Zilahy Lajos: Énekek éneke, Francia pacal, Vitézi ének

Zilahy Lajos:

Énekek éneke

Nem tudni merről, honnan hallik.
A ködben zúg, a fellegekben zendül,
Ömlik, áramlik forrón, feketén,
Akár a vér az átalszúrt szívekbül.

Bús lámpafénynél kis lomos szobában
Árva gyermekét altatja az özvegy.
A hangtalan éj függönyzi el őket –
Az éjszakában dalolnak e könnyek!

Hányan maradtak árván? Hány gyermekszáj?
Az asztal körül alig férnek el,
Ebédidőben – kísérteti óra! –
A kenyér sír, nyöszörög, énekel.

Nincs hangja még, de már a szívek földjén,
Mint a forgószél, gödröket kavart.
Vonatok füttyén, gyárak szirénáján
Búgják, sikoltják, jaj, jaj, ezt a dalt.

Énekeknek szörnyű éneke!
Hol, merre zümmög? Itt a levegőbe!
Levágott lábak szaladnak utána
S a vak szemgödrök felragyognak tőle.

Halljátok néha? Messzi, messzire,
Flamandiában és itt Szerbiában,
Franciák földjén, bánat tartományban,
Lemberg alatt a halál ugarában

És Doberdón, a dobok erdején,
Két ölnyi mélyben lenn a holtak,
Koponyák, csontok – katonák voltak –
A mély sírokban ülnek és dalolnak.

1918. Feltámadás. Megjelent a Déli Hírlapban
 

Zilahy Lajos:

