Füst Milán: A szőlőműves

Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú.
Alant sötétül a kékség s a hűs domboldalt beborítja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt…

S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repül
S fénylő, gyors felhőzet űz az őszi szél…
– S már ő is menni kész, – csak épp hogy néz körül,
Ki a súlyos fürtöt óvta: ím, hogy itt a tél
A szótlan szőlőműves is pihenni tér.

Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed,
Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza…
S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed
Vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit issza
S tiszta bölcsességnek örül, amíg kívül hull a hó.