Liszt Nándor: Mécs László beköszönt

Kedves Lacim, hát mégis beköszöntél,
Hogy énhozzám is elküldjed hangod,
Hogy megkongassad piros szívedet,
A te ujjongó szent magyar harangod.

Templommá nőtt az egylámpás faláda;
Nagy lélek gyújtott szentélyébe mécset.
S hogy beköszöntél, megdobbant szívem:
„Ki hitte volna?… Visszakaptuk Mécset!”

Szavad mindennap áthullt a határon,
Mienk volt így is… Mégiscsak a másé.
Könnyes felhőkön villámlott felénk.
Kié volt hát?… A véres bujdosásé!

Isten hozott, ó, távoli harangszó!
Elcsendesítő, élesztő, viharzó
Papom, Testvérem, idevárt a föld,
Hogy te legyél a megbékült magyar szó.

Örökmécs, lélek, piros szív harangja:
A „földobott kő” visszahullt a rögre…
Dicsértessékkel köszöntél reánk,
S mi rámondtuk, hogy – most és mindörökre.