Jakab Ödön: Útszéli lámpa

Jó régen feljött már a nap,
Mozdul az emberáradat,
S mégis amott az utcavég
Szélén egy éji lámpa ég.

Ha felnyílt már a nap szeme:
Neki alunni kellene;
De véletlenből ott hagyák
Ingyen égetni most magát.

Kik a felvirradt éj alatt
Aludtak tompa álmokat:
Hol áll a lámpa oszlopa,
Kósza gyerekhad gyűl oda.

Zsivajg az apró renyhe nép,
Vígan dobálja süvegét;
S az ott felejtett láng fölött
Szilaj kedvében jót röhög.

Pedig mi jó volt az a fény
A mély sötétség idején!
Ki késő útján arra ment:
Bátorítá az idegent.

Míg fenn a mennybolt gyászola,
Ő itt lent híven lángola,
Őrzött egy kis fényt, míg a vak
Éjre megjön a virradat.

És íme sorsa az leve,
Mi az apostol végzete,
Ki fennvirrasztva rossz idők
Gyászában ígér jobb időt:

Forró lelkét a nagy tömeg
Javára híven osztja meg,
S míg önmagát elégeti:
Vezérvilágot vet neki.

De mire népe gyásza múlt,
Maga is szépen elavult;
S hogy még tovább él: legfölebb
Mosolygva nézi a tömeg…