Darnay Kálmán: Csokonai Vitéz Mihály felruházkodik
A debreceni kollégium diákpadjában akkor sercent meg verselgető tolla Csokonai Vitéz Mihálynak. A költői lelkületű ifjút felbuzdulása az álmodozás országába ragadja. Undorodva fordít hátat a száraz tudományok magolásának, érdeklődését korának divatos német-olasz-francia nyelvén kívül, irodalmunkban való búvárkodásváltja ki. E bensőjéből kiágaskodó lelki vágyakozása sodorja vergődésének életútjára.
Legenda szerint a Somogy-Csokonyán napvilágot látott édesatyja, Vitéz József, nagy ricsajos legény volt. Nyugtalan vérével kikívánkozott szülőfalujából. Borbélymesterségre adat fejét, bolyongásai közben Pécsen, Pápán, Veszprémbe tílódva, Sümegre került, az ügyeskezű Reitmayer mesterhez. Tőle tanulta el a köpölyözés, foghúzás, a XVIII. század «fercsel»-sebészetének fogásait. Az Alföldet végigbarangolva, Debrecenben vert örökös tanyát. Odaláncolta az ábrándos lelkű Diószegi Sára, kinek ellenállhatatlan tekintete a «Darabos»-utcán pirosló muskátlis ablakból sugárzott feléje. Az ajtófélfa fölött ingadozó réztányérba még jól bele sem ölelkezett a hortobágyi szél, máris virágzásnak indult a habveréssel egyesült «fercselkedés». A gondtalan életet élő, pihentagyú ifjú – költői lelkületű hitvesével való egyesülése – lángelmét rakott elsőszülött gyermekükbe.
De Miksa gyerekbe, édesanyja álmodozó lelkével összeölelkezett édesatyja mulatós kedve is. Nem esett meg nélküle se disznótor, se lakodalom. Tréfás verselgetései hangossá tették a «cívisek» mulatozásait. Így hamar kitellett a becsülete Mihály diáknak a debreceni kollégiumban, hol egy ideig a tanításban segédkezve, bölcseletet hallgatott, majd legátuskodott. De bizony zabolátlan viselkedéséért csakhamar el kellett búcsúzkodnia a fekete tógától is.
Időközben özvegységre jutott édesanyja nógatására jogot tanul Sárospatakon. Unottan hallgatja Kövy Sándor törvényokoskodásait. Szívét-lelkét leköti Kazinczyval való levelezése, kinek buzdító szavai lobbantották igazán lángra a költészet utáni vágyakozását. Verses zengeményei az «Uraniában» látnak napvilágot. De becsvágyát nem elégíti ki a haldoklás útját járó évnegyedes folyóirat, főúri pártfogót keres verses művei kiadására. Nyughatatlan vérétől ösztönözve – vándorbottal kezében – Pest, Budán át 1796-ban eljut Pozsonyba, életvágyakozásának színhelyére.
Nagy volt a sürgés-forgás a koronázóvárosban. A diétát járó megyei rendek nádorválasztásra készülődtek. Nemzetünk sorsát intéző főuraink, a megyei rendek ajkán rég elhalkult a Jozefinizmus által kiváltott Habsburg-gyűlölet szava. Hazánkban tanyát vert Sándor főherceg nemzetünkhöz érzett vonzódása elsimította a kalapos király erőszakoskodásának hullámverését. Atyja nyomát járta – Ferenc király által tizenkilenc éves korában királyi helytartói székbe ültetett – József fia, ki hátat fordított a bécsi Burgnak, Buda várában vert örökös tanyát. Az új helytartó ifjúságának lelkesedésével – a vitézkedő magyarsággal együtt érezve – főurainkkal vállvetve igyekezett útját állni a monarchia sorsát intéző Tuguth, majd Colloredo ármánykodásának.
A helytartói székbe ültetett József főherceg találta meg először a magyarság szívéhez vezető utat. Ez váltotta ki azt a hazafias lelkesedést, mely nádorrá való választásakor megnyilatkozott.
