Komáromi János: Hideg szél fúj

I.

Az első ősz akkor, hideg is volt már. Az ország valamelyik ismeretlen zugából hirtelen csak útnak kerekedett egy új nóta, különös dallamú, nem volt benne szó rézágyúról, se nyergelésről s mégis ez maradt meg legszebb és legszomorúbb háborús nótánknak. Ősz volt már s az alföldi tanáyk körül és a búskomoly Felvidéken széltében dalolták:

Hideg szél fúj, édesanyám
Adja ki a kendőm,
Még ma este fölkeresem
A régi szeretőm…

Erkkor történt, hogy a kis Bóné Marcsa az állomásra kísérte a vőlegényét. Nem egymagában ment ki, mert vele volt az édesanyja, a bátyja s vele voltak a vőlegénye szülei is. Éjjel volt, hideg szél fújt és ők néhányan közömbös dolgokról beszélgettek. A peron lámpásai lobogva sisteregtek, vonat vonatot kergetett és ahogy visszavonhatatlanul közeledett az utolsó perc, Marcsa egyre többször vonta félre a vőlegényét:

- Ugy-e, írni fogsz, Lacika…

- Írni fogok, kedves.

- És nagyon vigyázz magadra, mert tudod… – és itt már oldalt nézett.

- Vigyázni fogok, hogyne, – tréfálkozott a főhadnagy s megcirógatta a Marcsa állát. – De aztán okos lánynak kell lenni ezután is.

- Hiszen okos vagyok én, csak…

Azt akarta mondani: „csak háború ne volna.” De nem tudta folytatni, mert küszködni kezdett magával. A főhadnagy nevetett rajta:

- Menyasszony! Mindjárt pityeregni akar.

- Jó, jó… Csak aztán, ha valami bajod lesz, ne is gyere haza.

- Mert kikapok. Mi?

- Nagyon kikapsz, – felelte halkan a leány.

S míg a főhadnagy ilyen kényszeredve évődött Bóné Marcsával, a vonat egyszerre megindult. A tiszt mosta szüleihez ugrott, megcsókolta őket, kezet csókolt a Marcsa anyjának is, de ugyanakkor rákiáltott a kalauz:

- Főhadnagy úr, lemarad!

A főhadnagy erre a vonat lépcsőjére szökött fel s így arra már nem maradt ideje, hogy megölelje Marcsát is. Marcsa kicsit hátrább állt, a lámpás alatt és mert emberi szokásunk, hogy kedveseink közül a legkedvesebbtől veszünk búcsút utoljára, a főhadnagy, hogy le ne maradjon a krakkói vonatról, kénytelen volt lemaradni a menyasszonyától. A kocsi lépcsőjéről visszanézett s ott látta Marcsát kis bársonysipkájában a lámpás alatt, a szélben, ahogy egyre távolodott tőle, ahogy a keszkenőjével intett utána s ahogy a szeméhez emelte a keszkenőt. A tiszt erre visszakiáltott:

- A születésnapodra itthon leszek. Okos légy, Marcsa!

Marcsa szeretett volna utána szólni valamit, de nem tudott, mert fájdalom fogta el. Csak nézett a krakkói vonat veresszemű lámpása után, a lámpás mindig kisebb lett, egyszerre csak elveszett a sötétben és Marcsa úgy érezte ekkor, hogy akármilyen okos lány is, de azért könnyes az arca.

II.

Vagy két héttel később Marcsa a szobájában rakosgatott egy délután. Majd, hogy erre is ráunt, az ablakhoz lépett s kinézett a kertjükbe. Bronzszínű felhők ültek a budai hegyeken, a leszáradt füvön zörgő levél táncolt s a kerítésen túl, az utcán, gyűrött katona mendegélt. Öreg volt a vitéz, zubbonya ráncai között ott szürkült még a rohatini sár, de azért hegyesen állt a hervadt sapkája, és ahogy mendegélt, halkan danolgatott maga elé:

Hideg szél fúj, édesanyám
Adja ki a kendőm…

Marcsa odafigyelt, eltűnődött hosszan s hitelen azon kapta magát, hogy önfeledten dúdolgat a katona után, aki három pillanatra ottragadt az ablakuk előtt s éppen ismételni kezdett, hogy azt mondja: ki fog állni a régi szeretője kapujába, csak ma este, csak egy kicsit s kibeszélgeti magát vele utoljára.

