Vályi Nagy Géza: Bakák, huszárok, Csak szánni tudom ezt a népet…, Mienk a dal!, Nem is vagyunk már többé magyarok…, Régi csárda romjainál

Vályi Nagy Géza:

Bakák, huszárok

Éjen, vészen, vízen, sáron,
Gyalogszerrel, vagy lóháton,
Magyar baka, magyar huszár,
Legény voltál ám a gáton!

A rohamba dallal mentél,
Száz csatában vitézkedtél,
Ha kibuggyant piros véred,
Üsse a kő!… csak nevettél.

Mennél többet hullt a véred,
Nőttön nőtt a büszkeséged…
Hazájáért, királyáért,
Nem is magyar, ki nem vérzett!

Aki bántott, azt bántottad,
Tudva soh’sem tettél rosszat.
Ha éhezőt láttál, véle
Falatodat megosztottad.

Tigris voltál, bárány voltál,
Hadakoztál, imádkoztál…
A dekungba, a spitálba
Elkísért az öreg zsoltár.

Hited soha el ne madtad,
Zászlód soha ott nem hagytad, –
Sorsod mégis magyar sors lett…
Gyilkosa volt önmagadnak!

Ha szenvedtél, ha véreztél,
Vesztes lettél, koldus lettél!…
Magyar baka! Magyar huszár!
Nincs szentebb név a nevednél!!


Vályi Nagy Géza:

Csak szánni tudom ezt a népet…

Csak szánni tudom ezt a népet,
Hogy minden álma semmivé lett,
Minden reménye széttörött
S Krisztus módjára koldus-árván
Vergődik kínok Golgotáján
Sok éhes ellenség között.

Csak szánni tudom ezt a népet!…
Mint gyérvilágú, kék lidércek
Éjjente bolygó sugara,
Fel-felcsillan és visszajár még,
Eltűnik aztán, mint az árnyék,
Magyar múlt fénylő csillaga.

Csak szánni tudom ezt a népet!…
Árpádnak daljás, büszke, délceg,
Hatalmas izmú nemzete
Soh’sem volt ilyen gyönge, törpe, –
Hazug szavaktól megbűvölve
Önön sírjába fut bele!

Sátán hatalma van e népen,
Hogy font karokkal ülve, tétlen
Várja betelni végzetét!…
Feljajdulok, magyar pusztákon
Gazdátlanul, poros-rozsdáson,
Ha látok egy kapát, ekét!…


Vályi Nagy Géza:

Mienk a dal!

A kísértések szörnyű éjszakáján,
Mikor minden hit, remény szétszakadt, –
Igaz ügyünknek leghűbb katonája,
A dal mienk maradt!

Mienk a dal! a bűvölő, csodás dal;
A csengő-zengő isteni szavak.
A lelkesítő vérpezsdítő ének,
Mely, hol sír, hol kacag!

Mienk a dal! mely titkon szívbe kúszik,
Szerelmet kér, esd, cseng-bong, muzsikál,
Majd vesztett hazánk sorsán vijjog féltőn,
Mint a viharmadár!

Mienk a dal! a pajzán, pattogó dal,
S a felhős magyar kedélynek való
Könnyethullajtó, kedvfakasztó rigmus,
A „sírva vigadó!”

Hiába minden elnyomás, erőszak,
Kényszer-határ, lánc, börtön, szenvedés;
Egy ezredéves népet eltiporni
Barbár-dölyf is kevés!

Hiába minden zsarnokság, erőszak,
Mert nagy kapocs a szó, a dal szava,
És nincs erő, melyelszakadt vérünktől
Széjjelválasztana!…

Mienk a dal!… Csábos, csengő magyar dal,
Csendülj hát lágyan, zendülj szilajon!
Te vagy ügyünknek leghűbb katonája,
Örök, szent hatalom!


Vályi Nagy Géza:

Nem is vagyunk már többé magyarok…

Nem is vagyunk már többé magyarok,
Csak olyan vándor, kóborló legények…
Kegyelemkenyéren tengünk-lengünk
S hajlékainkból kiűzött a Végzet.

Menténk, süvegünk szőre megkopott,
Erdőirtáson, nádas közt tanyázunk…
Ejh! nekünk ugyan nem sokat hozott
A mi törhetlen, nyakas magyarságunk!

Százados átok, bűnök özönében
Bizonytalanság örvényén kesergünk, –
Elmúlt időknek, daliás időknek
Tűnt napjain sír, rágódik a lelkünk.

Bánattól, kíntól, gyásztól roskadozva
Be-be járunk az ódon kúriákba…
Keserűségíz fojtogatja torkunk
És felsóhajtunk: hiába, hiába!

Hiába! Halódni készül a magyar!
Komorkodunk bús sírva-vigadáson
S dermedt kezeink tétlen vesztegelnek
A lopva rejtett rozsdás fringiákon.

Most akarnánk… de akarásunk meddő,
Magyar virtusunk tehetetlen lázad…
S azután szótlan összeütögetjük
A hegylevével telt rezes kupákat.

Nem is vagyunk már többé magyarok!
Hajlékainkból kiűzött a Végzet…
Kivert ebként tengünk-lengünk árván…
Mint kurucforma bujdosó legények…


Vályi Nagy Géza:

Régi csárda romjainál

Itt járt Petőfi egykoron
E forró, sívó homokon…

Itt nézte – Isten tudja mit –
Talán a csárda romjait!?

Talán a puszta lányait,
Csalóka délibábjait!?

Talán a ménest – vágtatót,
A kis bojtárt s a számadót!?

És mindent, mindent, ami szép:
a csaplárosné termetét…

E régi romfal látta még
A költő lázas, nagy szemét,

Bor, csók között virrasztva át
Egy mámoros, vad éjszakát.

És másnap – néma, kósza vágy
Ragadta, vitte már tovább,

Mint szél a vándormadarat –
Ám lelke – mégis itt maradt…

A lelke itt él valahol –
Minden fűszálban az dalol…

És itt sír minden éjszakán
Kesergő pásztorfurulyán…

Hortobágy.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf