Bárd Oszkár: A két fiammal, Úristen, mi lesz, Haza, Korkép, Vihar előtt, Virágnyelv

Bárd Oszkár:

A két fiammal, Úristen, mi lesz

A torkomra a kétely ráfonódik
és fojtva fojt a rettentő hurok,
Szégyennek tudnám, ha elhalkulok,
s ki annyi harcot némán végigálltam,
Hát engedem, hadd áradjon a vérem,
borítsa fel e tönkrezúzott téren
mindazt, ami szép volt, mindazt, amiben hittem,
akét fiamért üvöltök az égig,
értsd meg tehát, ha itt benn
felfordult minden értelem.

Uram, én ember voltam,
egyszer tobzódó, máskor vértelen,
gőgös és ájtatos, lázadó és fáradt,
ember,
virágot nevelt s a virág kiszáradt,
próbált, mert és akart
s a szívéberejtett, szent imákba takart
titkot megőrizte minden mámorokon
s úgy érezte végül: méltó társ és rokon
az élő Mindenhez.

S akkor jött a Bomlás. A világegyetem,
mit termelt magának millió egyeden
szépet és nemeset,
tömegőrülettel mind elveszítette. Mélyebbet nem esett
az emberi fenség híganya még soha,
a béke muzsikás műhelyét a moha
egykedvűen benőtte s ha ezernyi torok
utolsót hördül, a végtelennel szembevigyorog
győzőknek ezre, dúltak és vadak,
nem emberek, csak táborok, hadak,
a lég királya bombát dob a mélyre
s a búvárhajó, oh, nem azért ér le
a tengerfenékre, hogy csodálva lássa
százezer formáját az örök életnek?
nem, ők számítanak és, jaj átkos dicsőség:
a torpedóik sohasem tévednek.

S amíg sírva, nyögve, fuldoklón hörögve
hittünk az Emberben, alattunk örökre
elsüllyedt a múltunk s a tüzes, vakmerő,
mindvégig fiatal ős kozmikus erő
kiaszott göröngyöt görgetett mivélünk.

S mi éltünk.

Hogy hogyan? Szörnyűség. Hogy miképp? Gyalázat.
Úgy látszik, menthetetlen kór rágja a vázat
s önmagának minden vércseppjét kiszíva
bámul a semmibe a nagy Perspektíva.

Köd. Zsibvásár. Átok.
S még így se kiáltok
önmagamért vétót. Hát jól van Én lesem
legendát is egyszer halhatatlan esten
s tudom, hogy mit ér el
vígan összeöntött isten- s embervérrel
a teremtő Csoda,
én tarthatom magam, vágyódhatom oda,
de a két fiamnak, két szőke fiamnak,
ha az árözönben sírva felriadnak,
mi adjon majd erőt?! A kiégett földön
a tőlem örökölt szívünkkel üvöltőn
mihez tapadjanak, mi tartsa a vészen,
hisz az áhítatnak múlhatlan-egészen
kell valami szentség,
ődöngő lelküket hogy tisztán kimentsék,
mi marad hát nekik? Mi marad? Mi marad?!?

Ha akad még Benned teremtő akarat,
akkor Uram, rajta!
Az én két fiam lesz olyan emberfajta,
akiért érdemes újból megpróbálnod,
újból kísérelned az igazi álmod!

S köteles vagy, igen! egyszer köteles,
mert ha milliónyi céltalan köde les,
a hatalom mindig: felelősség, kényszer,
s engedelmeskedni nem lehet elégszer
szent zsarnokainknak!
                                             Tanácstalan ingnak
a végtelen vízen az apró csónakok
s ha a világítótornyaink mind vakok,
Uram, hol a mécsed? Járd kasul a vizet
s mutass utat annak, aki hozzád izent
pokla sötétjéből. Kutatva, keresve
találjon a hajnal, találjon az este,
mert ha nem, vádoló szemfedőd az égbolt,
ami eltemeti mindazt, ami szép volt,
ami nélkül minden semmi, semmi, semmi,
amiért érdemes volt istennek lenni!

S ha le akarod zárni már a sort,
jogod van hozzá, ámde mért kotort
gyermeket az idő belőlünk elő?
Most nincs kiút!
Új világot nekik,
ahol fejüket újból felszegik
csodáknak jöttén, égi jel alatt,
új szivárványt, hol felhalad
a béke íve önmagán is túlra,
új erkölcsöt, mely nincsen így feldúlva,
mely tisztaságán könnyig megindulva
bocsáthatja a végső övet el.

Uram, a gyermek csodát követel!