Nem is lesz már soha még egy ilyen nótánk! Olyan érzések kellenek hozzá, ahogy akkor még érezni tudunk, s olyan napok kellenek hozzá, amilyen volt az akkori ősz. A sötét lengyel vár titkon készülődni kezdett már a halálra, itthon gyász és szomorúság ült le a családi asztalok mellé, a hazáig vergődött szegény katonák soha vissza nem térő legendákkal jöttek meg a balingródi országút széléről és a vielicskai sáncok közül, a hadak pedig, kiknek roncsai föntmaradtak még, a kopár dombokon, s az őszbe burkolt erdők alatt verekedtek rongyosan, fázva és lihegve, – de verekedtek, mint a halálra keresett farkasok. Azalatt pedig itthon is, a nyílt harctereken is jajgatott a szél, s vele jajgatott az új nóta, melyre még ma is elkomorodunk, mert sok okunk van rá.

A rongyos vitéz közben elbotorkált az ablak alól, de Marcsa sokáig utánafigyelt még, ahogy az öreg a babáját csalogatta a kiskapuba. Ott állt Marcsa az ablakban, maga elé nézett s leengedte a fejét, mert a krakkói vonatra s a főhadnagyra gondolt, akiről azóta se hallott semmit, hogy utánaintett a kiskendőjével. És ahogy eltűnődött, hirtelen észrevette magát, mert könny ült ki a szemébe. Eltakarta arcát s a zsebkendője után nyúlt: nem volt szabad sírnia. A főhadnagy intésére gondolt:

- Okos légy Marcsa!

S ezalatt, valahonnét Gödöllő felől, észrevétlenül, mintha ereszkedni kezdett volna a szürkület. Marcsa most megmozdult, mert a szomszéd szobában mintha az édesanyja, meg a bátyja suttogott volna. Pillanattal később rányitott a bátyja s átsietett a szobán.

- Hova mégy, Tamás?

- A Laci édesapja hívat. Vacsorára itthon leszek. Szervusz

Marcsa utánanézett, mert a bátyja mintha izgatott lett volna. Csend gubbasztott a házban, kicsit töprengett még, nem tudta, mit kezdjen vacsoráig s akkor egyszerre beszólt az anyjához:

- Mama, átmegyek a lakásunkba.

Édesanyja a karosszékben kötögetett s a szemüvege fölött átnézett Marcsára:

- Hát menj, kislányom.

- Csak körülnézek keveset. Olyankor mindig megkönnyebbülök.

- De ne maradj ki sokáig!

- Mindjárt itt leszek, anyám.

Megkereste a kulcsot, nagykendőt kapott magára s kilépett a kapun. Sietve ment át a villanegyed csöndes utcáján, majd balra fordult s valamivel tovább eltűnt az egyik kiskert kapujában. Földszintes, apró villa feküdt itt, kedves és meghitt fészek, arra való, hogy egy faital pár félrehúzódjon itt a világ elől s ne lásson a világból egyebet szerelmes-kettejüknél.

A házmester észrevette Marcsát s előkerült a letakart virágágyak mellől:

- Jó estét kisasszony!

- Jó estét, Horváth bácsi! Hogy van?

- Köszönöm, kisasszony. Mi hír a fiatal úrról?

- Semmi, Horváth bácsi. Semmi. Nem jár most a posta.

A kulcs kettőt fordult. Marcsa az előszobába lépett s bezárta maga mögött az ajtót.

…Minden, minden úgy volt még a szobákban, mint azon a vakító júliusi délen, mikor a főhadnagynak indulnia kellett s mikor karonfogva utoljára mentek végig a lakásukon. Készen várt itt reájuk minden már, csak két hete hiányzott még és akkor ők – négy esztendő után – az egymáséi lettek volna. De a főhadnagynak indulnia kellett s el is indult még azon a napon. Először nyomaveszett két hónapra, akkor tábori lap jött, hogy megvan még s a lanszuti őszi mezőkön táboroznak. Aztán ismét elmaradt a híre, de akkor egyszerre hazatoppant, másfél-napra csak, mert új századot kellett Krakkónak vezetnie, s Marcsa másfél napra boldog lehetett még egyszer. Két hete már, hogy másodszor is elindult a főhadnagy. Istenem, miért kellett megint visszamenni!? Hiszen olyan üres lett utána minden s olyan szépséges lenne a világ, ha úgy váratlanul betoppanhatna, ha szárnya nőhetne, mint a szerelmes sóhajtásnak, ha még egyszer átölelhetné Marcsát:

- Hogy vagy, kis menyasszonyom?

Ahányszor átnézett Marcsa a lakásukba, mindig a nyárra gondolt vissza s ha ilyenkor hazatért, egy árnyalattal mindig komolyabb maradt. Most is, ahogy fölcsavarta a világot, körülnézett, sóhajtott hozzá, mert a maga letűnt, szegény kis boldogságára gondolt. Körülnézett másodszor is, végigment a szobákon és semmit figyelem nélkül nem hagyott. Minden, minden a régi helyén várta őket, egy simítás nem hiányzott többé és Marcsa, ahogy éppen a hálószoba közepén állt s harmadszor is körülnézett és olyan egyedül látta magát, mint a kisujjam, a karját vágyódva tárta szét s fájdalmas szomorúsággal ismételte maga elé:

- Lacika… Lacika…

Így maradt egy pillanatig, azután az állótükör felé fordult: ott látta magát teljes nagyságában. Lassan lecsúsztatta válláról a nagykendőt, visszamosolygott magára, s most először vette észre, hogy fájdalmas két vonal árnyéka játszik a szája két szegletében. Olyan volt ez a mosolygás, mint az augusztus végi nap cirógatása, mikor riadtan vesszük észre, hogy hervadni kezd a nyár is. Marcsa kisasszony csak mosolygott, keskeny kezét végighúzta a drága, szép és okos fején s megint csak az jutott eszébe, hogy ma már háromhónapos asszony lehetne.

Azután a kettőságyra esett a szeme s hirtelen furcsa ötlet ütötte meg, mert halkan fölnevetett. A villanyt eloltotta, odalépett a jobboldali ágyhoz, először fölcsavarta a kis ernyőslámpát, a vetett ágyon most felhajtotta a takarót s ráhajtotta fejét a párnára.

Magára húzta a paplant s így maradt sokáig…

Közbe kicsit mintha elaludt volna, mert mire magához ért, kint már teljes volt a sötét s igen messziről villamos csengettyűjét hallotta. De egész haloványan. Erre fölállt, visszanézett a besüppedt ágyra, átnézett a másikra, az érintetlenre is és egyszerre felzokogott. De ugyanakkor szájára tapasztotta a kezét, mert a főhadnagyra gondolt, s szófogadó akart lenni utolsó intéséhez:

- Okos légy, Marcsa!

Könnyes szemmel kifelé indult, mert ma sokáig maradt el, otthon aggódhatnak érte s a bátyja is visszajöhetett már.

A bátyja csakugyan visszatért már s talán ugyanebben a másodpercben toppant be az anyjához. Nagyon izgatott volt. Odabent éppen terítettek.

- Anyám, hol van Marcsa?

- Még nem jött vissza. De mi van veled? – s riadtan nézett a fiúra.

- Most jövök a Laci szüleitől. Jaj, édesanyám!

- Csak nincs valami baja?

- De igen… – s kapkodva folytatta: – Szerdán meghalt… elesett… Krakkó fölött…

- Szentisten!

- Vigyázzon, édesanyám! – s csitítani kezdte. – Most még nem szabad sírni. Marcsának most még semmit sem szabad megtudni. Pszt!… Menjen anyám, menjen! Éppen itt jön Marcsa…

Csakugyan jött Marcsa. A szél megcsípte keveset, szép volt s meg is könnyebbült, mint ahogy az anyjának ígérte délután. Belépett, az anyja akkor már a konyhába menekült, de Marcsa észrevette, hogy valami történt idehaza. Furcsán nézett a bátyjára:

- Mi van veled, Tamás?

- Baj van, kishúgom. Most jövök Géza bácsiéktól…

Marcsa összerezzent:

- Istenem, mi történt?

- Semmi, Marcsa. Azaz, hogy igen, de téged ez nem érdekel.

- Beszélj már! – összetette a kezét.

- Ugyan kérlek, hallottál már ilyet! Tudod, hogy Géza bácsi meg a dékán jóbarátok. Hát a dékán megsúgta előre, hogy visszaadták a doktori értekezésemet s ezért hívatott át Géza bácsi. Most kezdhetem újra! – s kiabálni kezdett, hogy elfojtsa feltörő küszködését.

Marcsa észrevette, hogy a bátyjának könnyes lesz a szeme. Szelíden vígasztalta:

- Ráérsz még, Tamás, majd megcsinálod jobban. Nem szabad így haragudni, hiszen majdnem sírsz. Ugyan Tamás, mirevaló ez? Nem szép tőled, hogy ennyire indulatos tudsz lenni.

A fiú nem mert visszanézni a húgára, csak elfordult, s később mentegetőzni próbált:

- Ne vedd rossz néven, Marcsa. Kicsit elragadtattam magamat, de nem teszem többet.  

III.

Kevéssel karácsony előtt Marcsa egyszer a Duna-parton ment végig a bátyjával. Borús volt a látóhatár, csak a budai oldalon szakadt ketté egy felhő s ezen a résen át pontosan a várfejére tűzött le a hanyatló nap. Különben szállingózni kezdett a hó s nyugtalan szél cibálgatta a fák kopasz fejét.

Már a híd felé közeledtek, mikor Marcsa megfogta a bátyját:

- Tamás, nézzünk föl egy percre a Laci szüleihez. Olyan régen nem voltam náluk!

- De szívem, Géza bácsiék falura mentek.

A lány elcsodálkozott:

- S mikor jönnek vissza?

- Talán félév múlva.

- Talán? És nekem meg se üzenték. Furcsa ez. Nem?

- Nem, Marcsa. Én beszéltem Géza bácsival, a csókjukat küldték neked s azt mondták, tavasz felé vigyelek le téged is. De persze én megfeledkeztem róla s nem szóltam neked.

Marcsa leengedte a fejért s töprengve ment a bátyja oldalán. Ismerősökkel találkoztak, köszöntek egymásnak, de Marcsának úgy tetszett, mintha másképpen néztek volna rá az emberek. Valahogy mintha figyelmesebben emeltek volna neki kalapot, valahogy mintha részvétet látott volna az arcukon, sőt egy-két barátnéja mintha még hátulról is utána-pillantott volna. A Ferenciek-templománál meg határozottan észrevette, hogy a tér túlsó felén megáll egy gyászruhás asszony, sokáig követi a szemével, halkan bólongat magának, aztán megindul lassan, de egyszer-egyszer még visszafordul s megint utánanéz.

- Láttad azt a nőt, Tamás?

A fiú visszatekintett:

- Hol?

- Arra ment, a Klotild-háznak. Tamás te, én nem tudom, mi van velem egy idő óta: az emberek utánam fordulnak, éppen úgy, mint az a gyászruhás nő az imént. Mondd csak kisöreg, – s óvatosan pillantott a bátyja arcába, – mikor utaztak el Géza bécsiék?

- Négy napja.

- Négy napja? – és maga elé szomorkodott. – Azért kérdeztem csak, mert tegnapelőtt délután, mikor hazafelé siettem a templomból, a Duna-parton szintén egy gyászfátyolos öregasszonyt láttam. Hallod-e, éppen olyan volt, mintha Ilka néni lett volna…

- A Laci édesanyja?

- Igen. Már utána akartam szólni,de ahogy észrevett, befordult egy mellékutcába. Istenem, úgy megzavarodtam akkor, hogy egész éjjel nem bírtam aludni.

- Képzelődöl, kedves.

…Ahogy hazaértek, Marcsa az anyjának is elpanaszkodott. Az anyja persze vigasztalta, aztán azzal lepte meg, hogy tábori lap érkezett Lacitól.

Marcsa megremegett:

- Mutassa, édesmama! Hova tette, édesmama?

- Az íróasztalodon van, kislányom.

Marcsa repesve futott a szobájába. Az asztalon csakugyan ott hevert a tábori lap az ismerős és feledhetetlen vonásokkal. Úgy futtában odavetett pár sor:

Édes,
itt vagyok már, de száz szerelmes gondolatommal mindennap százszor megölellek. Ne aggódj, vigyázok magamra. Születésnapodra otthon leszek, de addig is okos légy, Marcsa, hogy örömöm legyen benned. Csókollak, csókollak…

Marcsa leborult az asztalra, úgy sírt. Tudta, hogy ez szabad, mert ezt nem tiltotta meg neki a főhadnagy úr. Később táncolva szaladt át anyjához, felolvasta neki is, Tamásnak is, akik rámosolyogtak, de nem szóltak semmit. Marcsának ekkor semmi gyanúja nem volt még, csak akkor borult felhőbe a homloka, hogy a keltezésre pillantott: nov. 17.

- Tegnap egy hónapja, édesanyám. De persze lassú most a posta…

Megnyugtatta magát s ujjongva látott neki a válasznak.