A Pozsonyban tanyát vert Csokonai Vitéz Mihály a nyüzsgő főúri élet forgatagában sem találta fel szerencséjét. Nem kapott kiadót verses műveire. Sőt még főúri pártfogóra sem tudott szert tenni. Kit is érdekelt volna a névtelen író «Béka-egérharc» eposza, vagy a papírra sercegetett gúnyos színjátékai, amikor Kazinczy Ferenc «Helikoni virágok» almanachjának is alig akadt olvasója. Írói vergődésében – bizakodva a Vörösökörben barátságot kötött megyei rendekben – «Dietai Magyar Múzsa» címen hetilapot indított. Álmodozó reménykedése megkétszerezte munkakedvét. De bizony hiába sercegtette tollát – napkeltétől napestig – hónapos szobájának íróasztalánál.
Eredménytelenül kilincselt pártfogók után: sem előfizető, sőt még munkatárs sem igen akadt szellemi vállalkozásához. De Csokonait – vitézi nevéhez méltóan – nem csüggesztette el kudarca. Lelkével annyira összeölelkezett hírlapíráskodása, hogy saját verses zengeményeivel töltötte meg hetilapját. Élesztgette a franciák ellen harcoló magyar katonák virtuskodását. Rímbe szedte a nádori székbe ültetett József főherceg hazafias erényeit. Ódákat zengedezett a megyei rendekhez. Később már úgy belemelegedett a Habsburgok dicsőítésébe, hogy – lefeledve az átélt Jozefinizmus keserveit – szinte odakívánkozott a bécsi Burg selyemkárpitos termeibe. Jövőjének reménytelensége vagy lelkes felhevülése válthatta ki belsejéből azon gondolatot, hogy a «Dietai Magyar Múzsa» – egyik udvarképes számát a dicsőségesen uralkodó I. Ferenc király elé terjeszti. Felségfolyamodványában egy kisföldbirtokért esedezett, hogy – életgondjaitól szabadulva – múzsáját királya uralkodói érdemeinek dicsőítésére szentelhesse. De kérvénye örökre megfeneklett a mindenható Tuguth papírkosarában.
Ha reményeiben csalódott is Csokonai, ha kudarcot is vallott – a tizenegyedik szám után beszüntetett – hetilapjával, mégsem adta búsulásnak fejét. Mögötte álltak mulatozó cimborái, elfeledtetve vele életküzdelmének gondjait. Mert bizony a hazafias felbuzdulásban lezajlott hat év alatt nagyot fordult a koronázó város sorsa.
Krisztina főhercegnő által tizennégy évig megült négy tornyos pozsonyi vár fekete-sárga zászlója helyett nemzeti lobogót lengetett a Duna szele. Az alabárdos darabont várőrséget zsinóros dolmányú hajdúk váltották fel.
De még a «Vörösökör» képe is megváltozott. A szabad életet élt kispapok egykori törzsasztala a megyei követek tanyázóhelye lett. Nékik húzta Bihari Jancsi «Palatinus Magyarjai» hallgató nótáját, a «Koronációs» ünnepi zengedezését, mely Budavárában négy év előtt sírt ki először száraz fájából, amikor – Vízkereszt napján – Szent István elárvult koronáját Ferenc főherceg fejére tették. A követek asztaltársaságát tréfás verseivel, felköszöntőivel Csokonai tette hangossá. Ki is járt neki az eszem-iszom vendéglátása hónapokon át. A nádorválasztás hetében, a követek asztaltársaságának előlülői, a Dietáról vicispáni székbe ültetett Spissits János, Somsits Lázár voltak. Ők vették körül az élete alkonyán a koronázó városba még egyszer felkívánkozó Tarányi Ferencet, ki – mint egykori zalai alispán – utolsó szemtanúja volt az ötvenöt év előtti országgyűlés kardrántásának. Amikor a megyei követek ajkán – Mária Terézia esdeklésére – elhangzott a «Vitam et sanguinem pro rege nostra».
