Féja Géza: Ady Endre

    Fejlődése

    „A lelkem ódon babonás vár” – írta „Az új versek” második költeményében Ady Endre; az elinduló költő korszerű szimbólumokkal dolgozott s rajta is maradt a „szimbolista” jelző, az irodalmi élet nem törődött azzal, hogy Ady milyen gyorsan kinőtte gyermekcipőit. Az elinduló Ady a szimbólumokban eredeti képeket keresett egyedülvalóságának, egyetlenségének bizonyítására, mert kiszakadt a kor honi költészetének kétségbeejtő laposságából. Hadat üzent az ünnepélyesen terpeszkedő és óvatosan lapuló magyar irodalomnak, gőgösen és kegyetlenül, az ázsiai méretű hatalomvágy és az öröklött úri gőg szellemültek át benne, az úri magyarság vakmerősége bíztatta és ösztökélte, akár Krúdy Gyulát. Az „egyetlenség” és az „egyedülvalóság” képeit ebben az időben többnyire még kereste, erőszakolta, túlzófokokat alkalmazott, gyorsan égő sorsot követelt magának, futótűz akart lenni országot bevilágító lánggal, a fejedelemség és a messiánizmus furcsa keveréke forrongott benne, mint csaknem minden keleti hódítóban s Ady „hódítónak” született a szó átszellemült értelmében.

    Már első kötete elárulja, hogy éppenannyira öntudatos, mint amennyire ösztönös művész: az élet jelenségeit, tárgyait és személyiségeit egyként úgy mérte, hogy mennyire tudja őket roppant lírai műve teljességéhez igénybe venni. Ez volt az ő „politikája”: az életnek, a dolgoknak nagyvonalú és autonóm rendezése, határtalan igény, vakmerő lázadás minden hatalmi tényező, tehát másszándékú igény ellen, az életharcok vidám vállalása és hősi végigszenvedése, de rajtuk túl a legmagasabbrendű emberi egyensúly megalapításának a vágya.

    Országos fölháborodást keltett „A Hortobágy poétája” c. verse, melyben a „piszkos, gatyás, bamba társaknak” üzen hadat. A magyar fajta böcsmérlését keresték a versben éppen azok, akikhez szólott, holott nem a magyar fajtának vagy pedig a tényleges hortobágyi pásztoroknak dob kesztyűt Ady, hanem a kor magyar szellemiségének, a szalonirodalomnak, az álnépiességnek, a zsinóros testőrökké szegődött gyatra asszimilánsoknak, egyszóval: a hivatalos magyar világnak. Ez a világ azonban a maga álszenteskedő módján Ady üzeneteit kezdettől fogva a magyar fajta ellen intézett támadásoknak bélyegezte és zagyva középrétegükkel sikerült elhitetnie a vádat, annál is inkább, mert titokban s teljes joggal a „piszkos, gatyás, bamba társak” ingét igen sokan magukra vették…

    A fiatal Ady verseit még bizonyos erőszakolt, hivalkodó érzelmesség zavarja, árnyékozza. Önszerelemben és önszánalomban nyilatkozott meg ez az érzelmesség és feminim veretet ád költészetének, jó néhány esztendőbe tellett, míg nedveit belső forrósága elpárologtatta. Első kötete tele van naiv halni-készüléssel, saját elképzelt holtteste felett siránkozik, lírai pózokba téved. Egyelőre még az Ábrányi-féle szavalóstílus is fölüti fejét, Ady nem érkezett készen, mint annyi s annyi kitűnő költőnk, nem volt statikus jelenség, a vers zárt formája alig bírja fogni nyugtalanságának pazar dagályát. S nem csupán intellektusa nyugtalankodott, mint Babitsé és tanítványaié, hanem egész életérzése forrongott, roppant vállalkozásokra feszült.

    „Az új versekre” a nyugatosság „bélyege” került, Adyt ebben az időben már úgy tartották számon, mint Nyugat brigadérosát, holott könyvében inkább keleti vallomásokkal találkozunk. „Egy párisi hajnalon” a magyar líra ismert keleti pátosza tör fel belőle:

„Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.”

    Könyve hadüzenet a keleti-pogány, tiszántúli-kálvinista életeszmény nevében Nyugatnak, a keresztény-germán kultúrközösségnek és társainak:

„Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva,
Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.”

    Keleti vallomásaiba jólismert régi-magyar elem keveredik: úrfajtánk, nemességünk százados halálélménye, mely később hallatlanul megtisztul és megnől majd benne. De felütik fejüket a kelet-európai mítosz angyalai is, a démonok. Ady egyelőre menekül előlük, pedig hiábavaló a menekülés – egyességet kell kötni vélük, mint Krúdy vagy pedig le kell gyűrnünk őket a Legmagasabbal, mint a későbbi Ady Endre tette.

    Második kötetében, a „Vér és aranyban” még tart a szenvelgő pózolás s „eredeti” pózaihoz csatlakozik a Nyugaton tanult dekadens póz. A magyar élmény még kaotikusan forrong és csapong benne, csak viselésének fájdalmait és gyötrelmeit érzi, egyelőre nem tudja lecsillapítani a háborgó elemeket. Mint Krisztus az Olajfák hegyén, vért verítékezik, el szeretné hárítani magától a magyarság keserű poharát, melyből mégis életének legnagyszerűbb mámorát itta:     

„Rossz a világ itt: dacos Hunnia
Álmodva vívja a régi csatát.
Veri a Jövőt: balladát akar,
Balladát, balladát.”

    Még nem látja, hogy ez a „balladás akarat” a magyarság legnagyszerűbb hajlamának az akarása s belőle is ez a balladás hajlam teremt majd nagy költőt. De egyelőre túlságosan kápráztatták a dekadens latin líra lebbenő finomságai, rafináltságai, a honi intellektuelek is mindenáron ilyen nyugati irány felé noszogatták s Ady megriadt saját hangjának eredetiségétől, mély zöngésétől:

„Szűz borzongások, pompás szavak,
Új nagy látások királyfia volnék
S lelkemen, szép, pogány lelkemen
Egy csúf rontás ül, pusztít, bitorol még.

Jaj hányszor csupán krisztuskodok
S minden igém kenetesen terül szét,
Jaj, hogy elfut a tollam alól,
Ami igaz, esztelenül Szép.

Pedig a szó nekem ópium,
Pogány titkokat szívhatok belőle
S új részegség vagy új gondolat
Nekem nem új: régiek temetője.

Finom, dalos titkokkal tele
A lelkem s mégse apollói bátor,
Mégse merek. És úgy dalolok,
Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor.”

    Egyelőre ellentmondások kergetik egymást a költőben, mégis: ebben a könyvében már határozottabban önmagára ismer. „Mámorfejedelemnek” vallja magát és verssel igazolja: mennyire gazdagabb, eredetibb, elemibb, tehát hívőbb és vallásosabb ez a keleti mámor a nyugati italok részegségénél. Másik versében pedig „fényes Árgylus-arcáról” ír, „álmok királyfiának” mondja magát, később majd ezekből az álmokból nő páratlan belső vegetációja, a víziók fogyhatatlan erdeje. Lírai önismeret terén nagyot lépett a „Vér és aranyban” Ady Endre.

    Érzelmességéből lassanként eltűnnek az asszonyos önszánalmak, az „Egyedül a tengerrel” egyik legtökéletesebb elégiánk, az érzés mélységét a mértéktartás komor komolysága sejteti, jelzi. Másik nagyvonalú elégiája, „Hazatérek a falumba” érzelmi visszatérés a megvetett, lenézett magyar tájhoz és életformához. A még pózokkal és divatokkal viaskodó költőben felvillan az egyszerűség páratlan nagyszerűsége is:

„Méhes mellől szent nagy éjben
Békés lelkemből szállnának
Bátor, tiszta, szűz, erős,
Föld-szagú gondolatok,
S küldeném őket a világba.”

    Igaz elmélyülése „Az Illés szekerén” c. kötetben történik. Első verse keleti istenélmény: „Nagy fehér fényben jön az Isten, Hogy ellenségim leigázza.” Ez a két sor egészen mély élményanyag feltöréséről tudósít. A következő vers, „Az Isten balján”: emberszabású istenélményünk merész tágítása. Legmegrázóbb „A nagy Cethalhoz”, mely Kalevala-szabású, mélyen mítikus élményt áraszt a XX. század fonnyadozó magyar tudatába:

„Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,
Sorsunk mi lesz: ezer világnak:
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozdulj, síkos a hátad.

Csúszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz, táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked.”

    Az „Isten, a vigasztalan”, pedig már szétmorzsolja az emberszabású istenélményt, a homocentrikus életérzést:    

Ő: Minden, de áldani nem tud,
Ő: Minden, de senkit se büntet,
Ő: Teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szívünket.”

    A magyarság vallásos élményanyagának minden eleme fölvillan ebben a kötetben: az Ázsiából Krisztusig megtett nagy útnak állomásai. Ady itten tesz tanúságot először szintetikus képességéről, melyhez foghatót hiába keresünk nemcsak a magyar irodalomban, hanem az új európai lírában is.

    Magyarság-élménye lírai manifesztációként jelentkezik ebben a kötetben: föderatív hajlamunk, széles emberi együttműködésre való hivatottságunk zeng a „Magyar jakobinus dalában”, a honi végzettel való teljes összeolvadásról tudósít a „Magyar fa sorsa”, költői őseit találja meg Csokonaiban és Vajda Jánosban. Ilosvai Selymes Péter kezét fogva visszatér a XVI. század tragikus téreire, már tudja és vallja, hogy a régi magyar hang szerves folytatója, vallomást tesz Dózsa és a hajdani parasztforradalom igaza mellett, fölfedezi Táncsics Mihályt, megírja a „grófi szérű” versét, történelmi elődjeit nem „Werbőczy” „populusában”, hanem a hajdani Dózsához csatlakozott, tehát lefelé szolidaritást valló és vállaló magyar köznemességben keresi. Ma már fel sem tudjuk mérni, hogy annakidején a magyar tudatnak mekkora fordulatát és sűrűsödését jelentették ezek a versek. Semmi sem képzelhető el nélkülök, ami azóta ezen a vonalon irodalmunkban és szellemi életünkben történt.

    Ady halálélménye is ebben a verseskönyvben mélyül el: a friss hantok alól tréfásan visszaköszöntő csontokról ír s a „nagy, nagy fiatalságról”, melynek „a bús halál is szülés”, – ez már igazi Ady-mítosz, a keleti gyökerek XX. századba érkező üzenete; megmagyarázza többek között azt is, hogy miért tudnak a keletiek nyugodtan és szenvtelenül meghalni.

    A „Szeretném, ha szeretnének” című verse a fajából való kinőttség tanácstalansága, a második azonban, a „Bujdosó kuruc rigmusa”, nemcsak a kurucság érzelmi kultúrájának legtökéletesebb foglalatja, hanem újabb vallomás a magyar sors vállalásának tragikus öröméről, a balladás sors mindenek felett álló szépségébe vetett hitről. A költő tovább lebbenti a „magyar titkok” fátylait, leplezi őket, szembenéz velük s észreveszi a magyarság megvalósultságát:     

„Egy köd-ország Magyarország
S hogyha Új jön, újra köd,
Köd előttünk, köd utánunk.”

    De ugyanakkor biztosnak érzi magát „az áldott falusi körben”, amely befelé kényszeríti kutató tekintetét s a költő már sejti, hogy a folytonos „lévés” népe vagyunk, állandó szülés a sorsunk, fokozott – balladás – iramban éljük a létet s a belső forróságot többre becsüljük a külső kövületeknél, az életérzés szilárddá dermedt formáinál. A „Szeretném, ha szeretnének” különben érett, szép versek könyve, de Ady fejlődésében távolról sem olyan fontos állomás, mint „Az Illés szekerén”, inkább az utóbbinak visszhangja, kiegészítője.

    A „Minden titkok verseiből” aránylag legválságosabb könyve. Végezni szeretne a „titkokkal”, de inkább beléjük bonyolódik, zömök s formás versei megnyúlnak, ziláltak lesznek, lírai hullámzása idegesen torlódik vagy szétfolyik. Bágyadtság, fanyar kiábrándultság önti el lapjait, magyarság-élménye mégis tovább fejlődik ebben a kötetben:

„Halj meg már bennem, te civódó magyar
Békétlen Koppány, hun ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.”

    A „hun ördögök fia” sohasem halt meg benne, de megtanult nagyobbakra nézni s éppen ebben a kötetében tör fel legnagyobb vágya: politikai és társadalmi harcokon túl a magyarság eredeti szellemének megfogalmazása felé, – itt mozdult meg először a „magzat”, mely majd mint érett sarj jelentkezik „A halottak élén” és „Az utolsó hajók” c. köteteiben.

    A mindszenti temetőről írja a kötet egyik leglényegesebb versét, „tőnek és kútfőnek” nevezi a temetőt, a „családi keret”, a magyar mítosz és „metafizika” egyik legfontosabb elemére tapint rá: a halottak tovább élő „tudatára”, az élőkkel való együttműködésére, az élők és a holtak egyességére.

    Kissé egyhelyben topog „A menekülő élet” és „A magunk szerelme” is. Nem mintha nagy versek nem akadnának bennük, de akad papirosízű irodalom is. Ám Ady papirosízű versei, például Babits Mihály költeményei közé sorolva, életesek, igényünket azonban mindig a költő legmélyebb megnyilatkozásaihoz kell mérnünk. Ebben a két kötetben rengeteg lim-lom akad, korszerű lírai vonaglás, póz, csakazértis-írás, az irodalmi „Muszáj-Herkules” olykor meglepő lírai mutatványai, de hiába keressük a költői erőnek azt a mélyből felszakadó terjeszkedését, a forró lírai lávát, mellyel „Az Illés szekerénben” megismerkedtünk.

    „A menekülő élet” egyik legérdekesebb verse „A távoli szekerek”, melyben ugyancsak szimbolizmust szimatoltak, holott a legvalóbb valóságot fejezi ki: a szekereken döcögő s törődő Magyarországot, mely „jön” Iste3n tudja mióta s melyet mégis seholsem „várnak”. Pánsexalizmusa is ebben a kötetében nyilatkozik meg mítoszi erővel, midőn „Az Istennek viselőséről” ír.

    „A magunk szerelme” bevezetőjeként a költői hitvallást közöl: két nagy ösztökéjéről, a „Politikáról” s a „Szerelemről” tehát ismét a kuruc Ady szólal meg. Ebben a kötetben foglal helyet az utolsó Léda-vers, a kegyetlen „Elbocsátó szép üzenet”. Első könyveit végigtarkítják a Léda-versek, melyek távolról sem Ady legkülönb szerelmes versei. Van bennük valami akartság, mesterkélt póz, mintha a férfi túlságosan gyorsan és gavallérosan akarna fizetni, Léda érdemeit Ady körül fölösleges tagadnunk, ezek az érdemek azonban merőben másnéműek voltak, mint az Ady-Léda kérdés irodalmi kamatoztatói föltüntették. Az utóbbiak azt a hiedelmet keltették, hogy Léda Ady szellemi vezetője volt s a költő a hölgy karját vonult be a „nyugati kultúrába”. Adynak nem volt szüksége vezetőre, párisi cikkei és jegyzetei bizonyítják, hogy milyen nagyszerű ösztönösséggel talált rá a modern latinság lényegére. Léda érdemei mások: ő volt a szükséges inger, a nagyvilági küllemű nő a „parasztzsályából” kifeslő Adynak. Vad, szeszélyes, hisztérikus és civódó természetű volt Léda, de a legteljesebb odaadásra képes; ez a vad odaadás volt igazi érdeme. Ady akkor jött rá végzetes betegségére, midőn Párizsban Lédáéknál élt, beismerte baját és szakítani akart, Léda azonban nem engedte s bárminő csúf civódásra került közöttük sor, Léda, aki a szó szoros értelmében Ady betege volt, ezt a vádat sohasem szegte ellene. Emberi nagyságáról nem adhatott volna különb bizonyítékot.

    Ady s Léda ügye magyar-zsidó nász volt: a „fajából kinőtt magyarnak” és a „fránya zsidó némbernek” találkozása. Ez a nász nagyban és egészben hozzájárult az új magyar irodalom kibontakozásához, hiszen az ál-történelmi rétegek és a 67 óta verbuvált értelmiség mereven elutasította az Adyékból feltörő magyar mélyhangot. Ez az értelmiség a maga korlátoltságával tévesztette össze a magyarságot és Rákosi Jenőben szemlélte a magyar Törvényhozót. A haladó szellem magára maradt, a magyar-zsidó nász elkerülhetetlen volt, mégsem mondható szerencsésnek. Ady az „Elbocsátó szép üzenetben” ebből a nászból vonult ki öntudatlanul; a kivonulás következményeit azonban nem tudta, nem tudhatta levonni.

    Léda semmiesetre sem egyetlen asszonya Adynak. Ugyanebben a kötetben találjuk a „Hűség aranyos korát”, melyet már „édes Adának” küld.

„Szerelmemnek frigy-követsége
Hűséget, békét visz eléd,
Arany-pírját nyárvégi napnak
S lelkemnek
Forrott nektárját, nyugodt hevét.”

    Adynak másodrendű volt az asszony személyisége, alig ismerte az egy asszonyhoz fűződő hűség erejét. Az ő mámora mindig túlcsapott a létezőn, „az asszonyt” szerette buja, sokféle ágazó, „törökös” szerelemmel. A nő a legérdekesebb izgatószer volt neki, – igen jellemző, hogy édesanyjáról írott egyik legszebb versében is az izgató, gyönyörű fiatal anyáról, a fiú szexualizmusának ősképéről ír.

    „A magunk szerelmében” áll Ady nyíltan és dacosan nemcsak a dolgozó osztályok, hanem a magyarországi polgári radikálisok és szocialisták, Jászaiék, Garamiék és a Galilei-kör mellé. Már fiatal nagyváradi újságíró korában megrázó világesemények előérzéséről számolt be. Érzése az időben egyre fokozódott s a nagy változásra Magyarországon egyedül az említett két tábor készülődött. Ady csupán bennük talált végsőkig hevülő merészséget, nem talált más medret a maga magyar forradalmiságának. De nem a meder volt a fontos, hanem a folyam, mely Adyból belezúdult, amint nem hosszabb s rövidebb lejáratú szerelmei és hölgyei érdekelnek bennünket, hanem a költő pánszexualizmusa, mely elárasztotta és megszépítette őket. Ideje már, hogy végre megnyilatkozásaiban elsősorban a költőt keressük és visszautasítsuk azokat a törekvéseket, melyek politikai és másféle tőkét kovácsolnak egy-egy ajánlásából, udvarias üdvözléséből.

    Ady ebben az időben „Margita élni akar” címen verses regényt is írt, mely egészében nem sikerült, de eszmevilágára élesen rávilágít, talán ezért is hallgatták el kortársai olyan gondosan és hallgatnak róla ma is mindazok, akik önkényes Ady-arcképet szeretnének meghonosítani. Margitában „magyar Sionnak” nevezi az időt Ady Endre:    

„A magyar Sion (beszéltük, mi az):
Soha ilyen szép nem volt a magyarság.
Ennyi Isten nem ült még egy Siont,
Ennyi törvény nem volt, hogy meg ne tartsák.
Ennyi zavar, vágy, indulat, zsidó
Nem tombolt még semmiféle népben.”

    A kort, a „zsidó bolt”, a fene indulatokat, a mély iszapot fölverő zavart, a „pimasz magyar tó” háborgását nem tartotta „csupa reménységnek” mint a zsidó messiánizmus, de számolt a valósággal, benne élt, általa akarta érvényesíteni a maga nagyságos erőit, a „politikus” és mámoros magyarok egyenes leszármazottja nem menekülhetett elefántcsonttoronyba, a kor mulandóságainak fölényes, de őszinte és mély átélésével kellett megmutatnia örökkévalóságát. A „szent nyugtalanság” költője csakis a tényleges nyughatatlanokkal szövetkezhetett, akkor is, ha ő vetette meg őket a legjobban:

„Akkor nagyon Tisza Kálmán-szagú
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyújtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.”

