az öltözéke.

    A borjúbőr csizmáin lármázó nagy sarkantyúk léttára még tán el is lehetett volna hinni azt a mondást, amit egyidőben széltében beszéltek nagy Németországban. Állt pedig ez a mondás abból, hogy a magyar úrnak a csizmáján csak azért vannak a rengeteg sarkantyúk, hogy ha a magyar úr véletlenül az asztal alá issza magát, akkor a hajdúja által fölemeltetvén, két karjánál fogva könnyűszerrel húzatik haza, a sarkantyúpengők két talicskakerék szerepét viselvén ilyen jeles alkalmakkor.

    Mindezekhez az ügyvéd úr fokost hordott, hosszút és félelemgerjesztőt, illetőt a marciális termethez. Mikor tárgyalása volt a városban, kivezette a lovát az istállóból, rátette a nyerget, amely még párna volt az előbb, begyűrte az aktákat az oldalán lógó tarisznyába, s megindult a város felé, előbb természetesen fölülvén a lóra.

    És idebenn megállván a városháza előtt, odaköté a lovát egyikéhez a nagy terebélyes fáknak, amelyek akkoron a piacon díszlettek. S hatalmas, dübörgő léptekkel ment a nagyterembe, ahol komoly méltósággal tárgyalni szoktak. Mély, erős szava megrezzenté az ablaktáblákat, s az ismerős hangokra kint a téren fölnyihogott a ló.

    Vége lévén a pörnek, egykedvűen beraká a salláriumot a tarisznyába, s fölülve a lovára, ment ki a tanyák közé. És soha az úton, sem ki-, sem befelé, az agyába nem ötlött, hogy talán másik asztalt kéne tétetni az irodába. Hazaérve, a lovaglásban kifáradt férfiút nem várta terített asztal. Előbb le kellett akasztani a szögről a bográcsot, azt ráakasztani a háromlábra, és fogni bele valami lábasjószágot, amelyik leghamarabb a keze ügyébe akadt. Azt aztán még le kellett önteni vízzel, s tüzet rakni alája jó száraz forgácsból. Azután abba igen szépen lehetett hányni fokhagymát, vöröshagymát, nemkülönben sót és paprikát. És tisztítván hozzá krumplit, szórván bele tarhonyát, csakhamar elkészült a bográcsos.

    Előkerítvén az íróasztal fiókjából egy fekete, rózsákkal szépen kifestett fakanalat, a fiskális úr megízlelé az eledelt.

    – Crimia glória! – kiáltá elégedetten. – Ez aztán meg van pattantva!

*

    Itt be is fejezhetném a dolgot. A rajz kész. Csakhogy ott az elején van írva, hogy: történet.

    S önök azt mondanák, hogy ez nem történet.

    Pedig mégis az.

    Hogy miért történet?

    Azért, könyörgöm, mert ezt az embert úgy hítták, hogy Müller Miska!

Szegedi Híradó, 1886. május 30.