Jékely Zoltán: Mentovich Ferenc, az Unió-dalok költője
Ezelőtt éppen egy esztendővel, a legtörténelmibb magyar izgalmak idején, a remegő várakozás hangulatában, s azután is, az egyik szemünkkel síró, a másikkal kacagó napokban, ki ne vette volna számba azokat, kik mindezt már nem érhették meg?...
Én azokban a napokban sokat gondoltam egy nagyon régi erdélyi emberre, elképzeltem porszívének nyugtalan motoszkálását valami távoli sírban, s hittem, ha teheti, égő lélek módjára szálldos mostan az Úr felé, és sikító szóval esedez hazájának könyörületet.
Egyszer már átélt ilyesfajta időket. Az ismétlődő történelem rezgései most is bizonnyal elhatoltak porrészeihez. S ha tehette volna, ismét lantot ragadott volna, hogy a második Unióért is énekeljen.
Mondd Mentovitch Ferenc s rávágom: Unió-dalok. S az Unió dalokról viszont Mentovich Ferenc jut eszedbe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is tudunk máást felőle. S ha elolvastuk az Unió dalokat, csapzott hajú véres homlokú ifjút képzeltünk dalolójuknak, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el s őt magát is elnyeli nemsokára a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.
Ha megtudjuk a valóságot, vajon nem ér e csalódás.
Ki is volt tulajdonképpen ez az énekes, aki a haza történetének egyetlen pillanatába volt halálosan szerelmes, szerelmét azonban idővel mintha kiheverte volna, mintha ennek az ábrándnak hamvasságától megfosztotta volna a tűz, a vér…
1819-ben született a Belső –Szolnok megyei Nagydebreken. Apja, a Háromszékből odavetődött, elszegényedett horvátszármazású ember, gazdatiszt volt. Noha katolikus vallású, már elemi iskolába a dési reformátusokhoz küldik, s innét egy kis vargabetűvel, már egyenes az út az enyedi Bethlen Kollégiumba. Minden, ami ezután következik, ebből az ősi hagyományú fejedelmi oskolából származik, ide mutat vissza.
Abban az időben, amikor szeme a világi dolgok iránt nyiladozni kezd, Enyed lázas esztendőket él. Ebben a kicsi Athénben lüktet a megszólalt magyar lelkiismeret. Ekkortájt tértek át a latinról a magyar oktatási nyelvre, az önképzőkör valóságos nemzetnevelő szervként alakul meg, s mindennek mozgatója Szász Károly, a jeles természettudós, a költő édesapja, akinek Mentovich éppen a legkedvesebb diákja. Tizennyolc éves: kedves professzora nyolc esztendős fiának nevelője, s ott lakik a sokvendégű, előkelő enyedi háztan, ahol gyakran megfordulnak gondolkodó és cselekvő erdélyi mágnások is. A kollégiumban baj támad: a diákok egy része, közöttük Mentovich, a reform eszméket úgy látszik túlságosan radikaliter értelmezi: kettőt consilium abeundi elé vonnak, s eltávolítanak, a többit – Mentovich ezek közé tartozik – szigorúan megróják. Íme, első szereplése a közügyek, a politika mezején!
A szerelem is utoléri. Az enyedi diáknak ez éppen úgy kiméretett a komor boltívű falak között, mint a tudomány, vagy mint a konviktusi cipó. Megszületnek az első versek is, s nem egy közülük napvilágot lát az enyedi diákok önképzőköri lapjában, a Virágfüzérben. S mielőtt a Kemény család gondoskodásából két esztendős külföldi vándorútjára indulna, el is jegyzi magát Enyed legszebb lányával, a hollófekete hajú, tüzes tekintetű Vajda Anikóval.
Az enyedi esztendők egész életét előre meghatározták.
