Muskátli - 2018. szeptember

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2018. szeptember / V. évfolyam / 1. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

Búcsúzik a dalos madár

Sárgulásra, hervadásra
Megjött már az üzenet:
Őszi szellő tépdesi már
A virágot, levelet.
Erdő-mező sóhajtozik:
- De hamar is elmúlt a nyár!
Alig jött meg, máris itt hagy,
Búcsúzik a dalos madár:

„Isten veled, erőd, berek,
Rengő bölcsők sátora!
Isten veled, csörgő patak,
Pázsitos rét bársonya!
Isten veled, pelyhes tanyánk,
Oltalmazó, puha fészkünk!
Ne bántson a téli vihar,
Kikeletkor visszatérünk!”

Forrás: Az Én Ujságom, XV. évfolyam, 36. szám (1904. szeptember 4.)

Mátyás király

-Életrajz, tükördarabokban.-

Előhang

A sors tündére egy szőke ifjút vezetett föl a világlátó hegyre.
- Akarsz-e naggyá és hatalmassá lenni?
- Akarok!
- Akarsz-e hírnévben, dicsőségben napként tündökölni?
- Akarok!
- Akarsz-e ura lenni a világ legszebb országának? Meghódítani milliók szívét, hogy halhatatlanságot nyerj a szeretet emlékezetében?
- Akarok!
- Nos, akkor add ide a kezedet, hogy tovább is vezethesselek!
A szőke ifjú megvillantotta sasszemét, megrázta göndör fürtjeit.
- Köszönöm, tündér, az eddig való segítségedet. De most már elég erős vagyok, hogy innen-túl magam intézzem a sorsomat.
És nem fogadta el a hatalmas tündér vezetését.
Kiválasztotta az ösvények legegyenesebbikét. Magára övezte az igazság ellenállhatatlan fegyverzetét. Ment… küzdött…és győzött, az izzó hazaszeretet szent nevében!...
Ki volt ez az ifjú?
Hollós Mátyás király.
Dicső alakja a történelemnek. Örök büszkesége nemzetének. Akinek nagysága nem fog enyészni az idők távolában. Kiről rajongással szólni: mindennapi kenyere a magyar népnek.
Mátyás gyermekkora
Szép Erdélynek regényes bércei közt, kincses Kolozsváron született Mátyás az 1441. évben. Atyja Hunyadi János volt, az akkor idők leghősebb hadvezére. Anyja Szilágyi Erzsébet, a magyar asszonyoknak ragyogó eszményképe.
Harcok förgetege zúgott a hazában. Mióta a harcias török nemzet, Konstantinápoly elfoglalásával, a Balkán urává lett: nyert diadalaitól sarkalva, földéhesen, kincsszomjasan kezdte döngetni Európa kapuját.
- Egy Isten az égben: egy uralkodó a földön!
Ez volt az elbizakodott Mohammed jelszava. Vérmes számításában csupán egyet feledett; feledte, hogy Európa kapuját a magyar őrzi. Számban fogyott, de erejében meg nem tört ivadéka annak az Attilának, akinek már egyszer végig csattant villámból font ostora a vén Európa hátán…
A háború kürtje fegyverbe szólított minden igaz magyar vitézt. Hogyan maradhatott volna otthon a hősök hőse, a vezérek vezére: nagy Hunyadi János!
A haza üdve az első! Minden többi a második. Hunyadi a csatába ment. A gyermeknevelés maradt az édesanyára.
