Beney Zsuzsa: Balatoni elégia

Ti kék hegyek, ti lágyhajlású ívek
s mind között legnagyobb, befejezetlen,
képzelt kupoláddal, oldalaid
valósága jelölte büszke csúcsod
magasában, alkonyi Badacsony,
s te meleg-arany napfény, a vízen
suhanó pille-fény, pille-idő,
ím újra búcsúzom: az elmúló nyár
szelíd fényében ingó gesztenyék,
ti kék hegyek, te kéken tükröző tó
eltávolodtok újra a vonatfütty
felhők közé kanyargó hangjain.
Távolodtok, és lassan száll a nyár is.
De őrzi még e párás alkonyat,
e dombok koszorúzta lágy vidék, mely
érő gyümölcsként kristályos cukorrá
építi zárt lényében a napot.
Ó, zárt vidék! Lassan a régi vágyak
énbennem is már nyárvégi gyümölcsként
teljesednek. E csipkés levegő-ég,
e szelíd víztükör felelgető
hullámai már lassanként betöltik
mély csöndjükkel múló időmet is.
Amíg egyszer egy más alkony sötétebb
mélyén majd meghallom hangját a csengő
ezüst szőlőfürtök és sárguló fák
és csillagfényű esték énekének.