Németországba megy. A német tudományban talán sosem volt akkora filozófiai hadakozás, mint akkortájt. A metafizikai és a materialista irány harcosai csaptak össze. Mentovich fenntartással és kételkedéssel szemléli a küzdelmet, egyelőre pártállás nélkül, még nem esküdnék fel semmiféle rendszerre, fiatal és titánian gyanakvó. A berlini egyetemen Schellinget, „hivatalos” filozófust hallgatja, s neki, az ösztönös természettudósnak, eleitől fogva gyanús a mester ékesszólása, mert „a józan okosságot és természettani igazságokat tekintetbe nem véve, egész fejezeteket szentelt a kalánfülű ördög és a szárnyas angyal létezésének bizonyítására”. Úgy látszik, ez az édeskés, öntelt transzcendentalizmus kergette költőnket a másik táborba, amelynek szemléletével látszólag örökre eljegyezte magát.
Berlin: sok zenei élmény, múzeumok látogatása, salétromos viták. Így él külföldön a tizenkilencedik század közepén egy nyugtalan elméjű erdélyi diák. Itt hagyja el ősei katolikus hitét s lesz belőle örökre kálvinista.
Aztán vándorlás következik, tova, a tengerben ködlő Helgolandig. Útjának egyik különleges élménye lehetett Gaussal, a nagy matematikussal való találkozása Göttingában. A tudós nagy vendégszeretettel fogadta az erdélyi fiút, s első dolga volt, érdeklődni honfitársa, Bolyai Farkas iránt. Hogy nagy tiszteletét bizonyítsa, kedvenc könyvei közül elővette a Tentamen dedikált példányát, s az ifjúnak megmutatta. Ez a találkozás 12évvel később, amikor éppen a meghalt Bólyai természettudományi és matematikai tanszékére hívták meg, Mentovichnak egészen biztosan eszébe jutott.
De elmúlik a két esztendő. A világpróbált erdélyi ifjút hazahívja, szolgálatra a kicsi, távoli ország. Mentovich Ferenc a két esztendős külföld-élmény fejében nevelősködést vállal pártfogója, a gáldi Kemény-család kastélyában. A havasalji magányba nem egyedül tér: magával viszi újdonatúj feleségété, Vajda Anikót is.
A kastély ott áll a hegyoldalban, a Maros széles síksága felett; néhány puskalövésnyire terül a marosszentimrei csatatér, ahol a címer-szerző ős, Kemény Simon, hősi inkognitóban, Hunyadi János öltözetében feláldozta magát. S látszik az zord csúcsíves templomocska, melyet a nagy törökverő a diadal emlékére emeltetett. Erdély múltja s jövendője zsibong, áramlik körülötte.
S Erdélyen megint rajta a nehéz történelem. l847-ben járunk. A gyanús viharelőtti fél-csendességben ösztönös parancsra ellenállhatatlan kényszerűséggel sietne összebújni, egymást takarni a magyarság elszórt fehér nyájacskája. Az Uniót kívánja minden magyar. S ennek a szükségnek és parancsnak leglelkiismeretesebb átélője és szavakba foglalója éppen báró Kemény Dénes, Alsó-Fehérmegye országgyűlési követe, Mentovich Ferenc gazdája és pártfogója. Mentovich Ferenc a nagy ügyet közvetlenül e felelős erdélyi államférfi környezetében éli át.
Irodalmi előzményeket is számon tarthatott. Lisznyai Damó Kálmán és Petőfi Sándor már l845-ben hallatták terelgető, égi pásztorszavuk. l847 tavaszán elhangzott a Szépirodalmi Figyelő szózata is, mely szerint „a költészetnek tisztében áll melegen tartani az eszmét, hogy kifejlődhessék belőle az élet valódisága”.
Alsófehérmegyében, Erdély egyik legveszedelmesebb nemzetiségi területén, ahol a románság félelmetes többségben volt, ahol a Hora-féle lázadás emléke még friss iszonyatként élt az emberekben, legelemibb létérdek volt az Unió minél sürgősebb megköttetése. Állandó félelemben fogyott a magyarság életereje, morzsolódott a szíve. Véletlen-e hát, hogy éppen itt, a málladozó szigetecskék egyikén szólal meg az osszini előérzettől sajgó lelkű költő, hogy innen küld üzenetet a magyar kontinens felé? Szava nem hörgés és nem sikoltás, inkább csendes panasz, a reménykedés és kétség váltakozó sóhajtásai:
Dalolj, dalok, ti szárnyra kelt madárkák
Minő szerencse fog mosolyogni nektek?