Francia pacal

Ha még egyszer elölről kezdhetném az életemet, sok mindent megfordítva csinálnék. Hogy a népek és nemzetek igazi lelkét megismerjem, világtörténelmi könyvek helyett feltétlenül a szakácskönyvekhez fordulnék. A história lapjai rengeteget hazudnak, a szakácskönyvekben azonban efféle emberi gyöngeségnek nyoma sincs. Egy szakácskönyvön keresztül az ember ismeretlen népek gyomrába lát. A szakácskönyv a költészet, a képzelet, az önleleplezés csodálatos gyűjteménye. Jellemrajz, földrajz, éghajlat, növény- és állatvilág, kedélyállapot, ízlés, világszemlélet, ez mind kiolvasható egy jó szakácskönyvből.
Nemrégiben kitűnő írótársam maró gúnnyal emlékezett meg a német konyháról és mögötte a német szellemről, amely egy népszerű sajtot Leichenfinger (hullaujj) névvel illet, viszont egy vörösbort a Blutgeschwür (vérfekély) negédes elnevezés alatt hozott forgalomba. Mindez azt bizonyítja, hogy a németek nem finnyás emberek. Népek és nemzetek megítélésében a szakácskönyv alapján nagyon messze mégse tanácsos elkalandozni, mert a gasztronómia bizalmas lapjai az angolokról is kellemetlen dolgokat suttognak.
Számomra az angolszász fajnak ilyen irányú eltévelyedései Amerikában érik el csúcspontjukat a meleg kutya (hot dog) nevezetű ételben. Kettévágott zsemlye, amelyben friss salátalevél között frissen főtt virsli gőzölög. Eddig rendben van. De amikor beleharapsz, az ijedtségtől meredten áll meg az álkapcsod, mert ínyedet émelyítően édes, gyári szirup öntötte el. Szirup és virsli – ez az én barbár, keleti fogalmaimat végképp meghaladja.
Általában az amerikai konyháról még rosszabb véleményem van, mint az angolról. Az angol csak reggelizmi tud, a reggeli órák elmúltával faggyúszagával és fűrészporízű pudingjaival halálra üldözi az embert. Az amerikai viszont már majdnem ott tart, hogy kizárólag bádogot eszik. Konzervből eszi a tejet, a főzeléket, a levest, a gyümölcsöt, ami még csak hagyján, viszont egy konzervbe nyomott megkopasztott csirke rám például igen kínos, múzeumi hatást gyakorol. Az amerikai konyhában tükröződik legtisztábban a gépkorszak szellem. Ha ehhez hozzáveszem még egy amerikai tudósnak azt a jóslatát, hogy száz esztendőn belül a baromfitenyésztés például teljesen feleslegessé válik, mert a biológiai laboratóriumok a csirkének csak az ehető részeit, a combját, vagy a mellhúsát fogják «felnevelni», akkor kétségbeesett vággyal futok vissza a szabad tüzekhez és a nyárshoz.
Lesz-e időm és erőm valaha méltóan elmondani, hogy pár évvel ezelőtt Kecskeméten ettem a világ legjobb nyársonsült csirkéjét? Vagy leróhatom-e egyszer hálámat a New York-i kis japán vendéglő iránt, ahol minden vendég asztalánál tetemesen megrakott fűzfakosárral jelenik meg a japán szakács – mindenféle friss főzelék és szalagokra vágott nyers hús van a kosárban – és ezt a fejedelmi japán «gulyást» patikatisztasággal ott főzik meg az asztalon (egy kis gázrezsón), semmi titkot nem hagyva a konyha külső rejtelmei felől, ami roppant megnyugvással tölti el az ember lelkét, különösen New Yorkban. Köszönthetem-e valaha zengő órában a jugoszláv szigetek szegény halászait, akik fenyőgallyak parazsán sült hallal kínáltak meg, amelynek íze, nedve, fűszeres füstszaga királyok étkeinél királyibb eledel.
De azért szerelmem és végső hódolatom mégis a francia konyháé. Ennek viszont külön fűszere van: a francia szellem, amely rengeteg képzelőerővel és gyöngédséggel veszi körül a szakácsművészet tudományát. Enélkül hajítófát sem ér az egész. Meg vagyok győződve, hogy a mi kitűnő Ínyesmesterünk könyvének nagy sikeréhez igen nagy mértékben járul hozzá a hang és az a sok ízes megjegyzés, amellyel a képzeletre is hat.
Ezen a téren feltétlenül a franciák vezetnek.
Ültél-e már Párizsban Prunier éttermében és hallgatóztál-e, hogy a szomszéd asztalnál miről társalog az a két becsületrendes, sárgabajuszú francia öregúr? Kihallgattad-e, hogy milyen fontoskodva, mennyi angyali nagyképűséggel, lelküknek mennyi odaadásával és képzeletüknek mennyi csapongásával tárgyalják meg órákon át az elfogyasztott rizses csirke vagy a marseille-i halászlé művészi hatásait a zsigerekre?
Ha azt akarod, hogy örülni tudj az életnek, olvasd szorgalmasan a francia szakácskönyveket.
Itt van például a pacal. Megvetett étel, szegény emberek eledele. A neve is szegényes: marhapacal. De mit tud ebből csinálni a francia?
Különben mit beszélek annyit, inkább szószerint lefordítom Fulbert-Dumonteil úr pacalreceptjét, amelyet, mint valami költeményt, Mareron asszonynak ajánlott.
«…Caenben voltam. Egy uccakanyarulatnál felséges konyhaszag ütötte meg az orromat. Felkiáltottam:
- Álljunk csak meg! Pacalszag van a levegőben!
Ebben a pillanatban fiatal normand nő jelent a közeli vendéglő ajtajában. Nem éppen darázsderekú – telt idomai Rubens-t bizonyára kísértésbe hozták volna. Fehér és rózsaszínű volt, mint a Calville-alma. Kis pamutsapjája hetykén az egyik fülére húzva. A sapka hófehér bojtja kacéran himbálódzott.
- Bájos gyermekem, – szóltam hozzá – kaphatnék egy kis pacalt?
Ezt olyan hangon mondtam, mintha azt kérdeztem volna: Kaphatnék egy csókot?
- Hogyne kérem. Éppen most főtt meg.
Beléptem az egyszerű helyiségbe és elhelyezkedtem a gőzölgő tűzhely mellett. Az egyik fazékból gyöngéd illat szállt felém. Szidónia – így hívták a tündért – már hozott is egy üveg jófajta almabort, amely a mennyezetig röpíti a dugót, és gyöngyöző habcsipkét borít az abroszra. Az almaborral együtt Szidónia is kacagott.
Aztán elibém tette a pacalt és én kénytelen voltam megosztani csodálatomat a pacal és a kis pamutsapka fehér bojtja között.
- Isteni ez a pacal! Rrremek! Drága Szidónia, nem árulná el a készítési módját?
Szidónia mosolyogva ceruzát, papírt kerített, gyorsan leírta a receptet, és olyan arckifejezéssel dugta a kezembe, mintha szerelmeslevélke lett volna.
Ez állott a levélkében:
»Kiválasztunk egy szép darab pacalt. Forró vízbe dobva, félóráig főzzük. Felszeleteljük és három borjúlábat teszünk hozzá. Ezeknek a csontjából áhítatos, lassú rotyogtatással külön levest főzünk. Aztán mindezt együtt egy nagy fazékba tesszük. Ne felejtsük ki persze a friss petrezselymet, a kötelező zellert, az örökbecsű fokhagymagerezdet, a fehérborsot, a szegfűszeget, a kakukkfüvet, a babért és aztán öntözzük meg szeretett pacalunkat egy borospohárnyi jó öreg almapálinkával, ami oly kedves a normand gégéknek. A fazék fedelét tésztával körültapasztva, légmentesen elzárjuk és az előre megmelegített sütőben teljes tíz órán át fortyogni, zümmögni, dudorászni hagyjuk.« Szidónia később büszkén említette, hogy egyenes leszármazottja a nagy Benoit Szidóniának, aki ezt a pacalreceptet feltalálta.
Caen volt tehát a bölcsője ennek e remek pacalnak, amely dús és zamatos illatával máig is betölti Hódító Vilmos hazáját. Ó egyedülvaló pacal, vidám fortyogásod, aranyszínű leved jószaga áthatol a határokon túlra is! A békeszerető Benoit-dinasztia századokon át rabelais-i magaslaton álló pacaljaikkal lakatták jól a hálás nemzedékeket. Állítólag Benoit Szidónia volt korának legnagyobb szakácsnője, a tudós és ínyenc város szülötte. Azt ő kéménye énekelte a jó étkezés legszebb hőskölteményét, zömök kis fazekai fölött illatos gőzök fehér fátyolbokrétája lengett, ragyogó rézedények, tükörfényes serpenyők, illatos palacsintasütők ragyogtak a lángok vidám táncában és megelégedetten dorombolt a forgó nyárs.
A nagy Szidóniának valamikor ugyanez a kis vendéglő volt a szentélye, ahol én most ebédeltem, s amelynek oromfalán a köztiszteletben álló cégért még most is a szélrózsa minden irányában himbálja a normand szél. Mielőtt a nagy Szidónia jobblétre szenderült, az utókorra hagyta ezt a pacal-receptet. Években és dicsőségben gazdagon szállt sírba és árván hagyta tágas udvarát, melyet almafák árnyékolnak be, ahol kacsák hápognak, pulykák füttyögnek, gyöngytyúkok rikácsolnak és harciasan kukorékolnak a kakasok. Ezek mondtak bájos és rusztikus istenhozzádot a jó öreg Szidóniának, aki mindennek bizonyára jobban örült, mintha Bossuet tartott volna halotti beszédet fölötte.»
Eddig tart Fulbert-Dumonteil úr írása a pacalról.
Mikor elolvastam, olyan tűzbe jöttem, hogy azonnal hívattam a szakácsnémat. Estére pacalt főzünk! Az én tiszaháti, fekete-kun Erzsim ellenséges és visszataszító arckifejezéssel hallgatta végig a francia recept parancsait.
Este váltott taxikon rohantam haza, hogy idejében otthon legyek. Ünnepélyes, türelmetlen percek… végre hozták a pacalt!
Ehetetlen volt.          