    Ebben az időben: „Tisza Istvánt vették vissza, mint Istent” s „e hisztériás nagy elhelyezetlenségben” Adynak a „jásziság” volt az „akart ideálja”. A Tiszák tagadásai voltak mindannak, amit Ady képviselt: Dózsának, a XVI. század hősi protestántizmusának, a kurucságnak, a „falvából kiszakadt ó kisúrnak”. Táncsics Mihálynak, Áchim Andrásnak, az ezeresztendős történelmi lázadásnak, a „másik Magyarországnak”, mely a népben s a géniuszban bujdosott. Ady nem toborozhatott politikai csapatokat, „akart ideálokat” választott, kiknek győzelmétől mást várt: a zsilipek felszabadítását, a valódi magyarság áradását.

    Margita arra is megfelel, hogy szimbolista volt-e Ady:

„Van ebben egy kis Széchenyieskedés,
Hisz a nagymagyar tele volt hibákkal
S minden hibáknak egy vala a tője:
Szimbólumoknak volt a szeretője.

Az öreg Lánchíd egyik szimbólum
S hallom, hogy most majd szépen tesznek róla:
Nemsokára már semmi sem marad
Ez országban, mely külön álmunk ójja:
Germánnál, szlávnál ősibb álmokat
S a latinoknál furcsább furcsaságot.”

    Ady látta: a magyar élet forróságában, folytonos válságai közepette, örök levésében nem lehet szimbólumokkal dolgozni. S a legnagyobb magyar társadalmi költő, aki „magyar Marseillesek” tömegét írta, már nemcsak a nép költője merészelt lenni, mint Petőfi, hanem a dzsentris társadalomban annyira lenézett „uccáé” is, meglátta fajtájának legmélyebb szellemi hivatását: germánnál, szlávnál s latinnál ősibb, tehát a többi európai népnél mélyebb, öregebb keleti örökségünk felszabadításában. Mintha sejtette volna mindazt, amit a mai régészet állapít meg, hogy a sztyepp kultúráját hoztuk a Duna-Tisza tájára s ez a sztepp-kultúra volt valamikor az Ősegy, melyből a keleti s nyugati kultúrák kiszakadtak. A nyugatosságnak is egészen más értelmet adott Ady Endre, mint a babitsos filozopterek és a zsidó sznobok:

„Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.”

    Ez a vers, mely különben már a „Ki látott engem”-ben jelent meg: Nyugattal, a Nyugatról áradó új emberi eszmék erejével a „vad úri tatárokat”, a korhadtan hivalkodó társadalmi szerkezetet, a „svábokból jött magyarok” bástyáit akarta legyőzni, de nem azért, hogy a nyugati életforma gyarmata legyen ezután földünk, hanem a saját életformánk diadaláért.

    A „Margitában” néhány sorral fölényesen és hatalmasan rávilágít életérzésünk természetére is:

„Más pillanat a magyar pillanat,
Minden egyik a másikat csúfolja,
Egyik víg, tavaszi himnuszt dalol,
A másik a sír-földelőt dobolja.”

    Talán nem is sejtette, hogy a ballada életérzését fogalmazza meg, mely folyton a halál „árnyékában”, előérzésében szül s éppen ezért: a halál színe előtt nagyszerű szintézisbe sűríti élményeit. Később, midőn élete alkonyán Erdélyben utazgatott, még tisztábban ráismert sajátos életérzésünkre és egy prózai apróságban ki is fejezte: „Halleluja, Halál, kinek szépségét csak a fél-Halálok, betegségek és bénaságok kísérő serege rontja meg. Erdélyt kedvelted, sokat üdültél benne s mert újra és újra vágytál visszatérni, hagytál magad után mindig életcsírát. Magyarság és emberség zamatja, hite, lelke, Erdély, nem uraid szerint büntet téged az Úr. Mert a hatalmasabb, a Halál, szeret téged s mindig hágy benned annyit, hogy fölségesen kinőhesd magad a Halál minden új látogatására. Erdély, te Magyarország vagy s ha Magyarországra van még szüksége a Földnek, te megmaradsz nekünk”. Ezek a tökéletes sorok, már a sajátságos magyar teremtő mámornak, a Halál színe előtt folyó balladás sorsnak és teremtésnek nyílt és tiszta igéi; örök magyar törvényt fogalmaznak meg.

    Margitát nagyon lesajnálták a kortársak. Ady kimerültségéről kezdtek beszélni, bölcs esztétikai tanácsokat és bajtársi aggodalmakat küldöttek címére. 1913 tavaszán ezt írta Hatvany Lajos: „Eleget láttam-hallottam – nem vagyok kíváncsi – concenrátióra van szükségem… Belőled is hiányzik a concentrátió, a nagyszerű tehetség megmunkálása. Ami Babitsban hiba, Aranyban erény és Flaubert-ben csoda áhítat, szentség, művészet, élet”. Ady így válaszolt: „Boldog volnék, ha ez a vers láttatná veled, hogy mennyire egyetlen emberi és írói jogcímem a nem koncentrálódás”. Egyik későbbi levelében pedig szinte ehhez a megállapításához teszi hozzá: „Apropos, művész, te túlságosan irodalmasítod ezt a fogalmat, mely igazában minden nagyobb és hatóbb élet koncepciója… Magyar xerxességem talán csak hasonlítva ízetlen kissé, szokatlan és „művészietlen”, de bizony ez szükséges élet és legelsőrendű művészet… hidd el, hogy műveletlen és koncentrálatlan voltom külön művészet és külön példája a koncentráltságnak… Nincs bennem semmi irigyelt fajtád fölséges kozmopolitizmusából, gyalázatosan és rögösen magyar vagyok, de ebben első s ez is valami. Semmiféle más kultúrtársadalomban nem élhetne ilyen élet-szabású élet… Nézd például: most a megriadság, szertelenség s a valamikori valamiségek elsablonozása következett a magyarságra, de a dac, mint élethipotéka megmaradt, én vagyok… Meglátod valamikor, hogy eszem is van, s ezt nehéz meglátni másoknak, akik elhelyezkedő, törekvő képességben látják az eszességet s nékem ez az eszem azt mondja, hogy a náthámat jogom van kúrálni, elrendeltetett és versekben fiadzott életemet azonban nincs, nem is beszélve arról, hogy lehetetlenség”. A vers, melyre hivatkozik, a „Hunn új legenda” a „Ki látott engem?” című kötetből. Ebben vallja tudatosan és először, hogy élte „summája ezrekének”, tehát a közösség költője, a közösség zsúfolt élménytömegét szabadítja fel s a „szabadságharcnak” módját ezeknek az élményeknek bennrejlő törvényei döntik el, – most értjük meg igazán „A fekete zongorát” is, Ady lírai hangszer volt, a magyar közösség legnagyobb „szerszáma”. Ady nem véthetett a magyar élmények bennrejlő törvényei ellen, nem szűkülhetett a kor „művészeszményeinek” korlátai közé, melyeket mások más törvények parancsára és más körülmények között valósítottak meg, mert eredeti kultúrát teremtett, melynek élményei és törvényei éppenolyan magasrendűek, mint bárkié Európában. A magyar kultúra „nagykorúságáról” senki sem merészelt sem előtte, sem után ilyen keményen és nyugodtan, csaknem fölényes humorral beszélni. A „Hunn új legenda” örök határpörnek tekinti életünket, tehát szüntelen szellemi hódításnak, a balladai merészség folytonosságának. Ellöki a „tolakodó Gráciát”, megveti a „míves” költészetet, a művészet értelmét azonosítja a létezés határtalan értelmével. A magyar irodalom létjogosultságát pedig abban szemléli, hogy akkora életességet és teremtő szabadságot bír el, mint egyetlen kultúra sem. Ezért látszik magasrendű koncentráltsága koncentrálatlanságnak, ha például a nyugati irodalmak törvényei szerint ítéljünk költészetéről. Ady eredeti szempontokat követelt a magyar irodalomnak, követelésének magasrendűségét és igazságát nem értette korában senki sem, halála után pedig, midőn a „Nyugat” folyóirat a magyar ezüstkor ötvösműhelyévé alakult, Hatvany hajdani aggodalmait és korlátolt „irodalmiságát” Adyval szemben a „nyugatosok” képviselték s utódjaik képviselik ma is. Amennyire eszközeik engedik, hadjáratot viselnek az életszabású irodalom ellen. Ady keleti magyarságának vallomásait éppenúgy tagadják, mint balladás nagyságát. A szűkkeblű „ötvösremekek” kovácsai nem törődnek azzal, hogy edényeikbe milyen kevés fér be az életből. Ady világából, a folyton újuló, határtalan létezésből. A nagy művész, mint a nagy folyam, mindent hordoz, iszapot és aranyport sodornak hullámai, formákat alkot és széttöri őket, partok közt halad és szaggatja, elönti a partokat. Ady ezt a kozmikus hősiességet árasztotta az irodalomba, a vékonypénzű utódok azonban megszervezték az ellenállást e hősiesség folytatódása ellen. A magyar irodalomban felbukkanó eredetiséggel szemben éppenolyan bizalmatlanok, amilyenek a kortársak voltak Ady eredetiségével és Kazinczy volt Csokonai életízű magyarságával szemben. A hajszolt Ady szánta a magyarságnak a legkülönb emberi szerepet, – a méltatlan utódok szövetkezve törnek e szerep ellen, melynek betöltésére gyengék.