A magyar történelem tele van fényesnél fényesebb női nevekkel. A magyar édesanyák erénye mindenkor a legdrágább kő volt az Isten koronájában. Legszebben, legsűrűbben mégis a legsötétebb napokban tündökölt. Mint ahogyan a legsötétebb éj mutatja meg a sűrű csillagok tündéri ragyogását.
Szilágyi Erzsébet lelkének minden ragyogását rálehelte a kis Mátyásra. Nemes gondolkozás, vallásosság, hazaszeretet, bátorság, minden magasztosért való őszinte lelkesülés, de legkivált az igazságnak mindenek fölött való szeretete: voltak azok a virágok, melyeknek magvát mind, mind az édesanyai kéz plántálta be a korán fejlődő gyermek fogékony lelkébe.
Egy este Mátyást imádkozni hívta az édesanyja.
- Kiért imádkozzam? – kérdi a gyermek anyjára tekintve.
- Atyádért, anyádért és László bátyádért.
- Hát magamért ne imádkozzam?
- De igen. Magadért is, másokért is.
- De úgy-e, még valakiért is kell, hogy imádkozzam?
- Igen, fiacskám. Azért, aki nekünk legdrágább a világon!
- Tudom, édes, tudom.
És kis kezecskéjét összetéve, elkezdett imádkozni.
- Jó Istenem, tartsd meg apámat, anyámat! Őrizd meg bátyámat és minden felebarátomat! Engemet se hagyj el! Áldj meg szent kezdettel! De áldásodnak harmat-árja legjobban hulljon szép hazánkra! Ámen!
- Ámen! – mondta utána édesanyja is. És szerető csókjával zárta le a fiának elálmosodó szemecskéjét.
Bámulatos volt gyors felfogása és éles értelme a tanulásban. Az akkori időkben még nem igen követelték meg az olvasás és írás tudását. Az ország legelőkelőbb méltóságai, de még királyaink legtöbbje is megelégedtek azzal, hogy ott, ahol a nevüket le tudták kanyarítani az író náddal.
Mátyás alig volt öt éves, már folyékonyan írt és olvasott. Fogas kérdéseivel pedig nem egyszer szorította sarokba tanító mesterét. Gyakran kiáltott föl tanítás közben.
- Mester, kérlek! Igaz az, amit az előbb mondtál?
- Igaz.
- Szívesen hiszek neked, mert öregebb vagy nálamnál. De ha már csakugyan igaz, amit mondtál: miért nem bizonyítod be nekem?
Értelme fejlesztésével egyaránt haladt testének edzése is. Micsoda gyönyörűsége tellett a tornajátékokban! Mikor a tanulás végeztél kicsi paripájára ülhetett… Mikor az író nád helyett suhogó acélt vehetett a kezébe. Hát még mikor oda is izmosodott, hogy hős apjának vérrózsás kardját is meg bírta emelinteni!
Kipróbált jó vitéz, az öreg Csákány Illés gyakorolta a fegyverforgatásba. Értette az öreg a harci mesterségen minden csínját-bínját. Sok levágott ellenség tehetett volna erről ékes bizonyságot. Hanem a nagy Hunyadi fiát, - tisztelet, becsület – nagy tartózkodásban mindig csak úgy galamb-szárnnyal cirógatta. Míg a tanítvány páholásának mindig kész hódolattal engedte oda a széles hátát.
Jó mulatság ez: selyemúrficskánk. Nem jó iskola egy gyöngy-katonának.
Egyszer az öreg vitéznek valahova el kellett mennie. A játék vezetését fiára, Lacira bízta, aki szintén mestere volt a kardforgatásnak.
Mikor haza jön Csákány Illés, a Mátyás karja fel van kötve; homlokán meg egy jókora kék folt éktelenkedik.
