Komócsy József újságíró, költő
Az irodalmi élet és a budapesti kávéházak XIX. századi fénykorának volt közismert figurája a mindenekor nagy kalapot viselő [pásztovai] Komócsy József újságíró, költő, aki Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint arról volt még híres, hogy: „ ha fél esztendőnél tovább megmaradhatott volna bármelyik lakásában; a pesti háziurak akkoriban sem jártak a Petőfi Társaság üléseire, ahol ő alelnök volt, ellenben fertálykor követelőztek a lakbér miatt. Élte a múlt századvégi boldogtalan magyar írók és költők egyhangú, szegény életét. Örömnapja volt Karikás Mihály szakácsmester-vendéglős neve napja a Kispipában, vagy a »petőfisták« lakomája az »István főherceg« szállodában, amikor mindig akadt valaki, aki felköszöntötte a költőt”. Édesapja Komócsy János egykori 48-as honvéd végig küzdötte a szabadságharcot, Budavár ostrománál megsebesült. Komócsy József 1863. március 25-én született a Szabolcs vármegyei Vencsellőn. Apját korán elveszítette, innentől nevelése francia származású anyjára maradt öt testvérével egyetemben. Édesanyja vidám jó kedélyű nő volt, ki meséivel és adomáival nagy befolyást gyakorolt a gyermek képzelődésének élesztésére és fejlődésére. Tanulmányait a szatmári római katolikus gimnáziumban kezdte meg, de a rendkívül pajkos fiút, bár jól tanult, kitiltották az iskolából. Ekkor anyagi okokból anyja házát is el kellett hagynia és beállott suszterinasnak. Míg nappal, csaknem egy évig, cipőt foltozott, megtakarított filléreiből éjjelre gyertyát vett és tanult. A gimnáziumba semmiképp se juthatott volna be újra, így Técsőre, Máramaros vármegyébe ment, hol három évig volt segédtanító. Itt a plébános és a református tanító látták el könyvekkel és útmutatással az önképzésre. Visszatérve Szatmárra, letette a tanítóvizsgát s azonnal megválasztották a főelemi mintaiskola IV. osztályába helyettes tanítónak; a következő évben már a tanítóképzőben a módszertan helyettes tanára lett. Ungvárra nevezték ki főtanítónak 1859-ben. Pestre ment 1861 őszén és egy ideig magán nevelő volt Tóth Lőrincz házánál; majd a Röser-féle kereskedelmi iskolában, mint nyilvános tanár kereste kenyerét. Apró verseket már gyermekkorától írogatott, írói munkásságát pedagógiai téren 1858-ban kezdte a Tanodai Lapokban. A szépirodalom terén Pestre költözése után tűnt fel, főleg 1863-64 években, mikor Iszkender név alatt a Tóth Kálmán „Hölgyfutár” lapjába írogatott prózai és verses szatírákat. Arany János „Koszorújába” is megjelentetett néhány költeményt és 1864-ben a Pesti Hölgydivatlap [későbbi címén Budapesti Bazár] szépirodalmi részének szerkesztését vette át, állandó megbízásként. Kezdetben sokat küzdött az élet szükségleteivel, de nem csüggedt; szorgalmasan alkotva műveit a különféle lapokba; majd szerkesztő lett és az 1868 óta általa szerkesztett „Hírmondó” képes politikai újság már anyagilag is viszonylag gondnélküli életet biztosított neki. Első önálló munkája, Komócsy József költeményei cím alatt jelent meg 1868-ban, mely nevét egyszerre népszerűvé tette, az akkori magyar lírikusok jelesebbjei közé emelte. Ez időtől elég sűrűn jelentek meg művei, így 1872-75. között sok publikációja jelent meg a „Magyar Néptanító” lapba, „A nyeglék” szatírája 1869-ben, mely a Kisfaludy-társaság pályázatán dicséretet aratott. Szerelmi verseinek javát egy újabb gyűjteménybe foglalva, „Szerelem könyve” cím alatt 1883-ban adta ki, amely 3 kiadást ért meg.
Versei szerelmi és hazafias dalok, románc- és népdalfélék, továbbá szatírák és alkalmi ódák, humoros és elbeszélő versek. Vidám alaptermészete, egészséges humora társas érintkezéseiben is kedveltté, irodalmi körökben és a nagy közönségnél is egyaránt népszerű alakká tették; híresek voltak adomái és humoros felköszöntői. Sokszor megkeresték alkalmi költemények írására, melyeket maga szeretett elszavalni; úgyszólván országszerte temérdek ismeretsége volt. Jókedvű Bácsi álnéven számos ifjúsági művet írt, de Vidor név alatt is, legtöbbnyire tárcaszerű politikai arcképeket. Komócsy József, amikor versei megjelentek szeretett vidéken járni, mert még abban a korban született, amikor az országban mindenfelé vendégszerető házak kapui nyíltak meg a vándorköltő előtt. Tárt karokkal fogadták mindenütt a Pestről jövő írókat, mintha csak azt a vétket akarná jóvátenni a falusi Magyarország, amelyet a kóborló, ifjú Petőfi Sándorral szemben elkövetett. Hogyne ünnepelték volna a valódi költőt, a Petőfi Társaság későbbi alelnökét, amikor kitette lábát törzshelyéről az Akácfa utcai Kispipából, és bejárta az országot keresztül-kasul. Nagy kalapjába szerelmesek voltak a nők, fehér asztal melletti derűsségébe a férfiak, verseibe a romantikus fiatalok. Egyike volt azoknak, akik e kor költői közül fizikailag is érezték a népszerűséget. Sok pohárköszöntőt mondott, de még többet mondtak az ő egészségére.
Bor
Jár a pohár kézről-kézre;
Mámorának tiszta méze
Altasson el minden gondot!
Hogyha borban fürdik ajkunk,
Nem fog ki a bánat rajtunk;
Bölcsesség van a pohárban,
Ne vesszen egy csöpp se kárban:
Derüljön ki minden homlok!
Édes mámor, rózsafelleg,
Szívet és főt mely ha ellep,
Múltat, jövőt elfelejtünk;
Fölgyúl a vér ereinkben,
Ifjúság kél szíveinkben;
Földi láncát mind lehányja,
Kedvből támad égi szárnya:
És magasra száll fel lelkünk.
Édesebb a csók a borban,
Mely elringat jobban-jobban,
Mint a gyermeket a dajka;
S pohárcsengés közt a dalban
Sokkal szívhez szólóbb hang van:
Föl a pohárt!… Végső cseppje,
Az csak legédesebbje:
Aki józan, lelke rajta!
Ki tudja, ez a bohémságot nem álarcként viselte-e az akkor még magányosan élő Komócsy, akinek vélhetőleg a társaság kedvelése miatt későn jutott eszébe végleges társat keresni, családot alapítani. Hisz Reviczky Gyula nyomorúságos halála az Üllői úti klinikán nem javította meg a poéták erkölcseit, ellenben kacérabbá tette őket a minden sarkon leskelődő halál iránt. Vajon ki nem akart kezdő költőként e korszakban ifjan, dicsőségesen, elhagyatva, Reviczky Gyula módjára meghalni?
Hallod a gyászt?…
Hallod a gyászt? A harangoknak
Zokogó hangját hallod-e?
Kérdezd szívedtől, kit temetnek?
Vajon ki halt meg: tudod-e?
Tedd le a fátyolt. Kit siratnál,
Míg arcodon rózsa virul?
Örömkönnyek ragyogjanak le
Szép szemednek pilláirul!
A bornak, csóknak, dicsőségnek
Mámorát megosztom veled:
E három lángoló tengerrel –
Veszem ma körül szívedet!
E korszak fiatal költőnemzedéke közt sokan voltak, akik Bulyovszky Lilla vagy Pálmay Ilka színésznőbe voltak olyan szerelmesek, mint a holdkórosok. Vagy némi praktikus érzékkel több ház tulajdonosnője: Rottenbiller Klára, vagy az ugyancsak jómódú, kegyeit az irodalmár ifjúsának is bőven osztogató özvegy Fridvalszkiné nevét írták a Kispipa asztalára borba mártott ujjukkal – hányszor gondoltak, hányan, mint Komócsy pártfogoltja Indali Gyula költő, az ifjonti halálra és a síron túl következő dicsőségre, könnyre, gyászra?...
Dicsőség
Ott, mámora a dicsőségnek!
Ím oltárod tüzei égnek,
A felcsapó láng égig ér;
S mi az, mit adsz? Egy fényes semmi,
Egy világért kell élni, tenni:
És az eredmény vajh, mit ér?
Mit ér? Felelj Camoëns nékem,
Leonidas, tőled is kérdem:
Mit ér a fényes koszorú?…
…Éhhalál, s szív omló vére
S megőrülés e mámor bére,
Zengő dicsének, néma bú…
Elégünk, mint a gyertya lángja;
Egykor béfed az éjnek árnya,
Kialszik fényes csillagunk;
A dicsőségnek égi fénye
Beolvad a vakító éjbe,
S azt sem tudjuk, hogy – nem vagyunk.
De a szerelem édes fénye –
Utat jelöl az üdvösségbe,
Hol a szívek szent tüze ég:
A hír, dicsőség égi lángja –
Mind-mind a szerelem szolgája:
S ez éltet, óh, emberiség!
Végig az egész frissen egyesített Budán és Pesten akkortájt még volt minden valamirevaló korcsmának saját poétája. Néha csak Ihásznak hívták és a Vendéglősök Lapját szerkesztette, máskor Reviczky Gyula volt a neve [a Ferenczi kávéházban] és maradandó költeményeket írt a márványasztalon. Ritka esetben a Sebestyén tér felé, a Csigába kormányozta az egyént a süvöltő téli szél százgalléros köpönyegében, csókakalapjában, szívében mérhetetlen honfiúi bánattal, és akkor Vörösmarty Mihály néven szólították. Gyakoribb dolog volt, hogy havas vállal és üres zsebéhez megfelelő körmönfontsággal valamely olyan kisebb vendéglőbe állított be őkelme, ahol a vándorköltők még nem öntöttek dalnoki mérget a gyanútlan csaplár poharába, és a kocsmárosnéval sem hitették el, hogy a szemét Andalúziából hozta teveháton egy csempész. A Benedek Aladár, a Gáspár Imre és a Pongrátz Béla féle írók – akik rendszerint az egész asztaltársaság nevében maradtak adósak a számlával – inkább kedvelték a kisebb józsefvárosi, ferencvárosi, budai csárdákat, különösen akkor, ha oda évek óta nem tette be lábát efféle hazai lirikus. Könnyű volt Pósa bácsinak az Orient kávéház basájának. [Pósa-asztalánál gyakran ült Gárdonyi Géza, Benedek Elek, Sebők Zsigmond, akik nemcsak mint idősebb barátjukra, de mint nevelőjükre is néztek Pósa Lajosra.] De még könnyebb volt Kiss József költőnek Siófokon, amikor az állomáson virágbokrétás úrhölgyek várták. Külön, évek óta ugyanazon asztal várta szintén Törs Kálmán hírlapírót a Margitszigeten, és szerte a magyarországi kávéházakban más újságírókat- irodalmárokat-színészeket és festőművészeket is. Hol van manapság a vendégfogadók költője? Az a szép, bánatos, fürtös hajú úriember, akit a fogadós és pincérei udvarias választékossággal szolgálnak ki; akinek tiszteletére szakácsok ételkreációkat keresztelnek; sőt még a mogorva bormérők és csaposok is megenyhülnek a söntésben, és mondjuk épp Csetevájónak keresztelnek egy újfajta spriccert, pedig Csete Lajos egyebet sem tett életében, mint egy élclapba Pokróc Ádám kalandjait írta? Komócsy ekkor már a pesti, erzsébetvárosi, Zöldfa nevű utcában lakott, és így leginkább a Kispipában tanyázott. Így aztán nem is nagyon csodálható, hogy Komócsy József a nagymama által Dabasról küldött eleven disznóval megterhelt eltévedt szekeresét egyenesen a Kispipa-vendéglő felé irányította.
Komócsy a kávéházak és kocsmák egykor volt magyar lírikusainak egyik legjelesebbje. Szerelmi, hazafias dalai nem annyira az eszmék és az érzés mélysége által tűnnek ki, mint inkább vidám, őszinte, könnyed hangjuk, egyszerűségük és ügyes, dallamos formájuk által hatnak.
Vigasztalás
Te édes gyermek!
Szemedben a könnyek,
Mint harmatcseppek,
Fényesen ragyognak,
Szép homlokodra
Sötét felhők jönnek,
Mély árnyat adva
Drága bánatodnak.
Csak sírj, csak könnyezz!
Szíved harmatának –
Bűvös forrása
Mért ne lenne nyitva?
Rád még az élet
Ünnepei várnak:
Könnyeidben van
Boldogságod titka…
Csak sírj!… míg a bú
Drága lesz szívednek,
Az vigaszát is
Önmagába zárja:
Az egen, hova
Fellegek sietnek, –
Támad a cseppek
Megenyhítő árja…
Komócsy József vacsorázó költő volt. A Lövész utcai Capdebo házból a Szervita téri Kispipáig haladva, rendszerint bohém, író-költő társaságot gyűjtött, amelynek körében megünnepelte az estét. A Báthory vagy a Fiume kávéházban mindig akadtak írók, akik a jó szerencsét lesték; a Ferenciek terén is bele lehetett botlani valakibe, akinek éppen akkor sikerült, kézpénzfizetési utalvány ellenére, elhelyezni valamely művét a téren levő szerkesztőségekben, verset vagy prózát. Vadnai Károly lapjánál, a Csicseri Bors-nál vagy az Ábrányi Napló-jánál; az Egyetem utcai Franklin Társulat körül nyújtogatták a nyakukat írók, akik a közelben lakó Nagy Miklóst, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét várták paksamétákkal, vagy Bartók Lajos Bolond Istók-jába dolgoztak. De ha senki sem akadt e tájakon, aki hajlandó lett volna Komócsy Józseffel vacsorázni, a Hunnia kávéházban minden bizonnyal meg lehetett találni Náray Iván költőt [Benedek Aladárt], akivel ugyancsak bűnös mellékutakon lehetett járni, és mindig ugyanarról az egy témáról beszélt. Olthatatlan szerelméről, amelyet Erzsébet[Sisi] osztrák császárné és magyar királyné iránt érez, és amiért, mint a régi Pesten néhány trafikosné ezt el is hitte, börtönbüntetést szenvedett – de „Józsi bátyánknak” soha sem kellett egyedül elkölteni vacsoráját. Komócsy József természetesen nagy tekintélynek örvendett a Pipa három udvari szobájában. E vicces, tréfás, bohókás vendégek elnöküknek nevezték a respektusra ügyelő „Józsi bátyánkat”, helyet adtak neki az asztalfőn, habár túlságosan komolyan nem vették, amint általában bor mellett a legnagyobb dolgok is apránként eltörpülnek. Kipirosodott, nevető arcok ülték körül az asztalokat, mintha Méhner Vilmos valamely régi kalendáriumának a címképe elevenedne meg, talán éppen a Víg Cimbora naptára. Ami jókedv, kocsmai ötlet, életet felejtető derű hiányzott a kiegyezés utáni merkantilista világ miatt mind elkomorultabb Pestből, az mind a Pipába szorult. Azt lehetne mondani, itt támadt fel még egyszer a régi Magyarország jókedve, a tejjel-mézzel folyó Kánaán nadrágszíjszakasztó kacagása, a hömpölygő vidámság, a tövis nélküli élcelődés, a nagyreményű, rózsaszínű ábrándozás.
Múlt és jövő
Hogy a hajnal mit hoz nekünk,
Ne tudja senki azt!
Szívünk titkával bízzuk meg
A viruló tavaszt.
Nézd: az ébredő ifjú lomb
Felénk csillogva int,
S a csókolódzó ibolyák
Már sejlik álmaink!
Lelkünk édes ábrándjait
Madarak zengik el,
S a sziklák mohos ajkiról
A visszhang ráfelel.
Szívünknek lángját hirdeti
A büszke nap-király;
Múltunkról a pacsirta zeng,
Jövőnkről a sirály…
De ne higgyük, hogy Komócsy élete csak a korcsmából- korcsmába járással telt el. „Munkácsy tiszteletére”! Ezt a címet adta tudósításának Komócsy József, hogy »Munkácsy otthon«, mert itt igazán otthon volt; itt nem azt suttogták, kiabálták: Hol van Munkácsy? Merre van Munkácsy? Kivel beszél Munkácsy? – hanem: Hol a Miska? Merre van a Miska? Keressük meg Misit! Misi pedig ott volt és jól mulatott, dacára annak, hogy a kimerültség ott ül rajta s még az arcát is megdagasztotta, szemei jóformán ki vannak gyulladva az álmatlanságtól s elvesztették minden fényüket. Nagy virtus is kell ahhoz, hogy valaki végigszenvedje azt a sok virrasztást, amit Munkácsy; ha csak magyar embertől, Gyömbér Jánostól telt ki az, hogy hetven napig aludt, az is csak magyar embertől telhetik ki, hogy tíz napig folyton talpon legyen
Hogy kik voltak az estélyen Munkácsyékon kívül? Elég csak Jókait, Lisztet s Erkel Ferencet említenünk, miután a teljes névsort úgyis lehetetlen volna ide írni. Az estély hangversennyel kezdődött, mely vacsora után folytatódott. Komócsy felolvasta Munkácsyhoz írt ódáját, Jókai egyik regényéből olvasott egy fejezetet, és köszöntötte fel igen szépen Munkácsyt, Krisztinkovich Béla zongorázott, Máté István hegedült. Munkácsy beszéde tett Jókaié mellett a legnagyobb hatást; óhajtását fejezte ki, hogy minél előbb eljöjjön az idő, midőn a magyar festők itthon hazát találhatnak s megtelepedhetnek.