Csokonai Vitéz Mihály, a ricsajos kedvű Somogy megyei követeknek volt kedvence. Tallián Antal és István, Gaál László, a vicispánkodó Pays Boldizsár, Sarkas-Gaál Kristóf, akiknek – ha belemelegedtek a mulatozásba – Mihály firkász mindig eljárta a «Sarkantyús verbunkost». Nem kis bosszúságára a komolykodó Spissits Jánosnak. A «Jakobinus» hajlamú vicispán mindig sanda szemmel nézte Csokonait. Bögyében volt Habsburgokat dicsőítő verses zengedezéseiért. Rá is ripakodott, ha ki nem fogyó heje-hujázásával meg-megzavarta komoly beszélgetésüket:
-Elhallgattathatnád, Miska öcsém, azt az örökös cigánycincogást! Poétáskodó vénádat is jobban szolgálná, ha napnyugtakor a ligetbe hallgatnád a madárdalt. Mert mégis legszebb zene a fülemüleszó.
Csokonai hajatövéig pirult a híres zalai vicispán leintő szavától, de azért most sem hagyta el tréfálkozó kedve. Hallgatásra intő «ácsit» kiáltva Bihari Jancsinak, koccintásra emelt poharával fordult a vicispánhoz:
-Nem addig van az, János bátyám! Kigyelmednek is csak azért tetszik jobban a fülemülék zengedezése, mert azok nem tányéraznak!
Csokonai vidám mulatozásainak is hamar megjött a böjtje. A «dietai» szünet beálltával kifogyott a vendéglátásból. Felkopott állal, – vállára szedve cókmókját, – nyakába vette újra az országot. Míg a Duna-mentén Bicske felé bandukolt, a somogyi nemzetes urak – vendégségbe hívó – csalogató szava zsongott fülébe. Szívesen vert volna tanyát Osztopázon, a Tallián-nemzetség ősi fészkében vagy a mérői Gaálok kúriájában. De a református rektori minőségben működő iskolatársához Bicskére ígérkezett. Szívbéli barátjával elbeszélgetve, akarta föleleveníteni diákkori első szerelmének, Rozáliának emlékét. A Darabos-utcai szomszédjuk viruló leányszépségével akkor váltott vele utolsó tekintetet, amikor a debreceni diákoskodásból kikopva, Sárospatakra költözött. Annál jobban szívére vette a szomorú híradást, hogy az utána epekedő debreceni Rozika elbúcsúzott a földi élettől. Ki is öntötte szíve keservét lantjának könnyhullató pengetésével a «Deitai Magyar Múzsa» verses zengeményeiben.
A bicskei barátkozás, később komáromi mulatozás hamar kisodorják agyából Rozika emlékét. Új vágyakozást költöztet szívébe Vajda Juliána – a gazdag komáromi gabonatőzsér leányának – megpillantása. Hiába viszonozta szerelmét a duna-menti város ünnepelt szépsége. Sőt titkos gyűrűváltásuk sem lágyította meg a számító tőzsér szívét. Ajtót mutatott az állás nélkül kódorgó lantpengetőnek. Csokonai életcsalódásaitól elkeseredve, vándorbotjával kezében, meg sem áll Somogy-Osztopánig – Tallián István uram s táblabíróbarátai vendéglátó portáin víg mulatozásba temeti szíve búját.
A lakomákon elhangzott verses tréfáival hozzá is férkőzik a nemzetes urak szívéhez. Ezzel alapozza meg szerencséjét. De előmenetele is csak olyan rövid volt, akár a szappanbuboréké. Előbb szétfoszlott, mielőbb kiszínesedhetett volna. Csépán István megyei fiskus vicekurátor bejuttatja – helyettesi minőségben – a csurgói református iskola tanári székébe.
