Gyóni Géza levele Braun Henrikhez, a szabadkai Bácskai Hírlap szerkesztőjéhez

                                                                                                       Przemysl, 1914. november 4.

    Kedves Henrikem,

    emlékezel még bizonyosan, hogy eddig Tehozzád írott leveleimben mindig óvatosan kerültem a tragikus hangot és lehetőleg levetettem a koturnust, amely pedig itt a gránátok termőföldjén önkénytelenül ragad az ember lábára. Egy levelemből és egy versemből sem láttál kivillanni egy szikrányi kishitűséget sem, sőt én voltam az, aki a ti bizalmatokat is élesztgette, ha esetleg nem lobogott olyan magosan, mint kellett volna. De hiszen, ha már gondosan bepólyálva is, ti is csak láttátok a borzalmakat, amelyek édes gyermekei a legigazságosabb háborúnak is.

    Most sincsen másként és kishitűség vagy csüggedés nem fér az én lelkemhez, amelyet észak véres éjszakái edzettek erőssé. És ha mégis talán keserű hang is keveredik e levélbe, válaszd el azt kérlek mindig az egész nagyszerű ügytől, amelynek szolgálatában állunk itt mindannyian és csak magamra, szegény és esendő emberre vonatkoztasd, akinek mindennap le kell számolnia magával és magában kell elvégeznie a leltározást, mert itt kissé bajos közjegyzőt és négy hites tanút kapnia.

    Az ember itt könnyen babonássá válik, és néha úgy érzem, hogy az a végtelen bizalom a visszatérésben, mely itt írott verseimből kiárad, esetleg elbizakodottságnak tűnik fel a mindenek intézője előtt. S amikor megtapogatom magamat és érzem, hogy a harcok negyedik hónapjának kezdetén még egy golyó se lyuggatta át a testemet, eszembe jut Schiller költeménye a Polykrates gyűrűjéről és úgy érzem, el kell készülnöm a túlzott szerencse adójára, amíg még talán ideje vagyon.

    Érdekesnek fogod találni, hogy nem a harcok földjén szerzett tapasztalataim kényszerítenek, hogy most, amikor ti a felszabadított várunkról olvastok otthon regényes elbeszéléseket, most én ezt a levelet írjam neked. Nem az itt való tapasztalataim kényszerítenek, mert itt, ahol a kiömlő vér keresztsége avatja testvérekké az embereket, a mi embereinket, csak az önfeláldozás és a világi hiúságokról való lemondás nagyszerű példáit mintázhatnám meg neked, ha szobrász volnék és írhatnám meg, ha író lehetnék itt…

    Ha író lehetnék! Ezt a sóhajtást most már, ha az előbbi levelemet megkaptad, már másodszor hallod tőlem innen, de talán még most sem érted. Hiszen mi szükség is volna még egy íróra, mikor ti a reggeli kávétok mellé most is fényes tollal megírt tudósításokat kaptok olyanoktól, akik be-bekukkantanak a harcok és ostromok helyeire, mint Istók Debrecenbe és azután – egymás lapjait verik a szebbnél-szebb leírásokkal. A magyar lapokat egyszer – ez is nyugati minta – elkapta a szenzáció ördöge és a konkurencia nap-nap után hátrább tolta a lapcsinálásban a szemérmet és az erkölcsöt. Nyugodtan írom ezt neked, mert a te lapod kedvéért egész bátran fiókban maradhatott volna a szigorított törvény. És most - itt a sátoromban olvasok foszladozva ideért lapokat, amelyek a konkurencia nyilazó nyelvén másfél hasábokon zengenek öndicséretet arról, hogy ők teremtették meg az új hírlapírót! Henrik, Henrik mindenre kérlek, ha még nem késő, ki ne add azt a levelemet, amelyben azt írtam, hogy az apám temetése óta először sírtam arra a gondolatra, hogy nem írhatok. Akkor is egy „tudósítást” olvastam éppen a siedliskai harcról, amelyben mikor a véres-ködös hajnal derengett, egyszerre egy temetőben találtam magam. Azon a hajnalon írtam „Ima a lengyel dombon” című versemet, melyet elküldtem neked, nem tudom, megkaptad-e?

    Igaz, elküldtem ezt a verset egy elterjedt budapesti esti lapnak is. Megbocsátod azt a parányi hiúságot, hogy egy „nagy” lap nyilvánosságára vágyódtam – innen a szélrángatta sátorból. A szülőfalumra gondoltam akkor, amelynek derék népe a papi stólát is meg akarta javítani 300 pengővel, csakhogy én maradjak a papjuk. Rájuk gondoltam és azt kértem a gazdag újságtól, hogy a vers honoráriumát (mondjuk 5 koronát) küldje el a falum szegényinek. És Henrik, az a lap, amely Szalma István és Regula Ede verseit hasábos kommentárral közölte egykor, most nekem azt felelte:

    „Nagyon szép versét helyszűke miatt nem közölhetjük.” És ugyanabban a lapban láttam egy milliomos magyar ellenzéki úrnak egész hasábos nyilatkozatát, amelyben ismétli az átkos szót, hogy „mi nem felejtünk!” és azért akarja összehívni az országgyűlést, mert a vármegyei mandátumok meghosszabbítása körül valaki szépséghibát fedezett fel. Henrik, mondd meg nekem, hány milliót adott az az úr a küzdő hadsereg céljaira, hogy ilyenekről van képe beszélni, mikor a Szan és Visztula tájain olyan fronton folyik a vér, mint Budapesttől Fiume? És ugyanabban a lapban valószínűleg helyszűke miatt olvastam verset a hazáról, amelyen 40 méterre érzett a pesti zenés kávéház illata. Másik lapon pedig egy gavallér úr azon hölgynek ismeretségét óhajtja, akit a villamoson látott és a lapra figyelmeztetett. És azon hölgynek a férje volt talán ugyanaz, aki véres ponyvában azon az éjszakán ott feküdt előttem a lengyel dombon.

