Simon István: Szentgyörgynapra
Szentgyörgynap előtti este,
minden tavasz közepén
ki-kinyargalt a nyíresbe
nagycsizmájú kis legény.
Bukott le a nap a kéklő,
elnyújtózott hegy megett,
csorda porzott, legelésző
vén kecskepár mekegett.
Bólogott két lába mellett
kövér lapu, gyöngyvirág.
Ment a fiú, hisz úgy kellett
az a zöld-arany nyírág!
Azt tartotta szólás-mondás,
régi hit és babona
(s esküdött rá bába, kondás,
minden szomszéd, ángy, koma):
Szentgyörgy-éjén boszorkányok
lovagolnak seprűkön,
s le-leszállnak, hogy tanácsot
tartsanak a szérűkön.
Varázserő lakik bennük,
megrontják a tehenet.
Lányok sírnak, mert a mellük
egyszerre csak égni kezd.
Nem gyógyul fel, aki beteg,
aki halott: megjelen.
Elrabolják a szíveket,
s másnak adják hirtelen.
Besurrannak, hol egy ujjnyi
rés, egy árva zug akad.
Védekezés? Be kell dugni
nyírággal a kulcslukat.
Ezért zöldellt minden ajtó
szentgyörgynapnak éjjelén.
Ezért vitte gyönge, hajló
nyírágát a kis legény,
aki húsz év múltán most a
szentgyörgynapi estelen,
üldögél egy füstös kocsma
asztalánál csöndesen.
Gyöngyvirágos zöld nyíresben
s ezer emlék közt kutat.
Hogy is hagyta őrizetlen
azt a titkos kulcslukat?
Nóta sem jön ki a torkán,
csak dúdolja szelíden:
„Megrontott egy szép boszorkány,
hová tette a szívem?…”
1955 április