Jakab Ödön: A székely

Nincsen az Istennek különb népe ennél!
Koporsómig bánná, ha székely nem lennék,
Amit édes apám hagyott vala nékem:
Legkedvesebb abból ez az örökségem.

Van gazdagabb népe elég a világnak,
Termetre is lehet talán daliásabb;
De becsületben és józan szorgalomban
E világon egy sem fényeskedik jobban.

Ha lemosolyogna a tavaszi verőfény,
Szapora munkával szántogat szűk földjén:
Szereti határát s a határ is tiszta,
Piros szemű maggal szereti őt vissza.

Csekély otthonához idegen föld kincse
Nem teszi hűtlenné, akárhogy is intse;
Legfölebb kirepül, mint a köpű méhe,
Hogy amit gyűjt, azzal ismét haza térjen.

Ő és a szabadság, bár külön két néven,
Egy és ugyanazon gondolat egészen,
Ha mezei munka és oltár nem volna:
Várhatná a világ, amíg meghajolna!

Kölcsön eszet kérni sem jár a szomszédba,
Minden ő dolgait bölcsen veszi célba,
S bár csak a természet vén könyvéből tanul:
Ki nem fog rajta sok pápaszemes nagy úr.

De leginkább tetszik nekem a székelyben,
Hogy helyén áll szíve békében és perben:
Felebarátjának nem fordítja hátát,
S azt cselekedni az ellennel se látják.

Belé megy a székely bátran a halálba,
A halál nem olyan szörnyű dolog nála:
Ez a földi élet ha már véget ére,
Tudja, hogy mi lesz a síron túl is véle.

A menny kapujába lelke mikor felment,
Megkérdi Szent Péter: „Kend miféle szerzet?”
S egy minutát sem kell, hogy tovább künn álljon,
Mihelyt megmondotta, hogy: „Székely, instállom!”