Petőfi Sándor levele – K. F.-nek

Koltó, szeptember 15. 1847

(…) Esküvőnk középkori regényességgel ment végbe: az erdődi vár kápolnájában korán reggel. Szerettünk volna, én is, menyasszonyom is, helyhez és alkalomhoz illő, komoly és ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyvást mosolyogtunk egymásra, s ha én olyan szépen mosolyogtam, mint menyasszonyom, úgy esküszöm neked, hogy egy angyalfestő képíró előtt a legtökéletesebb mintául szolgálhattam volna. Amint az esküvési hókuszpókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s vágtattunk ide Koltóra. Ez egy kis falu Kővár vidékén, a Láposvölgyben, Nagybányától egy órányira délre. A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet.
(…)
Igaz! hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem. Én most is olyan forrón, oly lángolón szeretem feleségemet, mint hajdanában nőtelen koromban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam.