Szabó Lőrinc: Egy téli bodzabokorhoz

Levetkeztél, szegény bokor!
Egy hosszú-hosszú éven át
láttam, hogy szövöd, alakítod
zöldleveles selyemruhád,
sokszor láttam, hogy piperézted,
hogy szagosítottad magad,
és tündér titkokat sejtettem
százrétű rokolyád alatt.

Láttalak, de csak elmenőben,
néztelek, de csak percekig,
néha úgy éreztem, hogy ígérsz,
mesélni akarsz valamit,
de munka várt, sietni kellett,
s a nyár s az ősz is sietett…
Most meztelen vagy és öreg vagy,
és minden titkod elveszett.

Csontváz vagy! drót-váz! égnek álló
pipaszár lábak! s mennyi göb!
Úgy ül benned a veréb, mint egy
kalitka rácsai mögött.
Fázó vendég: ahogy beröppen,
lever rólad egy kis havat,
s riadtan lesi, mit csinálunk
a szürke, téli ég alatt.

Mit csinálunk? Állunk a ködben
s bámuljuk egymást szótlanul.
Emlékező szemünk beszélget,
és ahogy nézlek, felvonul,
újra felvonul tavasz és nyár:
az elmenekült ki driád,
a zöldhajú és sziromtestű
tündér, kinéz lombodon át,

s tányérnyi fehér virágfürtök
aggatnak tele, bódító
fűszerekkel üzensz az égnek,
s fuvolás cinke és rigó
surran és fészkel ágaid közt,
aztán tányérnyi fekete
ernyők, ért bogyók sokasága
húz a sárguló földre le,

mert közben aranyszőke lángba
öltöztet a korai ősz,
s te részegen kigyúlsz, bolondulsz,
hogy valamit még megelőzz,
hogy valamit… Szárny rebben, ág zörg…
Csontváz bokor, de szörnyű vagy!
Egész évben szólni akartál,
s most megmutattad magadat.

Nem magadról, rólam meséltél,
zörgő, fekete intelem!
Váz vagyok én is, vetkőző váz,
az életemet vetkezem,
nyaramat, mely a múltat nézi,
és nem ismeri meg magát:
a megvénült év erdejében
a nap kihunyó parazsát.