Somogyi nyaralásomban áhítattal léptem át a templommal szemben ágaskodó Internátus –az egykori gimnázium – ódon emeletes épületének küszöbét. Magam előtt láttam – ifjúságának viruló korát élő – Csokonait, bodros-fürtös fejével, lefelé konyuló bajuszával. Diákjait – feldúlt lelkének – lángpírjával oktató tanárt, akibe beköltözött végre – vergődő életküzdelem után – boldogulásának reménykedése. Gondtalan életének nem is volt egyéb híja, csak zsinóros dolmánya, vitézkötéses nadrágja – elnyűtt állapotában –, elbúcsúzkodott fekete színétől. Ezen tépelődött, mikor a Porrag-Szentkirályi lakodalmas ricsajozás után megbetegedett. Hónaposszobájának legényágyán henteregve, fogamzik meg agyában mentő gondolata: Jószívű urához fordul segélyért felruházkodása irányában. Ahogy fellábadozott, meg is sercent kezében a lúdtoll. Imígyen rója – a negyedrétű merített papírra – a zsinóros dolmány iránti instanciáját Csépán uramhoz:
«Tekintetes Fiscalis Úr, Nagyérdemű V. curátor Uram! /Eredetije az állami Darnay múzeumban, Sümegen./
Minthogy már a Gondviselés és az urak engemet ebbe a’ Státióba rendelni méltóztattak: Tudom, úgy kívánják azt tőlem s általam folytattatni, hogy avagy csak valami kis díszére legyen az, a’ mieink előtt az oskolának. Az Idegenek előtt pedig annak is, ’s vallásunknak is. Ezt én a Tekintetes Úrnak legelső erántam tett Disposiciójában is elevenen tapasztaltam. Ehhez képest mostan is a’ Teintetes Fiscalis úrhoz folyamodni bátorkodom a’ felől: mi módon lehessek és elég tehetős az Exameni Solenitásra egy Ruhát készíttetni, mert nintsen magamnál letett kincs ama naépra…
Merjem e magamat bíztatni annyi Jutalommal a Venerabile Publicumtól, hogy egy ruhányira Contót tehessek, vagy valakitől 30 ft. költsönözhessek?…
Merni talán vakmerőség: nem merni bizodalmatlanság!
Méltóztassa’ a Tekintetes Fiscalis úr elejébe terjeszteni a Tekintetes főbíró és Főcurator úrnak, az én alázatos tiszteletem mellett: és ha valami szükséges dispositiót tenni méltóztatnak, méltóztassa a Tekintetes Fiscalis úr még a’ héten valami móddal tudtomra adni, hogy az is élessze az én szükséges kedvemet.
Én még most is rosszul vagyok és a szobámba teszem a’ Letckéket másfél hét olta. Talán, talán tsak meggyógyulok Examenre! Talán!
Alázatos tiszteltem mellett állandóul maradok a Tekintetes Fiscalis úrnak
kész köteles szolgája
Csokonai Mihály m. p.»
Csokonai Vitéz Mihály nem csalatkozott! Megkapta a nemes vármegyétől a harminc pengő forintokat. Csináltatott is rajta – korának divatja szerint – olyan feketezsinóros szürke moldon ünneplős ruhát, hogy beletörülközött a porrogi leányok tekintete…
A nyugtalanvérű poéta alig várta a vizsgák lezajlását. Gyalogszerrel nekivágott a Dunántúlnak. Szerelmes érzületének állhatatosságát új dolmányában is be akarta mutatni szíve Juliannájának…
Pihenő stációjának Mezőkovácsit szánta. Ott vert nemrégen tanyát «conscolaris» barátja. Másnap Szent György-Keszthelyen át Sümeg felé bandukolt.
…A nyári nap delelő égboltját nyaldosta, amikor a Marcall hídján szembetalálkozott Kisfaludy Mihály nemzetes úrral. Puskával vállán, Sándor fiával, rétbirtokukra igyekeztek éppen, egy kis foglyászás irányában…
A verejtékét törölgető Csokonai – kalapot emelve – szólítá meg Mihály nemzetes urat:
«Hallja-e kend bácsi!
Messze van Kovácsi?»
A kérdésre uraatyja helyett Sándor szintén rímben felelt:
„Menjen az úr szaporán,
Még ma eléri korán!”
Ezt a kis verses barátkozást megőrizte a szóhagyomány, dacára, hogy Kisfaludy Sándornak csak évek múltán esett tudomására, hogy a batyuját hátán cipelő idegen – Csokonai Vitéz Mihály volt.
