Gaál Mózes: Hunor és Magyar
Messze… messze napkeleten, a kékes-zöld vizű Meotis partjának rónaságán élt egy hatalmas vitéz. Ménrótnak hívták. A vadászat volt kedvenc foglalkozása. Annál jobban csak két fiát szerette: a szélesvállú Hunort és a szilaj Magyart.
Tüzes és bátor volt a két gyerek. Együtt mentek tüzes paripáikon apjukkal vadászatra. Mire fiatal legényekké növekedtek, éppen olyan szenvedélyes vadászokká váltak, mint édesapjuk.
Egyszer így szólt Hunor az öccséhez:
- Kedvem szottyant vadat hajtani. Ha a te kedved is úgy tartja, induljunk naptámadat előtt.
- Naptámadat előtt készen találsz bátya, mert a pihenéssel kifogy inainkból az erő.
- Lehet, hogy hosszan tart a hajtás, – mondá Hunor – azért ötvened magammal indulok.
- Magam is úgy teszek – felelte Magyar.
Másnap korán reggel talpon volt a száz vitéz és a két testvér.
- Hajrá legények, indulunk! – kiáltá harsány hangon Hunor.
És elindult víg kedvtelésre, vadűzésre a délceg csapat.
Alig, hogy feltűnt a koronás nap első sugara, egy hatalmas szarvasgím állott velük szemben. Olyan csodálatosan szép volt az állat, amilyet még soha életükben sem láttak. Hunor íziben kapta az ívét. Repült a nyíl, de a nyílnál sebesebb volt a szarvasgím iramodása.
- Hajrá! Utána!
De a szarvasgím eliramodik, mint a szél. Néha-néha felvillan egy-egy pillanatra s aztán ismét elnyeli az erdő. Étlen, szomjan így űzik a vadat, mindhiába. Meg-megállnak, keresik, de seholsem találják. Vérvörösre festi az eget a lebukó nap s a szarvasgím eltűnt. Nincs.
Megállnak, lóról szállnak, megpihennek. Száraz gallyakból tüzet raknak, hogy köréje telepedve beszéljenek a csodaszarvasról, a csodaszarvas csodagyorsaságáról…
Messze estek már hazulról, de nem gondolnak most arra, álmukban is a csodaszarvas jár az eszükben.
Talpon vannak újra, már naptámad előtt, mert a szarvast zsákmányul ejtik, ha addig élnek is!
És íme, a gyönyörű vad előbukkan ismét, büszkén emeli a fejét, mintha mondaná:
- Látjátok, itt vagyok újra.
- Hajrá, haj…!
S kezdődik újra a hajsza. Tovább… tovább.
- Miénk leszel végül is szép vad, mert kifárasztunk.
De leszáll másnap is az éj s mikor ledőlnek a harmatos fűre, a lobogó rőzselángok köré, már kedvetlenül gunnyasztanak.
- És a szarvasgím?
- Elég volt már ebből, holnap térjünk haza.
- Bolondítson mást, nekünk elég volt. Terem még vadat az erdő!
- Igen, de ilyet nem!
Harmadnapra kelve szinte közéjük toppan a szarvasgím. Most már aztán nincs kegyelem. Senki sem gondol többé a hazatérésre.
És űzik, űzik… hiába.
Kék vizű tó partján, haragos zöld füvű réten, nyílnál sebesebben iramlik a szarvas, s mikor elér az erdő tisztására, amit ezeréves fák vesznek körül, egyszerre eltűnik. Soha többé fel nem bukkan, vágyó szem hiába lesi.
Tétován állnak az ifjak, tanakodnak, hogy most már aztán mitévők legyenek?
De hallga csak, micsoda tündéri ének hallatszik, itt a vadon közepén?
Elindulnak a hang irányába. Lengő patyolat ruhában, kibontott hajjal, tündérek járják táncukat.
Csak állnak az ifjak s nézik, feledve gímszarvast, fáradtságot, mindent, mindent. Állnak, lenyűgözve a gyönyörűségtől. A lányok pedig önfeledten lejtik táncukat.
- Nosza fel, vitézek – kiáltott Hunor. – Kiki emeljen egyet a nyergébe, szívére szorítsa, édes feleségül sátorába vigye.
Soha ilyet még nem látott az erdő. Menekülnének a szép szüzek, jaj, de nincs hová. Minden vitéz nyergébe emelt magának egy szép leányzót.
Így esett a szarvasgím vadászat Meotisz tavának szép vidéken. A lányok is belenyugodtak a dologba. Nem bánta meg egyikük sem soha.
Idők múltával Hunor családjának megszaporodásával egy nemezt, harcra termett nemzet lett, a hun nép.
Magyar családjából, annak megszaporodásával lett a másik nemezt. Erős a csatában, hűséges a frigyben, a nemes magyar nép.