    Henrik, én nem írhatok többet: Az én írásomon ne mosolyogjon a kávéházi népfölkelő tartalék. Írjanak tinektek tudósításokat a ti felkent írnokaitok és költsenek harci dalokat az untauglich-költők, akik eleve jól megválasztották az ismerőseiket és nem mulasztották el a nyelvükkel megmanikűrözni a magyar irodalom portásait, a nagy lapok és folyóiratok szerkesztőit. Te tudod, hogy én sohasem ismerkedtem, hanem dolgoztam s azért nem foglalhatott helyet a könyvem a legjobb kiadócsaládok asztalain. Az arcomon a szégyen forrósága üt ki, ha arra gondolok, hogy az a levelem, melyet legutóbb írtam, prédájára kerül azoknak, akik most a pesti kávéházak ablakaiból kivont kávéscsészékkel őrzik a magyar irodalmat. Nem, kedves Henrikem, éntőlem már ne várjatok se verset, semmit. Ha mégse tudnám megállani, hogy valamit írjak, ameddig élek, akkor majd elmondom ennek a fehér kutyának, aki itt fekszik a lábamnál, s aki valamelyik felrobbantott tűzhelytől tévedt ide a sátoromba és kitart mellettem, mert megosztom vele a menázsimat.

    Egy emlék mégis melegít és világít, mikor a sátorponyva nyöszörög a sötét éjszakák szelében és magamra maradok a lengyelemmel és a kutyámmal. Egy emlék: mikor a várvédő honvédek táborában jártam, ahol az öcsémmel találkoztam, el kellett, hogy mondjam nekik egypár versemet. Barátom, a véres csaták hősei, a honvédtisztek a nyakamba borultak és összecsókoltak és úgy kérték az adjutánst, hogy helyeztessen át a tábornok úr útján közéjük, mert ilyen ember kell nekik. Az adjutáns azonban az öcsém volt és talpig férfi és azt mondta: mindenki ott tegye meg a kötelességét, ahová állították és én megöleltem ezért az aranymondásáért, mely aranyszívéből jött és mikor hazajöttem ide a sáncok tövébe, csodálkoztam, hogy a lengyelem a lábát nyújtogatta a tűz fölé. Hogy fázhat valaki, mikor ilyen meleg éjszakák vannak! Henrik, ez az emlék nem engedi, hogy szegényen haljak meg, ha meg kell halnom.

    Tehát nem írhatok többet. De amit mégis megírtam már, arról kell néhány szót mondanom. Ahogy visszagondolok azokra, amiket itt írtam július végétől október végéig, azt hiszem kitesznek egy közepes füzetet. Nem arra gondolok, hogy ezeknek kiadót keress, kedves Henrikem, mert azt úgysem találnál. A kiadók most valószínűleg azokat harci dalokat gyűjtik csoportba karácsonyra, amelyek ott születtek két pikoló között a New York kávéházban. Tehát erre nem gondolok. De ha úgy gondolod, kedves H.(enrik), hogy ezek a versek megérik az összegyűjtést, akkor mégis szedd őket össze és add ki egy kis könyvben ezzel a címmel:

LENGYEL MEZŐKÖN

tábortűz mellett.

    Szánom pedig a füzet jövedelmét: felerészben a szabadkai Vöröskeresztnek, felerészben pedig a szülőfalum segélyre szorult özvegyeinek és árváinak. Ha érdemesnek találod ezzel foglalkozni – természetesen csak akkor.

    Csak mint érdekes találkozás és következetesség jut eszembe, hogy mikor öt év előtt a „Szomorú szemmel” című kötetem megjelent, akkor sem voltam jelen. Akkor Boszniában ültem egy hegy tetején és néztem a villanó tüzeket Szerbia, a disznók országa felől, ahol már akkoriban is bűzlött valami. Mikor hazajöttem, néhány udvarias sorban láttam kivégezve a könyvemet, s ha jól emlékszem akkor fedeztek fel egy orsz.(ággyűlési) képviselőt, mint költőt a magyar remekírók számára: a nyugatosok atyja pedig öntelt mosollyal tolta félre a könyvet, amelynek egy verse őhozzá szólott. Igaza volt és igazuk volt – mindenkinek igaza volt, csak nekem nem volt igazam, aki azt várta, hogy valami földrengető csoda folytán megváltozik a garasos, pártos és pajtásos közélet.

    Hej, Henrikem, küldjétek csak őket ide, csak egyetlen éjszakára!

    Sok is már a betűből, ugye, Henrikem. De lásd, ilyen számadásos éjszakákon, amilyeneket mi érünk, sok minden jut az ember eszébe, amit siet leírni, mert holnap ki tudja írhat-e még. Azért ne haragudj, ha szokásom ellen bőbeszédű voltam és vedd úgy, hogy elment hozzád egy ember, aki régen nem beszélt, és aki most majd sokáig nem fog beszélni. Talán sohasem. Az Isten kezében vagyunk. Ő vigyázzon rátok és minden igazakra. Ölel szeretettel:

                                                                                                                              Gyóni Géza

    Egy rózsát küldök, hogy lássátok, milyen terem a lengyel mezőkön…

Balogh József és Tóth László [szerk.]: Magyar Leveleskönyv II., Corvina Kiadó, Budapest, 2001. p. 482-484.