   Édes,
megjött a lapod s milliószor csókollak érte…

Még vagy tízmilliószor csókolta meg, mire pontot tett a levél negyedik oldalán, sőt még az utóiratban is százszor megölelte. Megígérte, hogy okos lány lesz, hogy búsulni nem fog, de aztán hazajöjjön ám a születésnapjára, már most beszéljen az ezredes úrral, mondjon neki akármit, még ha füllenteni fog, azt is elnézi nekik a jó Isten. De biztosan jöjjön, mert nagyon fogja várni…

Aztán karácsony lett. A szent estét hármasban ülték meg s Marcsa az emlékeit szedegette elő:

- Ma egy éve Laci is itt volt, úgy-e, édesmama? Istenem, csak elmúlna ez a nagy tél! Húsvétra hazajönnek a katonák, béke lesz, májusban megüljük az esküvőnket. Úgy-e, édesmama? De mért könnyes a szeme, édesmama?

- Mert elgondolkoztam, kislányom…

Marcsa tovább színezgette a jövőt s a vége ismét az lett, hogy majd hazajön Laci, majd eligazít mindent Laci.

Laci, mindig csak Laci! Ha Tamás szólt valamit, Marcsa megjegyezte, hogy ezt nem így szokta Laci. A haját kis kontyba rakta egy idő óta, mert így szerette Laci, s a kék házicipőjét viselte, mert azt Lacitól kapta. Azalatt pedig észrevétlenül beléptek a kilencszáztizenötös esztendőbe, a Nida partján hihetetlen harcok dúltak, a magyar Kárpát pedig hétezer ágyú rengésétől zúgott, mint az égzengés. De Marcsa mitse tudott minderről, ő csak Lacit várta meghatott szerelemmel. Közben pedig részletek érkeztek nagy titokban Laci főhadnagy úr haláláról: hogy térdig hóban rohant az olkuszi orosz sáncok ellen, hogy sokszoros erő visszaseperte őket, s hogy a főhadnagy úr véresen esett össze a hóban. Éjjelenkint, ha Marcsa aludni ért, Tamás összebújt az anyjával s tanácskozni kezdett vele. Mindenki tudott már a vőlegény hősi elmúlásáról, szülei a kétségbeesés elől menekültek vidékre, csak Marcsa nem sejtett még semmit. Marcsa egyelőre a születésnapjára készülődött s minden gondja az volt, milyen ruhát vegyen föl majd, tegyen-e virágot a hajába, melyik szobában fog aludni Laci, majd ő maga veti meg ágyát, hogy a párna meg ne törje azt a szép és fáradt fejét. Tamás és az anyjuk pedig keservesen tanakodott ezalatt. Megpróbálták, hogy színházba viszik, de Marcsa nem akart menni, mert Laci kint fagyoskodik a télben. Néha már úgy bántak vele, mint egy gyerekkel, de Marcsa nem akart észrevenni semmit, legfeljebb hálás maradt:

- Tamás, ti olyan jók vagytok hozzám.

Nem maradt hátra egyéb, mint bevárni a születésnapi estét: akkor, del legkésőbb akkor talán megrezzen a kislány, talán gondolkozni kezd, talán… Boldog Isten, mit mondjanak majd neki akkor!

Hát csak eljött az utolsó nap is. Marcsa erre a napra fölvette rég letűnt jókedvét, tele volt vele a ház, vacsora előtt magára kapta az égszínű pongyoláját, ha valamit szólt a bátyja, a szobalány, vagy a szakácsné, nevetett rajtuk s eleven volt, mint öt hónap óta egyszer se.

Hét óra után terítettek. Marcsa kijelölte, hogy Laci mellette ül majd jobbról.

Nyolc óra lett: Laci nem jött.

Kint hóvihar üvöltött, az északi szél dühösen tépte az ablakot s aztán eszenélkül kezdett táncolni a házak tetején.

Azalatt pedig félkilenc is elmúlt, majd kilencet ütött a falióra…

Marcsa csodálkozni kezdett:

- Talán csak nem akadt el a vonatja?

Senkisem felelt neki…

Szótlanul asztalhoz ültek, de Marcsa egyre csak a gazdátlan tányért nézte. S most először tűnt föl neki, hogy az anyja se szól hozzá, a bátyja se… Már tíz óra volt, Marcsa még nem nyúlt a villához, csak összehúzta magát, mint egy elárvult kis madár, szédülni kezdett s egyszerre csak riadtan emelte szemét az anyjára:

- Édesanyám…

Hirtelen megcsuklott s kiszaladt a szobából. A bátyja utánanézett:

- Szegény…

A kandallóban búgva repkedett a láng. Tamás az anyjára tekintett, zavart volt s negyedóra múlva felállt:

- Menjen aludni, édesanyám. Én most utánamegyek. Még nem tudom, hogy mondom el neki, még azt se tudom, egyáltalán mondok-e neki valamit. Majd meglátom.