- Tyhű! Buzogány és kelevéz! Itten baj van! Mit csináltál, Laci fiam?
- Semmit, apám. Csak egy kicsit megszabdaltam az úrfit. Nem akarta hinni, hogy többet tudok nálánál. Azt mutattam meg neki.
- No, te rád se bízom én többet a soromat, - mondotta bosszúsan a hadastyán.
Mire Mátyás így pattogott oda a tornác könyöklőjéről:
- No, én meg azt mondom, hogy innen-től csak Laci apród lesz a vívó mesterem! Mert az ő vas-keze nem veszi ám tréfára a dolgot.
Híre jött egyszer a várba, hogy az erdő-széli majorságban egy hiúz-macska garázdálkodik. A majoros népnek sikertelen minden fáradsága. Sehogy sem tudnak kifogni a szárnyasokat pusztító hiúz-macskán.
Meghallotta ezt Mátyás. Egyet gondolt magában.
- Nem bírnak kifogni rajta. Akkor az az állat szörnyen furfangos lehet. Nos hát, furfangot furfanggal! Addig élek: én végire járok.
Szép holdas éj borult a tájra.
Mikor már mindenütt elfészkelte magát az álom nyugalma, Mátyás magához vette az íját és csöndösen kilopózott a várból. Ment egyenesen a major felé.
Kérvén a mezőre, megszaporázta lépteit, hogy jókor érkezzék a találkára. A vad ugyanis az első álom mézédes alkalmát szokta volt kilesni tilos mesterkedésére.
Sietett Mátyás. De a hiúz-macska még jobban sietett. Mire a kis vadász a majorhoz ért, egy hájas kappan már töredező hangon kríkogta az erdő sűrűjéből, hogy:
- Jó éjszakát, neked, világ!
Mátyás a gyík fürgeségével siklott az erdőbe. Darabig a hang után…darabig a kitépett tollak után…
Itt látta egy-egy tisztáson rohantában… Ott hallotta a száraz avaron zörögtében… Addig-addig, hogy bent, a rengeteg mélyében, egyszer csak vége szakadt az órákig tartó hajszának.
Százados vén tölgy állott egy ezüstös forrás mellett. Annak az odvában tűnt el a hiúz-macska.
Annak a tövébe toppant Mátyás.
- Jól vagyunk már! – gondolata a magát biztonságban érző vad.
- Időközben jóízű ropogtatás hallatszott a fából.
- Én várhatok!
- Én is! – mondta Mátyás. Lehajolt és egyet ivott a forrás vizéből. Aztán kifeszítette az íját; ráfektetett egy hegyes nyílvesszőt. Leült egy mohos szikladarabra, az odú ellenében.
Két egész éjen át nem hunyta le a szemét a csoda-szívós fiú!
Harmadik nap estéjén a hiúz-macska nem állhatta a várakozást: elszánt ugrással szökött ki az odújából.
Ám abban a pillanatban pendült az íj húrja…s a vad szíven találva hullott a földre.
Kínálva mondatja el magát még egy csöpp esemény, mely híven tükrözi a gyermek Mátyás igazságérzetét.
Kint járt egy alkalommal Mátyás a mezőn. Tavasz pacsirtája zengett a levegő-égben; tavasz munkása szántott az ugaron.
Amint közelebb ér a munkáshoz, hallja ám, hogy az ostor pattogása közé meg-megújuló szitkok hangja is vegyül. Szolgájára pöröl a gazda. A szolgát a barázda végén rázza a hideg.
- Adj Isten jó napot!
Hogy megy a dolog?
- Fogadj Isten! Rosszul.
Mivel magam vagyok.
Nem állanál be hozzám?
Én jól megfizetek.
Szolgámon, a nyavályáson
Harmadnapos hideg.