Hosszabb költeménye jelent meg Deák Ferenc halál után, az emlékére kiadott antológiakötetben is.
Deák Ferenc emlékezete
Kit ünnepel a nép oly lelkesedve?
Ki az, kit üdvözölni mind siet?
/Nincs, aki ma kérdésemre felelne?
Hisz’ gyász borít be már minden szívet!/
Varázsáról én magam nem beszélek,
S nagy tetteiről miért szóljak én?
Csak kérdem: hát ti őt ne ismernétek,
Kinek csüggtetek lángtekintetén?
E nagy urak, aranyos szép ruhákban,
Büszkék, rátartók, – mind oly nyájasak:
Üdvözlik őt, gyönyörködvén szavában,
Előtte mélyen, földig hajlanak.
Bizonyára fényes lehet a rangja,
Hogy társaságát vágyva keresik…
– Nem, nem! hisz’ nincs egy rendszalag se’ rajta,
Efélék őt nem ékesíthetik.
Az írástudók meglesik igéit,
Hogy abból történetet írjanak;
Magasztalják, hogy ő a jogra épít,
És oly szilárd a tartalom s alak!
Bizonyára a törvény mesterének
Hinnéd őt, ki «csürni-csavarni» tud…
– Nem, nem! egyszerű tiszta szellemének
Egy útja van csak – egy: az igaz út.
Dús fogatok robognak el mellette;
Mondják: ezek itt a pénzemberek!
Ezüst-arannyal dúsan megterhelve,
Kocsijukból felé köszöntenek.
Bizonyára ő százszor gazdagabb tán,
Arany-ezüstje, kincse van elég!…
i – Nem, nem! hisz’ egyszerű polgáralakján
A gazdagságnak színét sem lelék.
Kiknek kezét a nehéz munka marja:
Mukás, iparos kerül ott elé;
Mindegyiknek kezében van kalapja,
S bizalmasan köszöntenek felé.
Talán ez ember társuk a műhelyben,
Hisz’ ismerős velök mint jóbarát!…
– Nem, nem! Keresni jönnek e szemekben
Egy jobb jövő bíztató sugarát.
A földmíves nép, aki izzad, fárad –
Nézzétek: hozzá bízva közelít,
Szavát hallgatni, melyből szerte árad
A vigasz, remény, szeretet s a hit;
Megértik őt. Oh hogyne! hisz testvérek:
A haza földjét együtt művelik…
– Nem, nem! ki hallja e dicső beszédet,
Tudja, hogy ez csak egy bölcstől telik.
Édesdeden csevegve, dalra kelve,
Kis gyermektábor veszi őt körül:
Csókolják kezét, botját emelgetve,
S vidámságuknak szíve úgy örül!
Családapa ez ember bizonyára,
Hisz úgy szeretik őt a gyermekek!…
– Nem, nem! mert néki soh’ sem volt családja:
Szívén nem táplált ily érzelmeket.
És mégis… igen! családapa volt ő!
A leghűbb, legjobb, aki szeretett,
milyet nem szülhet sok, sok emberöltő:
Családul bírván – egész nemzetet!
A földmívessel művelé a földet;
Az iparossal együtt dolgozott;
Ő mindnyájukkal mindig együtt érzett:
Igát, koszorút együtt hordozott.
A gazdagok mellette mind szegények,
Arany-ezüstje bár nem volt neki;
De drága kincse szíve s nagy lelkének
Hazáját, népét szabaddá teszi;
Az érdemrendet nemes kebelére
Királya s népe együtt tűzte fel:
Közbizalom ez dicső jellemébe’ –
Ily «rend» a csillagok közé emel.
Már csillag ő, mindnyájunk édes atyja!
