Buda Ferenc: Szekér tanár úrnak Kecskemétre

Ej, kedves tanár úr,
– a dicső
emlékű, ám szinte kamaszként
eltávozott költő szófordulatát
idézve – hát mi a kő? Azaz-
hogy: mi a homok? (Ez utóbbi
a táj couleur locale-ja szerint
ideillőbb, ámbár hisz kő is terem
errefelé: epekő, vesekő, mindig
csak a más kedvese kő’ – node
hagyjuk e felelőtlen, frivol fecse-
gést, ez most teljesen indoko-
latlan, egy magunkfajta komoly
úr effélét aligha engedhet meg
magának), egyszóval azt akarom
kinyögni – mit is? Ó, hogy az ördög
baltafokozza agyon, hát nem ki-
szaladt a fejemből! Hopp, megvan!
Csak el ne hibázzam, számlálgatván
az ujjaimon meg a bütykeimen!
Hatvan? A fenét! Legfönnebb a
tucat ötszöröse, avagy harminc,
de kettőzött példányban: egyik
elől, a másik meg odahátul,
aholott nem nézzük s nem is
mutogatjuk.
Node – immáron
komolyra fordítván e léha beszédet –
betelt ez a második harminc is,
amióta a Hírös Város határai közt
legelőször mi összekacsintánk.
Betelt biz a’! S mi hamar!
Ihonnét e visszatekintve az egész
csak röpke fuvallat. Hej, pedig
egy-két húzósabb szakaszon még
az inunk is meg-megereszkedett! Ám
üsse a kő, avagy – hívebben a táj
arculatához – takarja föveny.
Ami szép, az alól is kivirágzik.
Bethlen Miklós valamint Káposztás
Jancsi nyomán tudjuk iszen, honnét
zeng-bong a harang a félve halónak,
ennek okán ezután se fogunk hát
berezelni. Titkárok, kánya papok,
poétai becsvággyal főbe cseszett, zord
hadfiak hol szúrós, hol sanda
tekintetű sorfala közt is büszkén
lépdelj hát, s híveid, hajdani
deákjaid, anyányira, sőt: horribile
dictu nagyanyányira fölserdült leánykák
sűrű köszönéseit fogadni, Tanár úr,
csak győzd a kalappal. NB:
Maradj, mint eddig is, az Forrás
kútfejinél, hogy el ne apadna.
Végezetül: a SZEKÉR, haladván
HATVANON által, SZÁZhalombattáig
meg sem állva gördüljön, guruljon
még azon is túl, a legvégső AGG-
telekig. (Persze eközben se a lé-
legzet, se a szél meg ne szoruljon.)
Szeretettel ölel barátod: a vén
Buda Ferkó

                                                     1995