(Folyt. köv.)

Forrás: Az Én Ujságom, XIII. évfolyam, 37. szám (1902 szeptember  7.)

Új sorozat indul!

Lőrincz Sarolta Aranka:

PÓKA HALAS BÁCSI MESÉI

Saci és Öcsi Gondolatországban

A folyónál

Póka Halas bácsi szokásos reggeli sétáját végezte, amikor meglátta a folyó holtágának felszínén a kinyílt tavirózsákat. A rózsaszínű és sárga virágfejek, mint nagy, színes pillangók ültek a kerek zöld leveleken, míg gyökereik mélyen a folyóágy iszapos, homokos talajába kapaszkodtak.
A víz felszíne tükörsima volt, még egy apró fodrozódó hullám sem látszott rajta, ám a folyóágy mélyén, az élet bölcsőjében, ritka vízi növények sűrű szövevénye ringott. A játékos napsugarak aranyfényükkel lenyúltak a folyóágy mélyére, s erre felébredtek a halak. A kisebbek fickándoztak, míg a nagytestű, lassú mozgásúak farkuszonyukat néha-néha meglegyintve, fejüket a folyó iszapjába fúrva keresni kezdték reggeli táplálékukat.
Póka Halas bácsi végignézett a tájon. Csendes ébredéssel előtte folydogált álmai folyója, és mellette ott volt a sűrű nádas, mint az őrt álló katonák sorfala. A zöldesbarnás nádszárak között habos, ráncos békalencsetelepek gyűrődése látszott, befedve a folyópart sekély vizét.
Póka Halas bácsi már gyermekkorától szerette a víz különleges, átható szagát, ezért most is élvezettel szippantotta be a folyóparti levegőt. Itt, a folyónál kezdődött életének értelme, itt kezdett el búvárkodni, számtalanszor lemerülve a folyó mélyére, ahol ámulva figyelhette a vízi élőlények csodálatos világát.
Botjára támaszkodva egy ideig még gyönyörködött a folyóban, végül leült a parton egy kidőlt fatörzsre. Mozdulatlanná vált, mint egy faszobor, és teljesen beleolvadt a tájba. Gondolataiban olyan mélyre merült, mint a folyó mélye, s ekkor váratlanul valaki hátulról megrángatta a kabátját. Póka Halas bácsi felnézett, megfordult, és kutatva keresni kezdte, ki az, aki megérintette. Egy fekete hajú kisfiú állt a háta mögött, és huncut nevetéssel nézett a szemébe. Ki lehet ez a fiúcska, és hogy került ide? Szakasztott olyan kisfiú, mint én voltam annak idején, gondolta Póka Halas bácsi.
A kisfiú nem várta meg, hogy az ismeretlen bácsi megszidja, amiért megrángatta a kabátját, hanem közel futott a folyó partjához és félő volt, hogy beleesik a vízbe.
–Kisfiam, vigyázz, ne menj a mély víz felé, mert lehúz a folyó ura! – kiáltotta aggódva Póka Halas bácsi.
–Van a folyónak ura? – torpant meg a kisfiú.
–Igen, van, de még milyen nagyhatalmú ura! Ha megzavarják csendes pihenését, nagyon megharagszik ám! – figyelmeztette a fiút Póka Halas bácsi.
A kisfiú erre meggondolta magát, visszafutott Póka Halas bácsi mellé, és ő is leült a fatörzsre. Egy ideig csend volt körülöttük. Póka Halas bácsi és a kisfiú is a folyót figyelték. Váratlanul nagyot csobbant a víz. Egy hatalmas hal szökkent a felszínre. A víz fölött szálldosó apró szárnyas rovarok után kapott, de amilyen hirtelen felugrott, olyan gyorsan vissza is csobbant a mélybe. A csobbanás helyén egy ideig körkörösen fodrozódott a víz, majd végleg elsimultak a hullámok. A kisfiú egy ideig bámulta ezt a jelenséget, aztán érdeklődve fordult Póka Halas bácsi felé.
–Bácsi, te tudod milyen halak élnek ott lenn, a mélyben? Te láttad őket? Hát a folyó urát láttad-e?
–Bizony láttam a halakat és a folyó urát is – felelte igen meggyőzően és titokzatosan Póka Halas bácsi.
–Látom, szereted a folyót. Tudod, én gondolatolvasó vagyok. Nézz csak a szemembe, akkor megmondom, mire gondolsz!
A kisfiú Póka Halas bácsi figyelő szemébe nézett, és a szembogarában meglátta saját magát.
–Bácsi, én is tudom, hogy te most mire gondolsz, arra, hogy gyermekkorodban szakasztott ilyen kisfiú voltál, mint én.
Póka Halas bácsi elmosolyodott, tetszett neki a fiú okos válasza, mert bizony pontosan erre gondolt. Lehet, hogy a gyerek is gondolatolvasó, mint én – állapította meg magában Póka Halas bácsi, és a fiúra mosolygott.
–Tudod, kisfiam, én nagyon szeretem ezt a folyót. Azt is tudom, milyen élőlények, halak élnek lenn, a mélyben.  Egészen közelről láttam őket, és képzeld, nem féltek tőlem. Ott úszkáltak körülöttem, én meg boldog voltam, mert a mélyben csend volt, nyugalom és béke.
–Bácsi, de jó lehetett neked! Én is szeretném látni a folyó mélyét, ahol a halak és a vízi élőlények élnek!
–Megláthatod, ha az álmaidat megvalósítod, csak akarnod kell! –biztatta a fiút Póka Halas bácsi.
–Én csak a gyógynövényeket ismerem. Nagymamámmal minden nyáron gyógyító növényeket szedünk. Most is vele jöttem, de megláttam a folyót és idefutottam – mondta a kisfiú.
–Figyelj csak, ha sokáig elmaradsz, a nagymamád keresni fog, szaladj vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy itt leszel velem a folyó mellett. Tudod, ezt azért mondom, hogy fölöslegesen ne aggódjon a nagymamád – ajánlotta Póka Halas bácsi a fiúnak.
–Rendben – mondta a fiú, és fürgén elfutott abba az irányba, amerről jött.
Póka Halas bácsi kabátja zsebéből elővette hosszúszárú pipáját, dohányt tett bele, meggyújtotta, és elgondolkodva pöfékelni kezdett. A fiú nemsokára visszafutott, és újból leült Póka Halas bácsi mellé a kidőlt farönkre.
–Nagyanyám megengedte, hogy itt legyek veled, addig gyógynövényekkel teleszedi a nagy kosarát – mondta egy szuszra, és Póka Halas bácsira nézett, hogy vajon mit válaszol.
–Ismer engem a nagymamád?–kérdezte kíváncsian Póka Halas bácsi.
–Igen, ismer, azt mondta, hogy jó ember vagy. Látott már itt, a folyó mellett sétálni többször is, és nem látja rossznak, ha itt maradok veled.
–Érdekes, honnan tudja a nagymamád, hogy jó ember vagyok? Lehet, hogy ő is gondolatolvasó? – álmélkodott Póka Halas bácsi.
–Igen az, és még mennyi sok mesét tud! Szeretem, ha mesél, akkor gondolatban a mesébe varázsolom magam – mondta örömmel a kisfiú.
–Én is tudok ám mesélni! – villant meg Póka Halas bácsi szeme.
–És miről tudsz mesélni, talán a folyóról, a halakról, vagy másról? – érdeklődött a fiú.
–Sok mindenről, a gyermekkoromról, a folyóról, a halakról, az őseimről is, de előbb hadd kérdezzem meg a nevedet!
–Zéténynek hívnak – mutatkozott be a kisfiú.
–Bácsi, és neked mi a neved? – kérdezett vissza bátran Zétény.
–Az én nevem Póka Halas bácsi. Tudod, azért Halas, mert a halasok nemzetségéből származom– mutatkozott be Póka Halas bácsi, és megbiccentette fején a kalapját.
 A mesémben először lányokról lesz szó, de később fiúkról is mesélni fogok. Megígérem, nem fogsz unatkozni, mert a mese szálát messzire viszem, egészen Gondolatországig, és te is jöhetsz velem. Ott folyó is lesz, amelyben halak élnek, csak várd ki a végét – kezdte meséjének témáját Póka Halas bácsi.
Zétény érdeklődve nézett rá.
–Gondolatország? Azt meg hol kell keresni? –kérdezte elámulva, mert ilyen érdekes nevű országról még sohasem hallott.
–Gondolatország ott van, ahol gondolkodnak. – jelentette ki Póka Halas bácsi, és huncutul Zétényre nézett, majd tovább folytatta.
–Jó, akkor kezdem a mesét, figyelj! – majd hosszú szárú pipáját megszívva lassan pöfékelni kezdett. A pipából göndör füstfelhőcskék szálltak az ég felé. Az egyik felhőcske megnyúlva a folyó felé vette az irányt.
–Látod, még a pipám füstje is szereti a folyót, mert oda tart! – mondta Póka Halas bácsi huncutul.
–Látom, de csak mesélj, nem baj, ha először lányokról is fogsz mesélni! –egyezett bele Zétény a mese témájába, és lábait felhúzva, fejét a térdére hajtva, mesevárón figyelni kezdett.
Póka Halas bácsi bólintott, és belefogott a mesébe.