Ki eltávozott s köztünk mégis él;
E népet ő mert soha el nem hagyja;
A hazát látjuk lelke fényinél,
A hazát, melynek elborult egére
Egy szebb jövőnek vívta hajnalát…
Oh jöjjetek mindnyájan ünnepére:
Áldjuk a bölcset, a hon nagy fiát!…
Mint neves író később is fenntartotta kapcsolatát a tanítói karral és tőle telhetőleg előmozdította érdekeiket. A budapesti tanító-egyesület tiszteleti tagjául választotta; választmányi tagja volt az országos köznevelési egyesületnek és buzgón működött a főváros képviselőtestületében is. A Petőfi-társaság egyik alapítója volt 1875 végén, mely csakhamar megválasztotta alelnökének és a Ferencz-József- rend lovagja is lett. Őszinte ünneplők és víg barátok közt emlékeztek meg huszonöt éves írói jubileumáról 1890. november 28-án, mely alkalomra Benczúr Gyula festette meg arcképét. Halálát 1894. június 19-én, Budapesten, vérmérgezés okozta, véletlenül megvágott lábujjáról. A főváros díszsírhelyet jelölt ki hamvainak, Özvegye mellett egy leánykája is gyászolta. Komócsy József síremlékének felállítására nagyszabású gyűjtőakció indult [a kampányt Jókai Mór vezette], de Zala György alkotása csak 1903-ra készült el. Ez jó példa arra, hogy néha egy adott kor egyik legnépszerűbb figurájának síremléke csak hosszú idő múlva valósul meg, éppen az adott személy és a feladat túldimenzionáltsága miatt.
Szívem hát újra…
Szívem hát újra gyermekké lett?
Visszatért a könnyelmű élet?
A szerelem víg mámorában –
Kell, hogy a táncot végig járjam?
Ah, kedvesem! de szörnyen félek:
Oly részegek e vad zenészek,
Tánc-daluk olyan véghetetlen,
Itt az én reszkető szívemben!
S mentül jobban csókolsz, ölelsz ma,
Mind szilajabb a zene hangja,
s mint egy pelyhet ragad magával –
Viharosan hegy-völgyön által!
Mindig magasabb régiókba,
Egészen fel a csillagokba,
Hol a sok fénytül és zenétül –
A vérem lobog, fejem szédül!
Meglásd, ennek jó vége nem lesz:
Közeledünk a mélységekhez,
Hol jó angyalunk így szól sírva:
«Miért siettek úgy a – sírba!»
Munkái:
1. Vörösmarty Mihály emlékezete, Székesfehérvár, 1865. a költő szobrának felavatásakor
2. Komócsy József költeményei. Pest, 1868.
3. A nyeglék. Satyra. Pest, 1869. [Megdicsért mű, előbb megjelent a Kisfaludy társaság Évlapjai IV. kötetében.]
4. Szerelem könyve. Költemények. Budapest, 1883. majd újabb két kiadás.
5. Horvát István emlékezete, Székesfehérvárott, 1884. máj. 11. Székesfehérvár.
6. A magyar Szion dicsősége. Előadták a szent Benedek-rendiek főgimnáziumának növendékei Esztergomban. Kiadva Budapest, 1886.
7.Ünnepi versek és rigmusok. Énekli egy öreg poéta. Budapest, 1891. Magyar Mesemondó 54. száma.
8. Az ezredik esztendő. Budapest,1892. Magyar Mesemondó 58. száma.
Források: Arcanum Digitális Könyvtár, Athenaeum Naptára 1895. arckép, Budapesti Hírlap 1894., 169. szám, 1897. 99. szám [Irodalmi hagyatékáról], Gulyás Pál, Magyar írói álnév lexikon, Írók és kávéházak, Szózat Archívum, http://gepujsag.hu/arhext/szozatarh/showpage.php?pid=957;
Indali Gyula költő, http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/17122-indali-gyula-jogasz-kolto ; Krúdy Gyula: Álmoskönyv-tenyérjóslások könyve, Budapest 1925; Moenich és Vutkovich: Magyar Írók Névtára. [Pozsony, 1876. 482. l.], MEK, Pallas Nagy Lexikona X. 724. lap [Négyesy László] és gyászjelentés,
Pesti Napló 1894. 168. esti, 169. szám, 1895. 150. szám, Szinnyei József: Magyar költők élete és munkái.
Összeállította – cspb –