Lesz-e kebel, lesz-e szív a hazában,
Honnan lágy érzelemmel visszazengtek?
Nem énekelt eddigelé fájdalmas szerelmet, mert szerelme kielégíthető és eleitől fogva boldog volt. Megházasodott. Ám hazaszeretete csal lantjára szerelmes énekesre valló hangokat. Ez az ő nagy és megrázó szívügye, az elérhetetlen után való fiatal sóvárgás, ez az ő „kesergő szerelme” és „lilla-dalai”. S íme, az álmok valóságra válnak. Megjön csendes dalaira a leghatalmasabb „visszazengés”: l848 május 30-án Kolozsvárt kimondják az Uniót.
Mentovich Ferenc, aki szerénytelenség nélkül érezheti, hogy a nagy műhöz egy-két téglát ő is szállított, ott van a nagy ünnepen, hogy ne volna ott! Gyulai Pállal s volt neveltjével Szász Károllyal 24 versből álló kötet adnak ki, A Nemzeti Színeket, barátságuk, szümbiózusuk eredményét: verseik ebben az egyesülési lángolásban fogantak.
De már rajtuk a fergeteg. Akik összefogtak, görcsös kézzel kapaszkodnak egymásba, s mégis, mégis, vad erővel szakítja el őket a szabadságharc forgószele. Elkezdődik a nagy labdajáték, emberfejekkel. Égnek a falvak, égnek az udvarházak, s a havas megbolydult darázsfészek módjára ereszti le a Maros síkságára vérengző rajait. Aki teheti, Enyedre, Felvincre, Tordára menekül. Mentovich családja, Keményékkel együtt, Enyedre húzódik. Ő maga nemzetőrnek áll. 1848 tele közeledik, a vérfürdők ideje. Mentovich hamarosan átesik a tűzkeresztségen: hogy az összefogdosott magyarokat megmentsék, egy csapat nemzetőr, gyérszámú honvéd, az alsófehérmegyei Krakkó alá vonul. Sűrű a köd, az ember nem láthat tovább az orránál. A románok tömegét nem lehet megmérni, s Mentovichék az elfogott több száz magyar életéért remegve, támadásba kezdenek. A foglyok sorsát ezzel megpecsételik: a felbőszült havasiak egytől egyig lemészárolják őket. A kudarcot vallott felmentő csapat pedig hanyatt-homlok visszafordul Enyed felé.
A költőnek – minden jel szerint – igen nagy és igen véres volt e történelmi lecke. Összeroppanva, vacogó idegrendszerrel leteszi a nemzetőr-puskát és családostul Kolozsvárra menekül. Nemsokára Váradon találjuk; lelkiismerete parancsára ismét tevékenyen szolgálja a bajba jutott haza ügyét: tölténygyártásban foglalatoskodik kémikus barátjával, Jánosi Györggyel egyetemben. Úgy látszik természettudományos képzettségét ilyen formában akarta gyümölcsöztetni. Mindhiába.
Világos után Pestre kerül. Majd egy nyitramegyei faluba, nevelőnek. Innen pályázik Nagykőrösre tanárnak. Néhány tanári nyomorúságban gazdag, főleg a szellemet tápláló esztendeje következik. Az elveszett hazát, az elveszett szülőföldet Arany János ragaszkodása és igaz barátsága pótolja. Kvaterkázó, adomázó, evő-ivó, az abszolutizmus gyötrő intézkedései ellen akasztófahumorral védekező tanárvilág. A múzsa, a régi, halkszavú, sápatag hölgy, meg-meglátogatja a családról, természetről, honfibúról énekelteti. l854-ben kiadja második verseskötetét a Száraz lombokat. Életének erre az időszakára esik annak a 82 halotti versnek a megírása, melyeket szintén kiadott nemsokára, bennük alkalomszerűen keresetlennek és józannak mutatkozván.
l856-ban, a meghalt Bólyai János helyére, meghívják a Vásárhelyi Református Kollégiumba.
