Diószeghy Dezső: József Attila

Most siratlak, mikor legtöbb költőtársad
Szeméből felszáradt régen a könny.
Most siratlak el én, mert kevésnek fájt csak
Amíg éltél is, takart a közöny.
Apró, bitang kis költők, hogy féltek tőled,
Hogy miattad ők már nem látszanak
De hogy Rád tették az eltakaró földet,
Most könnyeznek és megbocsátanak.

Nem hozzád szól Attila e versem se már,
Te fekszel régen az anyaföld alatt.
Vádirat ez! Szám ezer béklyó kösse bár
Feltörnek mégis a sirató szavak.
Tudom, egyedül oly számkivetett voltál
Élted Néked pusztulást hozott,
És megöltek Téged, hiába harcoltál.
Ki ravatalra tett, legyen mind átkozott.

    II.

Kinek sirassalak: alszik a külváros.
Pedig hozzá szólt, a szép komoly szavad
Errefelé most minden posványos és sáros,
A kenyér is egyre ritkábban akad.
Áll a korcsma. Így van ez rendjén, hogy a salak
Temessen be mindent, ami még emberi…
És én Téged ezeknek sirassalak?…

Kinek sirassalak? Kinek halottja vagy?
Éjszakának, mely azóta sötétebb?
Az értelemnek, mely üldözött, mint a vad?
A cselédnek, ki azóta cselédebb?
Pár barátodnak, akik láttak, ma döbbenve állnak,
szemükben izzó könny és néma fájdalom,
de rájuk is poroszlók vigyáznak.

    III.

Előttem a könyved, lapozok benne:
bátor, erős, keménykötésű szavak.
Én az életben sohasem láttalak,
de mintha túlról valami üzenne:
Él a szó! Kiirthatatlan értelemnek
a múló századok sem vetnek gátat,
mint élő folyamat, tovább úgy árad,
irányt és célt ad, majd az életemnek.

De nagyon fáj, hogy nem vagy már mivélünk
és nagyon fáj, hogy Néked el kellett menned,
utolsó víziója a szemednek
itt lesz velünk, örökre amíg élünk.
És itt lesz a vádja mindnyájunk ajkán,
hogy hazádban számodra nem volt kenyér.
Dúsak asztalánál – hej! – mennyi henyél.
Te vergődtél nincstelenek ravatalján.

Hideg szájjal mentél, hogy roggyant a váll
örök gondok alatt, társtalan élő.
Egy bálra száz pengő volt a belépő,
Téged mosolygós táncra várt a halál.
Hazádban háromszáz volt ugyanakkor,
ki a könyvedért három pengőt adott,
– A szabó egy öltönyt kétszázért szabott. –
Dekobráról százezer kelt ki szajha csillagokról

mesélt, írta le éltetünk síkos útszakát.
Te hínárban vergődtél gyötrődve,
Magaddal nem, mindég mással törődve,
világítottad be a sötétlő éjszakát.
A föld, mely takar, most az lesz mostohább,
mint nem teljesült ketté tört élted,
mely tépte ideged, szívta véredet.
Nem! nem írom, nem folytatom tovább!

    IV.

Későre jár, a lámpa halvány fénye
sárgán remeg, papíron teleírt sorok,
fénykép néz rám, mintha most is élne,
megpattannak halkan a régi bútorok.
Tavasz van, nyitott ablakon a szél
forró lázas arcom simítani bejő.
Azt súgja: sok nagy fiát várja még
meghalni a magyar temető.

Hosszasan a csillagokra nézek,
felénk jön messziről felhők komor hada,
egymásután kihunynak a fények,
mindég sötétebb lesz az éjszaka.
Fájó könnytől nehezedik pillám
egyre ritkább lesz és egyre halkabb szabunk…
Nyugodj békén, búcsúzom Attilám
továbbra is helyünkön maradunk.