    A „Ki látott engem?”-ben szegez Ady, a Margita után, ismét vádat fanyalgó kortársai ellen s olvadt érchez hasonlatos vallomásokat mond a magyar fátummal való végső egybekelésről. Bevezető ez a könyv, praeludium a késő Ady megnyilatkoztatása előtt, mely „A halottak élén” és „Az utolsó hajók” című posthumus kötetében történt meg. „Az utolsó hajók” nem csupán „A halottak élén” után megjelent verseket tartalmazza, hanem azokat is, melyeket „A halottak élén” önkéntes és önkényes „cenzora”, Hatvany Lajos, nem tartott érdemesnek a kötetbe való besorolásra; a kihagyott versek vádló tanúk, hogy a kortársak milyen messze Ady mögött ballagtak, Schöpflin Aladár például Ady első köteteit még úgy-ahogy „felfogta”, azután képtelen volt Ady fejlődését követni; Schöpflin így volt különben Móricz Zsigmonddal is. Hatvany kicenzúrázta „A halottak éléből” többek között Adynak 1914. november 1-én megjelent „Új s új lovat” című versét, legnagyobb és a magyarság szellemi sorsát legtökéletesebben kifejező balladáját, pedig ebben a versben eredeti magyar filozófiai tudat körvonalaira lelünk. A vers zsoltárral kezdődik:             

„Segíts meg, Isten, új lovaddal
A régi, hű útra-kelőt,
Hogy só-bálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt.

Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.”

    Aranynak a csodaszarvasról írt regénye, valójában balladája, jut eszünkbe, az ázsiai „mozgásnak” a „világ négy tája felé” áradó kedve, a keleti embernek a satnya európai humanizmus fölé emelkedő emberfeletti szándéka, a kozmosz „kegyetlenségére” emlékeztető elszántsága, – Ady ezért a kozmikus „kegyetlenségért”, irgalmatlanságért könyörög, az emberi öncélúság megvetésének bátorságáért, a kozmikus logika ihletéért. Az Isten is „kegyetlen”:

„A nagy Nyíl kilőve alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.”

    A nagy Nyíl egy-egy lövése emberi szemmel mérve Apokalipszisnek számít, de az apokalipszisek is beletartoznak Isten kozmikus programjába s a késő Ady az álszent európai „humánus mérték” helyett már ezzel a kozmikus-isteni mértékkel mér.

    A legmeglepőbb versszak azonban most következik:

„A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.”

    Gyakran felhangzik a vád, hogy nincsen magyar filozófia s a magyar szellem alkalmatlan a metafizikai gondolkodásra. E vádat annak köszönhetjük, hogy a „keresztény-germán kultúrközösség” nevében mindig a német filozófia és metafizika kategóriáit keresték a magyar szellemben s mivel nem találták, metafizikai és filozófiai meddőségünkre következtettek. A reánk nehezedő alacsonysági érzés lehetetlenné tette, hogy eredeti filozófiai és metafizikai hajlamaink csíráit s e csírák sajátos természetét észrevesszük, ennek következtében ezek a hajlamaink éppenúgy az irodalomba menekültek, mint annyi más; Kemény Zsigmond műveiben például eredeti, bölcseleti mélységű világkép lappang. A német „végtelenség” fogalmával valóban sohasem bírtunk megbarátkozni, nem tudtuk magunkévá fogadni. Általában kevés hajalmunk van az elvont gondolkodásra, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a létezés végső elveiről nincsen tudatunk, de mindenesetre tudatunkat nem elvont síkon fejezzük ki, hanem keleti magyar módra: érzékien. (Tegyem hozzá, hogy egy nagy francia író, Giono, éppen most „fedezte fel” érzékeink életének ismeretlen mélységét, kozmikus tudatát, ősi visszaemlékezéseit, élménytárnáit s a „lélek” tökéletes kikapcsolásával magasrendű és klasszikus egyensúllyal rendelkező életérzést teremt belőlük…) A magyar szellem nem ismeri az elvont germán-árja végtelenséget, helyette más fogalommal rendelkezik: a határtalansággal, mely a végtelenség fogalmának érzéki mása. A határtalanság: a végességnek, a meleg érzéki valóságnak „végtelensége”. A végesség ilyen értelemben csakugyan halhatatlanság: az élet az érzéki valóságok folyton újuló a végeérhetetlen hullámzásában folyik tovább. Metafizika ez? A szó germán értelemben aligha, de talán több annál, „fizika”: a létezés határtalan valóságának élménye, a világszellem és az isteni szellem tökéletes érzéki megközelítése. Magyar „mámor” ez? Mindenesetre, de nem nevezhető csupán annak, éppenannyira ázsiai és kelet-európai mámornak is hívhatjuk, ami Dionüszosznak, aki egyben Apollon is, mámoros átélő és tisztult merengő, Ősegy, mely magában rejt minden kozmikus és emberi tevékenységet, melyeket csak mesterkélten szétválasztva bír „felfogni” a széttöredezett európai szellem, a fausti meghasonlás:     

„Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendők
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mérföld-kövön.”

    Ebben a versben birkózott meg Ady a Halállal is. A nagy kísértő és riasztó megillető helyére áll, „változatnak” egy gyarló körbe és fölötte süvít el a létezés balladai ütemű irama. Ezt az Adyt, ezeket az élményeket vetették el a gyarló kortársak.

    „A halottak élén” nagy balladája „Az eltévedt lovas”. Felesleges magyaráznunk, hogy nem Arany János ért a ballada csúcsára, hanem Ady Endre s ha az „Új s új lovat” szellemünk balladája, akkor „Az eltévedt lovas” a magyar történelmi sorsé:

„Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.”

    Ez a hang századok óta kísért, rémlik, fenyeget és csalogat, de Adyig senki sem tudta magyarul kifejezni, tehát érzéki képpé teremteni. Az eltévedt lovas: az európai magyar történelem, az elsüllyedt magyar tudat, az elnyomott „eredetiség”, mely ki tudja milyen régi sebei, sérelmei miatt csörtet a „sűrű bozótban” és a „süket ködben”:

„Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hínárú útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a falunknak.”

    Belső világunknak ez a vers az első hiteles „térképe”. Az útját tévesztett „láva” tragikumát, a túrterhelt tudatalattinak vérzését, a kongó magyar tudat szomorúságát érzékeltetni, „vonalakat”, színeket és jegyeket talál ábrázolásukra.

    „A halottak élén” másik nagy balladája, az Apokalipszis bírálásának vidámsága, „Az ősz dicsérete”. Nem érthetjük ezt a verset az „Új s új lovat” nélkül. Az „Új s új lovat”: a határtalan határoknak, a „nagy útnak” és „stációnak” ábrázolása. „Az ősz dicsérete”: a tovább rohanó emberi „tartalomnak” teljes átérzése, ihlete, mámoros dicsérete, himnusza. A tömérdek-halálon keresztül folytatódó ember jelenik meg itten, a halhatatlan életkedvű, a létezés örök kegyese:

„S a legkülönbek szent vágy-zászlait
Továbbviszik a legkülönb-maradtak
S Halál nincs a legfurcsább v ágyra itt.
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.”

    A háborúellenes, a rémségektől megtört, az idő sarában és vérében fuldokló költő ki tudja s ki meri fejezni, hogy az Apokalipszis is élet és „rémségei” mit sem változtatnak a létezés érdemességén:

„Támadjatok föl, jól-figyelő ősök:
Én tömeg-Mának nem adtam magam,
Nekem az Ember egy folytonos ember
S nekem semmi ma sem vigasztalan.
Most építem vulkánokra a fészkem,
De fajtámra is mostan figyelek
S most hiszem el, hogy elhinni szabad,
Hogy milliókért élhet egy-néhány.
Dajka-nóták és tanító szavak
Fölzuhognak bíborban egybe forrva:
Sohse vághat rosszat az Ember sorsa:
Ím, tábor vagyok gőgben, egyedül
(Be jól van vélem, minden, ami van)
Szívem napos, víg rétként elterül
(Hallom, hogy az egész föld dübörög,
És átkozódnak, kik máskor imádkoznak):
Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.”

    A tudattá érlelet, hősi tartalommá edzett apokaliptikus élményeknek himnusza ez a vers; Babitsék szűkölő „pacifizmusával” szemben: az élet forró hitvallása Halálon és Apokalipszisen túl.

    „A halottak élén” hozza Ady legnagyobb szerelmes verseit is. Az asszonyok a Nagy Hídnak „támos hajói”, az „Életen ringva átvivők”:

„Egyik se volt kevesebb
És többet egyik sem ért.”

    A keleti, szuverén férfigőgnél keményebb, higgadtan valló hangja most tör ki belőle. S mégis ebben a kötetében megy végbe halálig égő szexualizmusának átlényegülése:

„Mintha régi bús-szerelmes titok
Nyílott volna ki bennünk,
Mely most már újra burkolózni fog.

Óh, véremből véredzett büszke vér,
Bora közös hitünknek,
Lyánykám, testem, úrasztali kenyér.”

    „Egyazon fajtának”, a „szép úr-fajtának” találkozásával kezdődik ez a felségéhez írt vers s nyugodt, higgadtan forró szárnyalással fölemelkedik a keresztény átlényegülés misztériumáig, e furcsa pogány-keresztény áldozásig. A vers annakidején nagy megbotránkozást keltett, holott új bizonyság, hogy mi csak érzéki mámorban és valóságban tudjuk átérezni a létezés nagyszerű misztériumait, – Ady ennek a „hiteles miszticizmusnak” legnagyobb képviselője.

    1915 őszén írta „Szép az élet” című versét, mely ugyancsak kimaradt „A halottak élénből”, holott Ady „legalázatosabb éneke:

„Szép az Élet, ha sugárzik,
Szép az Élet, hogyha másik,
Szép az Élet, ha hibázik,
S szép a Halál, ha sírt ás is.

Szép, hogyha vén, léha kedvem
Elfut szerte-növekednem
S hogyha utam már belengem
S hogyha már nem látnak engem.”

    Ez az Ady már önmaga létén túl, önmaga múlásában szereti és dicséri a létezést, minden gőgje szétoszlott, mint a reggeli köd, egyéniségét föladta és az egyetemesség nyugodt fényét, az egyénen túli tiszta öröklét derűjét látja. Szó sincsen ebben a versben Istenről, mégis Isten élménye, Isten arca itt dereng a legtisztábban. A „szárnyalás”, a „felülemelkedés” ilyen hősiessége, ekkora mértéke még nem sikerült magyar költőnek. E versben a ballada belemúlik valami örökebb, egyetemesebb fénybe. Adhatott-e ezen túl lényegesebb mondanivalót?

    Az időben és az öröklétben

    Az előző fejezetben Ady fejlődésének csúcsait rajzoltuk meg s műveit a legmagasabb mértékkel mértük. A magyarság még nem érkezett el Ady költészetének ehhez a mértékhez, de a Babits-utódok minden törekvése ellenére egyre inkább Ady-hívővé válik. Ma még elsősorban az időszerű Adynak, a lázongó kurucnak, Dózsa György unokájának, a „hunn ördögök fiának” van hatása és népszerűsége. Ám ne becsüljük le ezt az Ady Endrét sem, mert a költő sikerületlen verset alig írt. Novellái is megállják a mértéket s remekművek is akadnak közöttük, újságcikkeiben pedig olyan gondolati bőséget és annyi meglepő költői szépséget találunk, mint egyik-másik sokat méltatott kortársának egész életművében sem. Az irodalomtörténetnek nyilván az a célja, hogy a költő legmélyebb értelme felé kalauzolja az olvasót és ezt az „értelmet” illessze be a magyar irodalom fejlődésének szintézisébe. Ady azonban költő-óriás, a magyarság lényének és létének olyan összefoglalása, aminő ezer esztendőben egyszer érkezik, tehát különleges helyet és szempontokat érdemel. Nem elegendő rámutatnunk arra, hogy minként nőtt túl a magyar tudat egykorú határain. Ady különben is „fel-feldobott kő” volt, legkülönb szárnyalása után visszazuhant a legvalóbb valóságba, éppen ennek köszönheti költészetének páratlan gazdagságát és emberi teljességét. Az örök jegyek nem nyomták el benne a „gyarló” emberi lényt, nem vonult elvont „átszellemültségbe”. Meg kell tehát mutatnunk azt is, hogy miképpen töltötte be a magyar tudatot és miként él az időben, annál is inkább, mert Ady, mint annyi s annyi magyar író, jellegzetes „országalapító” volt, nem elégedett meg a magyarság szellemi határainak beszáguldásával, új és új szellemi területek hódításával, ősi élmények és „jussok” visszaperlésével, hanem elsőrangú igényeket támasztott a porral és sárral, a magyar mindennapok fortyogásával szemben is:         

„De jönnek remete kanokként
Ős sűrűkből ki szerelmek, dühök:
Új talmi nádort megölni is tudnék,
Kívánom őrülten a csókot
S csatában, hitben, tűzben vénülök”

– írja „A magunk szerelme” bevezetőjében. Ugyanebben a versében állapítja meg, hogy felszánt poéta-ceruzáját lelkéből csak Politika és Szerelem érdekelte és aggódva kérdi:

„Tudok-e még nádor-választó
Kisúr-őseimmel szólni makacsul?”

    Ez a hang a magyar fölkelő hagyományos hangja, de tegyük hozzá, hogy emellett asszonyosan finom szépségek költője volt, mint Csokonai, Vajda János, komor lírájának alaphangjait dús „szerkezetekké” fejlesztette, a XVI. század prédikátorhangja ugyanúgy újjászületett benne, mint a kuruc zengés. Ady a magyar költészetének, a magyar fajta érzékenységének, művészi képességeinek és teremtő alkatának olyanfokú szintézise, aminő nem jelentkezett még irodalmunkban. Nem véletlenség, hogy nagy megpróbáltatások előtt élt s szellemi műve itt maradt: intő igénynek.

    A közösség nem érett még teljes mértékben Ady eszmevilágának hordozására s művészi szintézisének átérzésére. Legelébb Ady „hunn indulatait”, dühét, dacosságát és makacsságát értette meg, bizonyára azért, mert a közösségnek ezeknek az Ady-erényeknek felszívására volt szüksége. Ady a keleti-tiszántúli düh felszökése, – Méliusz Juhász Péternek és szellemi rokonának, Pázmány Péternek dühe szakadt föl belőle, mint a gejzír. A magyarságnak történelmi élete folyamán gyakran volt szüksége ilyen „földrengésre”. Ha ügye elbukott és idegen rétegek telepedtek rá, ha már-már úgy látszott, hogy nyelve és lelke egyként elpusztul, rendszerint ez a düh rengette meg a földet és krátereket nyitott a mélybe szorult, lávává olvadt magyar eredetiségnek. A XVI. században a tiszántúli indulat jelentkezése egyúttal magasrendű szellemi folyamatok hírnöke. A reformáció „ellenzék” volt, nemcsak az uralkodó egyháznak, hanem a reánk kényszerített idegen nyelvnek, szellemnek és életformáknak is makacs, dacos, indulatos ellenzése, – nyilvánvaló, hogy ezt az „ellenzékiséget” legbévül egy eredeti kultúrának sejtelme és parázsló tudata táplálta. Ady „ellenzésének” s „reformációjának” mélyén hasonló tudat élt, a kétségbeesés indulatainak s a düh veres lángjainak magja szűzi tiszta fény volt: „Idejött régen egy vad, lehetetlen, bizonytalan, de erős vérű fajta… Miért nem lett belőle mégis semmi?… Miért iszik kancatejet ma is még, holott nektárt ihatna a magyar… De szép volna hinni, hogy ideküldettünk kiböjtölni – az árját. Mikor az árja belefúl önmaga piszkába, mi helyibe ülünk s intünk Ázsiának: küldj új csapatokat, megtanítunk benneteket arra, hogy kell egy különb kultúrát csinálni.” 1905-ben írta ezeket s sorokat s értelmük, esetleg naivságuk felett vitatkozhatunk, de tagadhatatlan, hogy Ady költészetében mindig ez az érzés fűlt: „haláltáncot” járunk s vagy elpusztulunk, vagy pedig eredeti kultúrát hozunk létre. S ne feledjük, hogy Ady hite folyamatokat indított meg, még élt, midőn Bartókban és Kodályban már zsongtak az eredeti magyar zene hangjait, halála után pedig megindult a népiség új áradása s véle a magyarság eredeti alkatának, élményeinek, formáinak eddig elképzelhetetlen előmerészkedése. A jobbak sejtelmeit Ady erősítette meg, a tétovázók bátorságát Ady edzette. Ő, a magyarokat egy szárny alá fogó zsoltár, a mi sajátos vallásos énekünk, mely az önmagunkba vetett hitet tisztította és nevelte.

    Szerelmi és politikai versei lettek a legnépszerűbbek. Ady szerelmes veseiből az extázis nagyszerűségét tanulhatták meg újra a magyarok egy lapos, sivár, reménytelen korszakban. Ady szerelmi extázisa nem hasonlítható a XIX. század költőnek érzéseihez, Vörösmarty érzelmes elmélkedéseihez, Petőfi kristálytiszta családi áhítatához, Jókai romantikus rajongásához, vagy Kemény Zsigmond fojtott, tragikus érzelmi kultúrájához. Ady extázisának csak fűzője s táplálója volt a femíninum. Ady extázisa arra tanít, hogy „ércek s bércek iszapjából” miként teremtsünk örökkévaló bérceket. Amint Pázmány zsenije túláradt a teológián a kozmikus eposzba, Ady „szerelem” is a gyökeréig átélt valóságon keresztül az örökítés és az örökülés mindennél magasabbrendű izgalmai felé sietett. Ady „szerelme” pótolhatatlan és feledhetetlen izgatószer: a kiegyezés korának kérődzésbe süllyedt magyarjaiban fölverte a teremtés életizgalmát. Ehhez kellett a düh, a pogány-protestáns tiszántúli indulat.

    Ady vallásos költő; magyar „vallást” teremtett. A Babits-iskola ezt hányja szemére, ezért próbálja kicsinyíteni s a költészet „egyetemes” céljaira és mondanivalóira hivatkozik. Mint „Ady fejlődése” című fejezetünk mutatja, Adyból ugyancsak nem hiányzott az egyetemesség, ha ebből a szempontból összehasonlítjuk bármelyik kortársával, a kortárs alaposan eltörpül mellette. Babitsban találunk ugyan elegendő sápkóros, elvont eszmét, egyetemes igényű vergődést, de eszméi vérszegények, élményei üres kalászok, vergődései inkább a megtámadott és feldúlt idegrendszer sikongásai, nincs hitelük, mert hiányzik belőlük az emberi átélés közvetlensége, forrósága és igaz volta. Babits elvont s erőszakolt „egyetemességgel” próbálta pótolni életszegénységét, élményhiányát, tehát az egyetemességet irodalmi pótszerré alacsonyította. Ady egyetemessége életének túlságából, élményeinek pazar bőségéből, a valóságos élet sűrített és hősi átéléséből származott. Nem hiába írt a „megnőtt életről”, nem hiába vallotta a végességet halhatatlanságnak, az ő „gyarló” emberségének tágas örömeiből és határtalan kínszenvedéseiből születtek meg az egyén s fajta, a tér és az idő fölé növekedő egyetemes szépségek, isteni sejtelmek. Ő volt az igazi humanista, aki azt hirdette, hogy csak a teljes emberség igenlésén keresztül teljesíthetjük méltó emberi hivatásunkat; a szabad emberből az ember teremtett életeszményt. Babits Mihály testi-lelki felszabadulásából Ady véle szemben a keresztény-germán elvont életeszménynek és humanizmusnak jellegzetes képviselője.

    A „vallásalapító” újra felidézi az ember ősképeit, kőtáblákra írja a Legmagasabbra vonatkozó tudását és sejtelmeit, de lenyúl az ember poros, sáros, mindennapi életébe is. A vallások tartós hatását éppen az biztosítja, hogy az egész emberhez szólnak s feleletet adnak minden kérdésre, melyet az ember „szervezete” fölvet. Ady ilyen értelemben volt. Nyilván a történelem parancsolta, hogy a magyarságot emberi kinyilatkoztatássá, „vallássá” érlelje és tökéletesen megfelelt ennek a feladatnak: a magyarság vallásos és sorsélményeinek mérhetetlen tömegét egyetlen igenlés örömébe egyesítette. „Hívőségünk” még sohasem volt olyan széles, mélyből merítő és összefoglaló, mint az ő verseiben és megnyilatkozásaiban.

    Ady bátorsága is múlhatatlan eszmény. A halál állandó közelségében érzett határtalan keleti bátorságról van szó, mely a tespedtség és a megrekedtség haszonélvezői előtt „érthetetlen” dolgok vallására és vállalására képesít. Már rámutattunk arra, hogy Adynak éppen halálélményéből nőtt olyan nagyra balladai hajlama, láttuk balladájának határtalan útjait. De Ady társadalmi versei is jellegzetes balladák, az volt a meggyőződése, hogy tragikus társadalmi harcok nélkül nincs magyar kibontakozás s éppen e harcok tragikus voltában látta a katarzist, magyarság legfőbb emberi reményét. Rengeteget várt ettől a katarzistól, azért a magyarság vallásos kötelességévé tette, hogy társadalmi síkon is élje a balladát, ne féljen a tragikus ütközetektől, a haláltól és az ítélettől, a keménységtől, ha kell, a kegyetlenségtől, a valóság olykor rettenetes föladatainak vállalástól. Ady forradalmár volt és forradalmárnak vallotta népét is éppen utolsó versében:         

„Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt…”

    1918. november 6-án jelent meg ez a verse, annak a forradalomnak a napjaiban, mely nem az ő forradalma volt. Ady forradalma: a magyarság egyetemes „fölkelése”, melynek a „társadalmi ballada” a társadalmi igazságtétel csak egyik üteme. Az ő forradalma tagadás is volt és ellenzés is, mint a hagyományos magyar megmozdulások, de más is: egy eredeti kultúrának, lelkiségnek és életformának hódító és uralkodó igénye. Dózsáék forradalmában elevenen élt a laikus vallásosságnak a hite. Ady forradalmában ugyanígy élet a magyar eredetiségbe vetett hit, – Ady „nem”-je széles tömegeket járt be és új becsületet szerzett az „eb ura fakó”-nak, „igen”-je azonban még mindig várja híveit. Tagadása már magyar közösségi élmény, de teremtő hajlama, ideái, világképe, léttörvényei, tehát „vallásának” igéi még zarándokokra, hívőkre, közösségre várnak.

    Közösségre vár költészetének jelentékeny része is. A szavalóművészek és a divat gyérszámú Ady-verset honosítottak meg és tettek a közösség mindennapi kenyerévé. „A négy-öt magyar összehajol” jellegzetes mozdulata és az „Én nem vagyok magyar?” dacos, forró lírája és társaik nemcsak öntudatra ébresztették a magyarokat, hanem azt is megsejtettették velük, hogy a magyarság elsősorban magatartás, tehát szertartás. A szertartás a magatartás gyakorlata, őrizője s fenntartója, Ady népszerű versei ilyen szertartásokká lettek, de a szertartásoknak nem szabad a vallás néhány elemével beérniök, különben babonává süllyednek. A közösségnek az egész Ady-misztériumot be kell fogadnia. Ady, mint az ősi hitregék s eposzok: a magyarság viszonya a léthez. Költészete e viszony átélésének páratlan emberi színjátéka. A magyarság ma még csak a színjáték egyes jeleneteit bírja felfogni, az irodalmi élet pedig mindent elkövet, hogy a színjáték egésze ne legyen a közösség élménye, mert ez az élmény, ma, holnap és mindenkor óriási igényt támaszt az írókkal és az irodalommal szemben.

    A magyar irodalom egyszer, a XVI. században, teljesen összeforrott az élettel. A megőrző néplélekben megtaláljuk ennek az összeforrásnak a nyomait, a tiszántúli parasztságban még ma is a XVI. század kultúrájának nyelve, érzelmi anyaga és belső magatartása él. Az élet és az irodalom összeforrása másodszor Adyban ment végbe. Ő mutatta meg, hogy a lomha, fortyogó magyar élet mennyire költői matéria, mennyire kedveltje a Teremtőnek. Ady átkaiban és düheiben tulajdonképpen hatalmas apoteózis lappang, szemérmesen s rejtve, magyar módra. A közösség ösztönei ezért rezdülnek együtt Adyval és ezért fogadják idegenül Babits Mihály érdekes irodalmi termékeit.

    Adyt nem lehet folytatni; minden epigonjának tragikus a vége. Nem is a költészetnek kell folytatnia őt, hanem az életnek. Az életünknek kell Ady-misztériummá nemesednie. Az irodalomtörténetnek pedig föladata, hogy Ady igaz felett őrködjék. Az Ady-nemzedék és az utána következők másodrangú elemei ugyanis időről-időre Ady-revíziót rendeznek. Érveik és szempontjaik kezdetlegességével felesleges foglalkoznunk,de annál inkább rá kellett mutatnunk azokra a folyamatokra, melyek Adyból indultak s a magyarság szellemére és életére rányomják a bélyegüket.