Tömörkény István: Maróthy doktor

A múlt század elején lakott az Alsóvárosban egy közpolgári ember, Maróthy nevezetű. Több fiai származtak, azokat neveltette is. Egy közülük, az István, az orvosi tudományokat tanulta, miután előbb itthon a kegyes atyánknál kivégezte mind a klasszikusokat. De a valóságos doktori diplomát nem tudta megszerezni, mert abban az időben azt drágán mérték. Olyan valami ötszáz forint körül való pénzbe annak az ára belekerült – s vajon az alsóvárosi nádfedeles ház alól miként szedhettek volna elő ötszáz forintokat egy hitványka darab papirosért?
   Így nem is jutott neki ki a doktori papíros.
   A fiú tépelődött magában, hogy mit tegyen. Annak tudatában volt, hogy az orvosi ismereteket megtanulta, és keserűséggé vált benne az a tudás, hogy íme, a hozzávaló oklevelet mégis csak pénzért mérik. Fogta hát a kezébe a vándorbotot, elbúcsúzkodott a szüleitől, el a nádfedeles házikótól, s ment arra, amerre az Európában megélni nem tudó magyar embert a sorsa vitte: vissza a Kelet felé.
   Előbb Konstantinápolyba vetődött le, s ott orvosi állást kapott azonnal a szultán katonái között. Hogy meddig volt ott, milyen sorsban élt, nem tudatik, de tény, hogy nemsokára Perzsiában tűnt fel, mint az akkori sah udvari orvosa. Hatalmas és előkelő állása lehetett ott, hosszú időt töltött a perzsa udvarnál, s közben nagy utazásokat tett Keletnek akkor még kevésbé ismert részein.
   1842-ben tizennyolc esztendei távollét után hazatért. Nem sok hűhót csinált belőle, hogy ő ki volt, s merre járt. Fölkereste az alsóvárosi nádfedeles szülei házat, abban lakott, s olyan csendesen lakott, hogy jóformán azt sem tudták mikor halt meg.
Hosszú évtizedek múlva megint járt egy magyar utazó Perzsiában. Fölkereste ott a régi romokat, letűnt nagy világok emlékeit. Az évezredes kövekre különféle látogatók nevét látta fölírva, mind előkelő angol, francia, orosz urakét, akik oda is írták nevüket és teljes címüket, s mifélék, hová valók. Az utazó keresni kezdte hogy ugyan találna-e egy magyar nevet is. De ez nem ment olyan könnyen. Végül is megtalálta egy nagy kövön e fölírást:
        
        ÉLJEN A HAZA!
            MARÓTHY

   Se titulus, se rang, se semmi. Csak éppen: Maróthy – meg hogy: Éljen a haza!

Szegedi Napló, 1902. dec. 25.