 

Zilahy Lajos:

Vitézi ének

– Tinódi mintájára –

Zengő kürtök öblén szent riadó jajgat,
Feltámadt idője mindenik magyarnak!
– Kit az íródeák most eszébe forgat,
Adassék tisztesség Zalai Sándornak.

Igaz, istenfélő emberek halljátok:
Országunkra zúdult ezer és egy átok.
Vitézlő hadnagyok, tengersok nép között
Jó Zalai Sándor szintúgy kardot kötött.

Lova nem volt néki, gyalog ment a harcba,
Tizenkilencéves – jánynak nézéd arcba’.
Katonai skólát Pécsett járta vala,
Honvéd regementben zászlótartó  vala.

Akkoron történtek sok vitézi dolgok,
Magyarok hazája kétes kockán forgott,
Asszonyok patakban véres ruhát mostak,
Könnyekkel áztattak, jajszóval sulykoltak.

Hódos paripáját kapitány nyergelé,
Így ment századjával az oroszok elé,
Egy cugot vezetett jó Zalai Sándor,
Fiatal szívében lázas harci mámor.

Yperntől Lembergig – a világ e szaka,
Környös-környül végig egy vértenger vala.
Ahol ők e helyen csatába szállának,
Hívják azt a helyet Wola Michovának.

Lőn ekkor romlása muszkák seregének –
– Kiről írva vagyon e vitézi ének,
Jó Zalai Sándor – hej uram teremtőm! –
Hatvan vad bakával zúgott fel a lejtőn.

Akkoron kiáltott: Honvédek előre!
És előre rohant a halál völgyébe.
– Penigh szerelmes volt egy kis szőke jányba.
Pwenigh szerelmes volt az özvegy anyjába.

Jó Zalai Sándor – onoka tes’vérem –
Fényes, meztelen kard gyenge jobb kezében –
Rohanása közben, csata viharába’,
Egy süvöltő golyó kebelen tanálta.

Odaugrék mellé a zupás őrmester
És az ifjú zászlós felteként még egyszer –
– Ugye nem halok meg? – ezt kérdezte vala,
Mert ifjú életét nagyon szája vala.

Szilaj trombitaszók felkapták a lelkét,
Felhőkbe sodorták, az Úr elé tették.
Már sok holt vitézek álltak a Trón előtt
S angyalok zörgettek száz arany hegedőt.

/Írtam Buda-Pesthen egy kávémérésben
Az Úr kilencszáz és tizenöt évében, –
– Lector, ha kedveled az íródeákot,
Nevem betűit az versfőkben tanálod./

szozattv


szozat a tiszta hang jorafordulopal A Szent Korona hazatért   meghívó XIV SZKKONFERENCIA jokaimegh vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 11 2019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf