Bartalis János: Reményik Sándor ravatalánál

Halottas kamra, koszorúk, bús Erdély!
Őszi megtört lombok.
Keserű, vad fájdalom.
Itt fekszik Reményik Sándor!
Élő Lélek és halott test.
Élő Erdély és halott Költő.
Fájó föld, meghasadott szív…
Érckoporsó a ravatalon.
Hideg fény vibrál körötte.
Fejénél izzik a villany,
és csillog a kereszt.
Valami fojt, sikolt,
mint halotti gyertya füstje.
Fojt, kiabál, tüzel.
Árva Erdély kiált!
Árva ország kiált!
Árva város kiált!
Keresi fiát.
Hol van fia?
Hol van gyermeke?
Fáradt, megtört fia?
Anyaföldbe vágyó, meghasadott szíve?
Itt van, itt van fia-gyermeke!
Nyugszik az érckoporsóban.
Ó, Isten!
Kint zúgnak össze-vissza a bomlott harangok.
Kint lengnek kavarogva az őszi szélben a gyászlobogók.
Kolozsvár vérző szíve lüktet.
Odamegyek az érckoporsóhoz.
Mily békés, csendes, nyugodalmas a koporsó,
mint bárka, hajó.
Mily hideg, fenséges.
Mily megrázó, döbbenetes.
Áll egyhelyben, mozdulatlan
és mégis remegve,
mint indulásra kész hajó.
Az öröklét felé induló hajó.
Fekete tengeren fekete koporsó.
Áll egyhelyben,
némán.
Majd megindul
s úszik csendben.
Átvág hegyeken, völgyeken,
utcákon, tereken,
ismerős házakon,
elsüllyedt kicsi falukon,
vérző határokon,
túl az erdélyi gránicon,
hol Atlantisz harangoz a mélyben –
s megy az örökélet s végtelenség felé.
Viszi utasát.
Rejti ölelve magába fejedelmi kincsét.
Egy ország bujdosó fénye volt.
Árva Erdély lelke.
Árva Kolozsváré.

Állok egyedül.
Nincs senki, senki e korai órában.
Üres a kápolna.
Milyen jó így találni Őt!
(Később megindul zúgó emberáradat.)
Most csend van, mély csend.
Egyedül fekszik a Költő a csendben.
Egyedül az életben, egyedül a halálban.
Csak egy nő motoz a ravatal másik oldalán,
mintha a világ túlsó partján állana.
Nem tudom, ki Ő,
nem ismerem.
Ő az ismeretlen.
Virágot rendez?
Olvasót morzsol? – Ki tudja?
Arcát fehérre mosta
a könnyek liliomvizében.
Most már nem sír, csak áll tétován
a ravatal másik oldalán.
Mint kihunyt világ,
kitombolt vihar,
ledőlt, fehér szobor.
Áll és nézi a Költőt,
akit már nem láthat.
Már takarja nehéz vaskoporsó.
Nézi a vaskoporsót,
lyukat fúr bele szemével,
szinte ablakot éget a vasfedelen,
hogy lássa mégegyszer földi valójában
a Költőt.
A Költőt!
Csak néz és áll mozdulatlan.
Ajka remeg, mondani szeretne valamit.
Mondani valamit, kiáltani!
a világnak,
a Halottnak,
magának.
De nincs szó!
Gyenge a szó!
Meghalt a szó!

Kint bongnak a harangok.
Kavarognak a szélben a zászlórongyok.
Sír az Ég.
Őszi permete hull a fákról.
Kolozsvár ébred!
Végvár-Kolozsvár most alél fel.
Zúgva, sajogva fájdalmában sikolt.
Emberek, halljátok?!

Ma temetik Reményik Sándort!

                         Erdélyi Helikon, 1940. december