Dóczi Lajos: A dívának

Vacsorára voltam híva,
S enni adtak, inni nem.
Szeret engem a szép Díva,
De nem lehet kedvesem.

Megcsókoltam! Dicső merény!
S ő megsúgta, hogy szeret…
De a mama – és az erény…
Ah, hiába, nem lehet.

Mennyi vágy a lemondásban!
Mily csábító bő erény!
Oh mily édes árulás van,
Díva, szíved fenekén.

Így akad meg fejezetnyi
Hézagon a szép regény…
Tudom, szeretnél szeretni,
De az erény, az erény!

Oh csak adhatnám, mi nincsen
S mi megillet jog szerint,
Volna váram, lovam, kincsem,
Hogy raknám elédbe mind.

És rebegném: Tied vedd el!
S szökve tárt karod elűl,
Szerelemre kész szíveddel
Hogy’ hagynálak egyedül!

S te, a pompát félrelökve,
Hogy marasztnál: »Oh jövel!
Tied vagyok mindörökre,
És elsején kezdjük el!«