Gyóni Géza: Könyörgés

Hadifoglyok istentiszteletén

Panaszra és nehéz beszédre
Sereglünk Uram, szent színed elébe,
Kiket pallosod a pusztába vert ki,
Zsoltárod alig merjük énekelni.

Magas kerítés mi utunkat állja
Mögötte törten lóg a lélek szárnya.
Sápadt a szívünk és sápadt az orcánk.
Reménység-harmat rég nem harmatoz ránk.

A napok nekünk csak búra születnek.
Szavát se halljuk soha szeretetnek.
Szívtelen ég, mint szemfedő borul ránk,
Fekszünk alatta, mint a saját hullánk.

Kiáltó szavunk elnyeli a távol,
Oly messze estünk Tőled és hazánktól.
S már azt se tudjuk, kiket bosszúd itt ért,
Magunkért sírjunk, vagy a mieinkért?

Kárpáti tájról Hiób-hírek járnak.
Kárpáti tájon gond virraszt és bánat.
S mit búsult erőnk annyiszor kivédett,
Fekete lábon ott lesked a végzet.

Uram, ki minden bűnre tudsz kegyelmet,
Mi bűnhődésünk mikor elégled meg?
S ki számon tartasz minden fecskefészket,
Mi hajlékunkat engednéd a vésznek?

Uram, szájunkat veri már a fertő -
S halljuk a hívást: hív a magyar erdő.
Halljuk a hívást bús éjszaka-hosszat -
S nem mehetünk, mert lábunk leólmoztad.

Mi pártoltunk el? vagy Te hagytál cserben?
Ó, jelentsd magad, Kifürkészhetetlen.
Ó, jelentsd magad, mint Noénak hajdan,
Olajág-hordó hófehér galambban.

Hogy hinni tudjuk, mint a megfeszített:
Mi keresztünket azért terhesíted
És sújtó karod ó, csak azért büntet,
Hogy új életre támassz fel bennünket.
                                                      
                          Krasznojarszk, 1916