Túl forradalmon, csalódáson, kihevert összeroppanáson, az érett férfi körültekintő bölcsességével szeretne éldegélni. A krakkói vérfürdő emléke is Arany János karikatúráján jelenik meg: Mentovich Ferenc puskáját eldobva, hanyatt-homlok menekül a csatatérről. A hajdani lánglelkű költő öregedő arcán egyre több biedermeier vonás ütközik ki. Vidéki életének sava-borsa második nagy életélménye: a természettudományos és filozófiai vitatkozás. Éppen úgy, ahogy azelőtt versben, vagy ha kellett, prózában állt ki az Unióért, úgy bizonygatja most bel- és külföldi ellenfeleinek a racionalista világszemlélet jogosultságát. Tétele némileg ellenkezik a materializmus sablonos formájával: szerinte a természettudomány nem ellensége, hanem éppen támasza a vallásnak. Jól akarja lakatni a kecskét, úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. „ Én ma sem hiszem – írja búcsúztatójában Szász Károly – hogy igazi meggyőződése lett volna e felületes, szellemtelen tan. Csak belovagolta magát a következtetések útján.” Aztán szégyellt visszavonulni, következetes akart maradni ifjonti önmagához. Könnyező materialista. Barátai észreveszik, amikor egy temetésen (báró Kemény Pálné temetésén) zokog. – Hogyan sírhat egy materialista? – évődnek vele. – Könnyű nektek, feleli, ti hisztek, hogy viszontláthatjátok a síron túl, de én tudom, hogy sohasem látom többé a bárónét! – és tovább zokog, S versei közt is mennyi töredelmes, mennyi áhítatos, transzcendens hitet feltételező panasz és áhítozás! De hangja egyre erőtlenebb. Már-már igazoltnak látjuk ifjon való eltűnéséről alkotott gyanúnkat. Az Unió-dalokban kilobogta magát, a többi csak az emberi élet hosszabbodásával járó kényszerű felszínentartási cselekedet. Él a világban, jókat eszik és iszik, adomázik, és vitatkozik a tanár-soron. A darwinista angol természettudós, Huxley, az író nagyapja mellett síkra száll az őt ledorongoló és kioktató Brassai Sámuel ellen. Az ember, igenis, majomtól származik – szögezi le – s talán azt is hiszi, hogy híre eljut a Szigetországba is. Íme, Vásárhelyről ismét át lehet ölelni Európát, akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt, Gaussnak és Bolyainak levelezése korában.
Hatvan éves korában halt meg, 1879-ben. „Ravatalát koszorúk boríták el, a ravatal előtt Lénárt József beszélt s a Dalkör s az iskolai énekkar énekeltek. Az elhunyt tanítványai tervezett táncvigalmukat elhalasztották s kalapjukra mindnyájan gyászfátyolt kötöttek.” Így az egykorú tudósító. Szász Károly azt írta róla, hogy azok közé a ritka férfiak közé tartozott, akik a jó Istennek mosolyából születtek.
S most álljunk meg egy pillanatra sírja felett a vásárhelyi temetőben. Ez a sírhant akkora, mintha valóban amaz óriások egyike pihenne alatta, akiknek a szabadságharc hőseit vélnők: hatalmasak lehettek, mint a Mátyás-szobor vasvitézei. A kollégium által 1929-ben emelt új sírkövön nincsen verses felirat. Pedig, már csak ama 82 búcsúztató verséért is megérdemelné. Egy szép természeti verséből, mely vetekedik Lenau legszebb ciklusával, a következő sorokat választottam:
Az égre szegzé szent arcát a költő,
s kezében tartva lantját, énekelt.
Pásztortűt, /Kolozsvár/, 1941. december 15., 647-650. oldal