Tima, a táncoló kislány

Szép napsütéses idő volt. Az égen lassan és méltóságteljesen úsztak a fehér bárányfelhők. A játékos szél megkeverte, majd tovasodorta őket. A kislány az ablakból éppen a felhőkre látott.  Arcát az ablaküveghez nyomta, hogy az orra teljesen lelapult.  Először számolni kezdte egyiket a másik után, de aztán felhagyott a számolással, mert a felhők összefolytak, és nem tudta szétválasztani őket.  Anya éppen akkor jött be a konyhába, és sietve a tűzhelyre tette a vízzel teli teáskannát.
–Mit csinálsz, kicsim? – kérdezte, és közben rakosgatni kezdte a vasalatlan ruhát.
–Anya, nézd csak milyen szépek a felhők az égen! Éppen számolni kezdtem őket, amikor egymásba olvadtak – mondta a kislány, és továbbra is bámulta az ég felhőit.
Anya nem válaszolt, átment a másik szobába, a kislány megint egyedül maradt. Ekkor sípolni kezdett a teáskanna, és apró felhőformák kezdtek gomolyogni felette. A kislány elcsodálkozott. Hiszen ezek a páragomolyagok hasonlóak, mint az ég bárányfelhői, csak kisebbek. Ugyanúgy úsznak a levegőben, aztán összefolynak, majd szétfoszlanak, semmivé válnak.  Karjait az asztal lapjára tette, egyik kezét a másikra, állát ráhelyezte, és úgy bámulta a páragomolyokat. Egyszer csak, csodák csodája, a legnagyobb páragömbön egy pöttöm kislányra lett figyelmes. Úgy ült a páragömb tetején, mintha odanőtt volna. Pici testét rövid ruhácska fedte, amely csak combja közepéig ért. Izmos, formás lábszárait kinyújtotta, karjait keresztbe rakta maga előtt. Sötét haja összefogva, kis kontyban ült a feje búbján, ettől úgy tűnt, mintha elálló fülei lettek volna. Mélyen ülő, barna szemével kíváncsian nézett körül.
–Jé, ki vagy te? – sikkantott a kislány.
A pöttöm leány felelet helyett egy szaltóval válaszolt, és hirtelen két lábát vízszintesen szétnyújtva, spárgában leült az asztal lapjára. Ezt olyan szépen és ügyesen csinálta, hogy a kislány a csodálkozástól még a száját is nyitva felejtette.
–Tima a nevem, és téged hogy hívnak? – hajolt meg újra a pöttöm kislány.
–Én Saci vagyok, és itt lakom – mutatott körbe a konyhában Saci.
Egy pillanatig nézték egymást, majd Tima, a pöttöm kislány, a teáskannából folyamatosan hallatszó zümmögésre, újból táncolni kezdett. Karjait hol széttárta, hol összefogta a mellén, miközben lábával saját teste körül forgott. Aztán futni kezdett, és hosszúra nyújtott lábemeléssel hirtelen fölugrott a levegőbe. Teste úgy suhant, mint a bárányfelhők az égen. Aztán az asztal lapján bukfencet vetve egy szempillantás alatt átbukott a fején, aztán újra felpattant, és lábujjhegyen pörögni kezdett. Pörgés közben egyik lábát magasra emelte, kezével megfogta, és tovább forgott, mint a játékpörgettyű.
Saci tapsolt, erre a pöttömnyi leányka könnyedén meghajolt.
–Tetszett? –kérdezte, és elégedetten visszaült a még mindig ott lebegő páragömbre.
–Tetszett– mondta Saci elragadtatva.
–Akarsz velem táncolni? –kérdezte Tima.
–Igen, akarok! – ugrott fel Saci a székről.
–Akkor erősen gondolkodj, és meglátod, mi fog történni veled, olyan pici leszel, mint én, így már tudsz velem táncolni!– magyarázta Tima Sacinak.
Saci erősen gondolkodni kezdett, és csodák csodája, valóban olyan kicsi lett, mint Tima.
–Na, most ugorj föl ide hozzám, és kezdjük a táncot! – Tima összecsapta két kis tenyerét, mire a teáskanna újra zümmögni kezdett, mint valami zenélő doboz.
–Fogd a kezem, így ni! Most pedig emeld a lábad, egy, kettő, egy kettő! Trallala, trallala… –mutatta Tima a tánclépéseket, és dúdolt is hozzá egy dallamot.
Saci boldogan táncolt, pörgött, forgott, jobbra-balra hajlongott, ugyanúgy, mint Tima.
–Nagyszerű, hogy te milyen ügyes vagy! – dicsérte Tima Sacit.
Ekkor odakintről léptek zaja hallatszott.
–Jön anyukád, siess erősen gondolkodni, hogy visszakapd az eredeti nagyságodat, mert nekem mennem kell! – mondta Tima Sacinak.
–Jaj, Tima, ne menj, maradj még! Olyan jó volt veled táncolni! – könyörgött Saci Timának.
De Tima gyorsan eltűnt a páragömbbel együtt.
–Kivel beszélsz, kislányom? – lépett be anya a konyhába, hogy szárított hársfavirágot szórjon a már felforrt vízbe.
–Timával, a táncoló kislánnyal– felelte Saci még mindig elragadtatva attól, hogy táncolhatott a pöttöm kislánnyal.
–És tudod, anya, még táncoltam is vele!
– Ez hihetetlen!– álmélkodott anya, majd megkérdezte.
–Milyen Timával, hiszen rajtad kívül nincs senki a konyhában! – csodálkozott anya továbbra is.
–De volt, ott ült a páragömbön, és csodálatosan táncolt! – bizonygatta Saci az igazát.
–Jaj, kislányom, ne képzelődj!  Nem lehetett itt semmiféle táncoló kislány, csak a párát láthattad, amint a teáskannából felszállt!– értetlenkedett továbbra is anya.
Azért mégis körbenézett a konyhában, hátha meglátja a pöttöm kislányt, akiről Saci áradozott, de hiába, Timát nem láthatta, mert eltűnt a páragömbbel együtt.
Saci elszomorodott. Anya nem hisz neki, és Tima, a táncoló kislány is milyen gyorsan eltűnt, még azt sem kérdezhette meg tőle, hol lakik, honnan jött, pedig milyen jó barátnők lehetnének. De jó lenne, ha máskor is eljönne – gondolta Saci vágyakozva. Úgy sincs igazi barátnője, az a kislány, akivel az osztályban egy padban ül, nem akar vele barátkozni. Csak azért ült melléje, mert a tanító néni ültette oda. Az óra közti szünetekben mindig más lánnyal ugróiskolázik, ő pedig magányosan üldögél a kinti padon.
Amíg Saci csendesen, elgondolkozva ült a széken, addig anya a gyógynövényes tasakból a teáskanna vizébe egy marék hársvirágot dobott. Pár perc múlva érezni lehetett a finom gyógynövényillatot, amit Saci nagyon szeretett. Anya mindennap főzött neki gyógynövényteát, mert gyakran köhögött, mint most is. Ezért nem mehetett ki a szabadba, azért kellett a lakásban tartózkodnia. Majd ha meggyógyul, akkor lehet futkosnia kint, a szabadban Öcsivel és a többi gyerekkel.
Saci észrevette, hogy anya véletlenül elszórt az asztalon egy pár hársfavirágot. Összeszedte, és mivel már ismerte a betűket, figyelmes mozdulatokkal egy nagy T betűt rakott össze az asztal lapján.  Tima – suttogta maga elé a teáskanna felé nézve, de hiába, a csodás páragömbnek és a rajta ülő pöttöm kislánynak nyoma sem volt.

A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

Közmondások

Nem nyílik a rózsa télen.

Összevetett vállal erős a sokaság.

Ugat a félénk eb, de meg nem mar.

A fösvény ember azt is siratja, amit meg eszik.

Nyúl vitéznek bokor a vára.

Forrás: Az Én Ujságom, III. évfolyam, 36. szám (1892.szeptember 4.)

Pósa Lajos:

Az én lelkem

Az én lelkem az ég sugára,
Csöndes tanyák szelíd világa.
Fecskemadár az eredsz alján,
Lágyan csicsereg hajnal hasadtán.

Kristálypatak a völgy ölében,
Zöld pázsit közt csörögve szépen;
Habbal a hab játékot űzve
Gyöngyöt szór szét a parti fűzre.

Tündérsziget a sivatagban,
Virul örök dalos tavaszban.
Tisztán csendül ezüst hangja,
Az eltévedtet hívogatja.

Virágos dombon Istenháza,
Szent lánggal ég fehér oltára;
Zengő dal és zengő imádság
Lobogtatja, éleszti lángját.

Forrás: Az Én Ujságom, XVIII. évfolyam, 36. szám (1907. szeptember  1.)

Herman Ottó:

A széncinege

Veréb nagyságú nagyon eleven madár. Fejebúbja, tarkója, torka fekete s a fehér pofát szélesen kantározza, a kantártól a has közepén is végig széles fekete szügyellő pászta. Dolmánya eleven zöldes, farcsikja, farka és szárnya szilvakék; a szárnyon fehéres rovott csík. Has a szügyellőpásztától kétoldalt szép elevenen sárga. Csőre rövid, erős, búzaszem alakú, barnás színű, erős lába kékes. Fészkét nagyon finom és leginkább oly odvakba rakja, amelyeknek szűk bejárójok van, néha elhagyott méhek üres köpüjébe is.
Hasznosságban és elevenségben ez a cinkék vezére. Nyugtalan, dolgos, hangos és mindig jókedvű; hajnaltól napestig folyton munkálkodó. Megragad az ágacska legvégén, fejjel lefelé vizsgálja a koronarügyet, vajjon nem rontja-e valami gonosz nyű vagy bogár? Megtapad még a falon is, csak egy kicsit ripacsos legyen; búvja a odvakat, zugokat, ahová csak fér és mindenütt üldözi a rovarságot; folyton eszik. Nem sokat törődik az emberrel, bátran betér az eresz alá, az ablakdeszkára kerülve benéz a szobába. Ez a bátorsága könnyen dönti veszedelembe, no meg határtalan kíváncsisága is.
Egy kis faggyúcska miatt azonnal rajtaveszt a bodzakalitkán, vagy a fogósan felállított tökön. De ugyanennek a tulajdonságnak köszöni nagy népszerűségét is. Az ő szavát érti a magyarság leginkább. Ő hirdeti a szőlőnyitást Borsodban, mondván tavaszkor:
Nyitni kék, niytni kék, nyitni kék! Minden védelmet érdemlő szép és jó madárka.

Forrás: Az Én Ujságom, XV. évfolyam, 36. szám (1904. szeptember 4.)