Havas István: Széphalom

– Langyos zefír és ti fényülte lombok,
Kazinczy él? Szépséggel áradó
szava, ahogy egykor szívekbe omlott,
a napsütésben újra hallható?

A dalversenyben ércszavú szonettek
új nyelvén hárfáz mint tavaszi hő?
S a kertben ő vall Sophienek szerelmet,
nem a csalogányajk s a rózsatő?

– Bányácska most is ajnározza őt,
mint amidőn száz bajba hullva látta:
töpregni hajdan a gondéjszakákba’.

Szellemalakja nem ismer időt,
örök hamvában is lantot ragad,
az égigérő ciprus-fák alatt.