Vértesy Jenő: Tomori Pál legendája

    Ismerős a kardja jó Tomori Pálnak,
Ember-ölni segít a kaszás halálnak.
A martalóc ozmánt csúful megugrasztja,
Dráva, Száva vizét vérrel megárasztja.

    Velezd falujától Putnok nincsen messze,
Csak a Sajó vize folyik gátul közte.
Velezd falva még a Tomori birtoka,
Csatározás után pihenni jár oda.
Sisakját, mellvasát Velezden otthagyja,
Úgy megy át Putnokra, bokrétás kalpagba’.

    Hej van ott egy kis lány, alabástromarcú,
Szelíd-galambszemű, liliomszál, karcsú.
Ha átmegy Pál délben, el se mozdul addig,
Míg a fáradt nap a vízbe nem hanyatlik.
Feléje se néz már a csata terének,
Láncra verték szívét a vitéz vezérnek!

    Mire elvirítnak a pünkösdi rózsák,
Elgyűrűzte Pál úr a legszebbik rózsát.
Mire az őszi szél a faágat rázza,
Meghal a menyasszony gyilkos forró lázba.

Szegény Tomori Pál szépen eltemette,
Siratta sokáig, végre elfeledte.

    Beforr a mély seb is, alig-alig látszik.
Elhervadt a virág, van tavaszra másik.
Megismeri Pál úr újfent a szerelmet,
Maga érett férfi, jegyese még gyermek.
Fekete hajfürtje borul homlokára,
Gilice szavaként cseng a kacagása.
Úgy örül mindennek: a viruló nyárnak,
Zöld lombos erdőnek, kevélytornyos várnak.
Pál csataméneit mind’ ismeri rendre,
Fölültei Pál úr a legkezesebbre.
Nagy futós agarak körül ugrándoznak,
Sebes sólyom is van – vadászni is fognak!
„…Arra az erdőig – valóságos éden! –
Amoda a dombig a miénk egészen!”

    De megesik egy nap – már a kalász sárgul –
A szép kis menyasszony nem kel föl az ágyból.
Lehajtja a fejét csipkés vánkosára –
Nincs ezerjófüve a mezőnek rája!

    A kastély tetején halálmadár fészkel,
Egy nap az öreg pap megjön a szentséggel.
Mire hármat csenget, egy imát mond halkkal,
Fönt a kék egekben több van egy angyallal.

    „Szegény Tomori Pál, meghalt a jegyesed!”
A nagy, erős ember, mint nyárlevél, remeg.
Keserves búgással ráborul az ágyra
És pöröl az éggel síró bánatába’:

    „Te hatalmas Isten, hová lett a kincsem?
Elvetted az elsőt, a második sincsen!
– Forró könnycseppjei kemény arcán hullnak –
Mért is hívnak téged igazságos Úrnak?”

    De rárivall a pap: „Ne káromold, ember!
Örök titok mindig, mit az Isten rendel.
Hol keze ver, áldás fakad még belőle –
De útja ott fönn jár, homályos felhőbe’!…”

    – Hallgatja Tomori s megreszket beléje,
Az ég fele fordul a szemefehére.
Mint a ki látást lát, csak néz egyideig,
Ott a kemény padlón két térde megtörik:

    „Én édes Jézusom! ki meghaltál értem,
A te akaratod’ most már tudom, értem!
Négy sarkán a hazám lobog égő lánggal.
Bűn volt, hogy törődtem a magam dolgával.
Valék, mint az alvó. De te szóltál jelben.
Megértett a szolgád. Hallottam, fölkeltem.”

    Csendesedve mondja: „A világi ember
Nem néz az Istenre, legfeljebb fél szemmel.
S a ki feleséget veszen el magának,
Ága teljesedik, új hajtása támad.
Házát gazdagítja, jószágát tetézi,
A haza dolgát csak másodsorba’ nézi.”

    Két kezét azután az égnek emeli
És szól hangos szóval, erős hittel teli:
„Aranykalászosom’, magas kastélyimat
Darabolják szerte testvér-atyafiak.
Virághímes ruhám’ örökre levetem,
Sötét barátcsuha lesz az öltözetem.
Fölé a vitézek sodros ingét öltöm,
Törökök lelkével a poklot megtöltöm!
Harc leszen a napom, imádság az éjem!
Megtartom, megállom! Isten úgy segéljen!”