Agyagfalvi Hegyi István: Bem apó örök serege

(A székely hadosztály
megalakulásának 10 éves ünnepére)

        I.
…Egy szál gyufától meggyúlt a világ!
Tizenöt éve, hogy egy vad, sötét kéz
fellobbantotta a gyűlölet kanócát,
s egy szál gyufától meggyúlt a világ!
Fekete útján szétfolyt a piros düh
és nemsokára
egy lángban állott Nyugat és Kelet,
Dél pálmája, Észak fehér hegye,
s lángban álltak a kéklő tengerek.
És felrobbant az ég is! A felhők égtek
s vörösen izzott a fekete égbolt!…
…Mondjam-é tovább? Hisz csak ma volt, bár rég volt!
Mindnyájan égett emberek vagyunk,
a rom, a zsarátnok, mikor összeroskadt,
mindent maga alá temetett:
családot, házat, hazát s nemzetet!
Mondja-é tovább? Sikoltsak, mint a síp?
Höröghek-é, mint rekedt trombita?
Vagy zúgjak, mint az orkán és süvöltsem
a nagyvilág süket fülébe százszor:
hogy az a tűz nem, nem a mi tüzünk volt!
Hogy idegen volt a vágy és a cél,
miből a golyót öntötték, az acél!
Kardunk nem volt az Árpád görbe kardja
s a szív, mely máskor nótás halálba hajtja
a magyar harcost, most elfásultan, unva
vonszolta őt az új Catalaunra!
Nem volt miénk ez átkos vérszüret!
Mentünk, mert vitt a bolond becsület!
Mentünk idegen érdekér…,
de miénk volt: a vér!
Miénk a sok sír Wolhyniába,
Nis völgyébe, Doberdó kőpoklába,
s miénk lett a legszörnyűbb veszteség,
aminőt soha nem korbácsolt a földre
a bosszús Ég!
…De mégis, mégis, most, könnyeink fátyolán át
látjuk, látjuk a magyarok csatáját!
Látjuk a tépett honvédcsapatot,
amelyet tán még Bem apó hagyott
a hegyek közt s hogy most Kossuth izent,
hát elment újra, – ki tudja hányadikszor? –
a székely regiment!
Nézzétek! Ott járnak a télbe-fagyba,
a szívük ég, bár kezük-lábuk fagyva!
Sarujok rossz, köpenyük rongyos, vásott,
puskájuk rozsdás, ágyújok süket…
de ős magyar láng fűti lelküket,
mert ők azok: a régi veressipkások!
Damjanich és Bem apó fiai,
kik úgy harcolnak most megint, miként
az oroszlán is csak kölykéért szokott,
mert tudják azt, hogy – ez a harc a miénk!

        II.
Már nem szerb sárér,
a lengyel mocsárér,
a mások mocskáér, –
harcol már a magyar
csakis önmagáér,
keserű sorsáér!

Harcol már a székely
puszta két kezével
Küküllő vizéér,
hargitai szellő
virágos ízéér!
Háromszék völgyéér,
Csíkország tölgyéér,
marosszéki piros páris
mosolygó színéér!
Kincses Kolozsvárér,
Aranyos-Tordáér,
harcol már a székely
keserű sorsáér!
Szép gyermekségéér,
víg diákkoráér,
elsüllyedt harangok
jajgató szaváér!
Kedves asszonyáér,
kicsike fiáér,
édesapja, édesanyja
elárvult sírjáér!
Harcol már a székely
– puszta két kezével –
a székely hazáér!…

…Arcában volt az osztrák,
hátában volt a muszka,
oldalt havasi hordák!
Balsorsa földrehúzta
s térdreesett pihegve!…
Így volt: negyvenkilencbe!

…Arcában az oláh volt,
hátában vörös gazság,
fölötte üres égbolt,
s alatta, széjjeltépve
az örök-egy igazság:
az ezeréves ország!
De ő még állt lihegve!…
Így volt: tizenkilencbe!

A magyar leroskadt már
s leszámolt életével,
de állt s élt még: a székely!
Mint megsebzett oroszlán,
ki kölykét nem találja,
úgy szökkent száz halálba!
S amerre járt,
előtte hullt a vér!
Gaz, gyáva népség vére,
miből egy egész tenger
egy csöppet meg nem ér!
S amerre járt
mögötte hullt a vér,
az, mely el nem fajul soha,
s amelynek minden csöppje
egy drágagyöngyöt ér!
S amerre hullt a tavaszi földbe,
szebb lett a magyar síkság tőle,
s kihajtott újra a fagyos föld felett
a legszebb virág: a hazaszeretet!

        III.
…Ott született meg
az új Bem apó-sereg
a kolozsvári fellegvárba.
Megjárta a dicsőség véres útját,
mígnem Kálváriába
hajlott az, Brassó erdős hegyoldalába…
Brassó, Brassó, te láttad őket,
amint a Kálvária útját járták!
De nem láthatta már
a Cenken porba döntött Árpád!
Jó is talán,
hogy már nem láthatott le, ide,
megszakadt volna vasszíve!
…De a Kálvária, – jó tudjuk, –
nem vezet az örök halálba!
Az elárvult és megfeszített
székely Igazság él, – mindhiába!
Él, él, tudom! A szemekbe és szívekbe,
csikorgó fogba, a vérbe és ökölbe,
imába, vágyban! Él mindig, mindörökre!
Bem és Petőfi lelke s Gábor Áron
hite és agya megtartja s összetartja
akárhol a világon,
a kicsi, de örök székely sereget!
Ma csak egy század, de holnap ezred, és
holnapután egy hadosztály kevés,
hogy befogadja! Megduzzad hadseregre,
hol minden ember száz ember maga,
de egy iránya van s egy csillaga:
haza, haza!
S ezér az egyér, minden egy százzá válik,
kétszáz ökle van s ezer halála!
Ebből kioszt kilencszázkilencven kilencet
s csak egyet tart meg, – az utolsót, – magának,
akkorra,
ha meglátja újra a tornyát, a régi tornyát
a szülőfalujának!…
Ha ez a sereg majd megindul,
elsöpör mindent, mint Nemere a polyvát,
ha végigvág a Barcaságon!
Elönt mindent, mint a Maros árja,
ha végigvágtat száz határon!
És nem lesz akkor szív és erő,
hogy elébe álljon!…

Ha megindul egyszer
újból, harci kedvvel
Bem örök serege!
Megindul, mint a szél,
régi nagy híréér,
s harcol már a székely
Küküllő vizéér,
hargitai szellő
virágos ízéér!
Háromszék völgyéér,
Csíkország tölgyéér,
marosszéki piros páris
ujjongó színéér!
Kincses Kolozsvárér, Aranyos-Tordáér,
harcol már a székely a szabad hazáér!
Szép gyermekségéér, víg diákkoráér,
új húsvétra megkonduló
haragok szaváér!
Kedves asszonyának régi mosolyáér,
vele küzdő nagyfiának emberi sorsáér!
Édesapja, édesanyja
virágos sírjáér,
a földből is felzokogó
közös boldogságér!