S Marcsa után sietett. De ahogy a szobába nyitott, az ajtóban visszahökkent…

Marcsa ingben volt már, kis papucsban és le volt bontva a haja. Éppen hálóköpenyt kapott magára s szemlátomást a folyosó felé indult. A szeme ki volt sírva.

- Hát te hova készülsz?

Marcsa megzavarodott s nem felelt.

- Nem tudom… – és újra könnybe fúlt a szeme.

Tamás hozzálépett s megfogta a kezét. Marcsa engedte magát. Aztán visszavezette az ágyához, levetkőztette, lefektette, betakarta, az ágya szélére ült s megsimogatta:

- Mit akartál, kishúgom?

Marcsa küszködött magával s Tamás, ahogy a homlokára tette a kezét, észrevette, hogy a húga lázas.

- Na, mondd meg szépen, mit akartál?

Marcsa szipogni kezdett:

- Ki akartam menni a kertbe, hogy megfázzak egy kicsit… Ha neki szenvedni kell, én is akartam… De meg ne mondd mamának, mert megijedne… Tamás! – sírt föl egyszerre, – Tamás, mért nem jött haza Laci?

A fiú nem tudta, mit feleljen a húgának. Keserűség fogta meg a torkát, a feje zúgni kezdett… Csak akkor tért magához, mikor érezte, hogy a húga felhajlik hozzá, átöleli a két karjával s úgy könyörög neki:

- Tamás, kedves Tamás, mért nem jött haza Laci?

- Azért, kishúgom, – hazudta hirtelen, – mert elseje óta nem adnak szabadságot. Ezt nem mondtam meg előbb, mert nem akartalak megszomorítani s most is csak azért jöttem utánad, hogy ezt elmondjam neked. Feküdj csak vissza szépen s törüld meg a szemedet, mint okos lányhoz illik.        

IV.

Három év szaladt el közben. Karácsony lett megint.

Bóné Tamás is hadnagy volt már: épp az imént toppant haza négynapos szabadságra. Budai házukat eladták, tavaly még s a belvárosba költöztek át. Marcsa akarta így.

Este volt. Az ebédlőbe kis karácsonyfát tettek s a karácsonyfa alatt egy öregember várt Marcsára. Egymagában.

Marcsa most belépett. Félgyászt viselt még, a jegygyűrű megcsillant az ujján: nagyon szép volt. Ahogy meglátta az öregembert, meghalt vőlegénye édesapját, pillanatra mintha felderült volna:

- Isten hozta, Géza bácsi. De rég nem láttam.

Az öreg komoly volt, mondanivalója is kevés volt:

- Nézd kislányom, ma este mindenki rágondol arra, aki legkedvesebb a szívének. Nekem te vagy a legkedvesebb. Mindig engedelmes voltál s én most egy kis ajándékot hoztam neked. Ezentúl se feledkezem meg rólad, amíg élek.

- Köszönöm, Géza bácsi, – köszönte meg Marcsa.

Három év után most először kerültek szembe egymással. Egy pillanatra megakadtak mindaketten. De e pillanatban – igazán csak véletlen lehetett – az utca túlsó felén, a kávéházban halk-szomorúan játszani kezdtek a cigányok. Régi, nagyon régi nóta volt:

Hideg szél fúj, édesanyám
Adja ki a kendőm…

Tompán, alig kivehetően szűrődött át a függönyön, mint egy gyermekkori emlék. Marcsa egyszerre a földre nézett. Az öreg úr észrevette magát:

- Gyere közelebb kislányom, hadd simogassa meg a hajadat…

Marcsa hozzálépett s lehajtotta fejét.

- …hadd simogassam meg a hajadat, így. No, nem szabad érzékenynek lenni. Szófogadó kislány voltál mindig…

- Igenis… igenis… – és nem bírta tovább.

Leborult, megcsókolta az öreg kezét, s másodszor is megköszönte a jóságát. Szófogadó leány volt mindig, de azért érezte az öregúr, hogy Marcsa összerándul a keze fölött s egy könny esik le a kezére.