…A torkomra a kétely ráfonódott
és fojtva fojt a rettentő hurok
s ki annyi harcot némán végigálltam,
szégyennek tudnám, ha elhalkulok,
hát engedem, hadd áradjon a vérem,
borítsa fel a tönkrezúzott téren
mindazt, mi szép volt, mindazt, miben hittem,
a két fiamért üvöltök az égig,
értsd meg tehát, ha itt benn
felfordult minden értelem!
Mihez kezdhetnék, jaj, mihez, mihez?!

A két fiammal, Úristen, mi lesz?!!
 

Bárd Oszkár:

Haza

– Edgár fiamnak –

Hazát több módon lehet elveszitni,
eltéphetnek, vagy kényszerülsz magad
kivándorolni, de oly szörnyű egy sincs,
mint amikor a hazád megtagad.

Pedig kenyeret más ország is adhat
s lehetsz is annak hálás, jó fia,
de van valami ezen túl, hol csődöt
mond logika és filozófia.

Lehet a föld, mely befogadott téged
s emberként kezel s poklokból kiment,
meghatott szív rajongására méltó,
de valahogy nem lehet soha szent.

Míg az a másik, mély tán éhenhalni
is hagyott volna, tudatod mögött
a sejtjeidbe ivódik s magaddal
kívánsz a sírba tőle pár rögöt.

Mi ez a balga szentimentalizmus,
e félfoghatlan^zavaros dolog ?
Mi az, hogy már a neve hallatára
bolond szivünk hevesebben dobog?

Mi az, hogy komoly, gondráncolta arcod,
ha rágondolsz, kigyúl, vagy vértelen?
Mi az oka, hogy gőgöd tűri azt, mit
szolgaléleknek mond az értelem?

Hazát több módon lehet elveszitni,
lám, úgy is, hogy föd gyűlölet — moha;
hazát több módon lehet elveszitni,
de ö bennünket él nem veszt soha!

 

Bárd Oszkár:

Korkép

Nem bízom már a szellem erejében:
annyi okos oly hiába beszélt,
az emberiség Pálosán megszokta
az esztelen és céltalan veszélyt.

A logikának itt varázsa nincsen,
a vágyunk is mind beteg, vértelen:
a technikai csodákat is ölni
tanítja egy kicsavard értelem.

A bölcs elmék finomult delejénél,
az erőszak, a düh jobban bevált:
szer etetet haraggal bizonyítnak
s rombolással szolgálnak ideált.

A célból sport lett és a sportból téboly,
az emberekből gépies tömeg;
hogy magát így hogy adta fel a minden,
ezt a rejtélyt senki sem fejti meg-


Bárd Oszkár:

Vihar előtt

Valami furcsa, mély idegességgel
figyelte ma a levegőt a kert:
egy-két fűszál szorongó aggódással
a nagy csendben lélekzeni se mert.

A virágaim színe elhalványult,
a nyárfalevél másképp remegett,
s egy különös, egy mélyen lila árnyék
lapult sunyin a szent színek megett.

Az ég kékjéből kipergett a béke
s – bár nem szállt a nap semmivel alább –
a mozdulatlan Nyárnak prizmáján át
másképp tört meg az édes fénynyaláb.

S az oktalannak tűnő nyugtalanság
terjedt: átjárt friss bimbót, holt avart,
s a semmiből: szalviák sóhajából
hirtelen, vadul szélvihar kavart.

Rontó dzsinnek nyargalásztak a kertben,
lidérc morgott az ijedt gyep alatt,
fáztunk. S ekkor a horizonton túlról
az első felhő gyorsan felszaladt.   

 
Bárd Oszkár:

Virágnyelv

Virágnyelv ez is: ehelyett „Imádlak!”
azt mondom Néked: „Hideg van, ügyelj!”;
szerelmes szókkal hívni sohse hívlak,
de készen vár mellettem puha hely;
nem gügyögök, nem fulladozom, sírok,
romantikusát sohse esküszöm,
csak megfogom a kezed s általviszlek
Sátán viharján s álnok, torz tűzön.

Virágnyelv ez is: csillagot lehozni
nem Ígérek ezentúl sem Neked
s megrántom váltam, mikor azt mesélik,
X Y-ért s viszont hogy eped;
én összeszídlak, ha az abszolútunk
lazulni kezd: az úgy van csak, ha ép,
s ki azt mondaná, nézzem el hibádat,
azt megvetem: becsületedbe tép!

Virágnyelv ez is, férfiasán burkolt,
nem „mézillat”, „mennyország” s „csodató",
nem bódult s végkimerülésig édes,
de van: itt van s holtig megbízható;
Isten benne földi illatot hordoz,
bánatainkat velünk cipeli:
virágnyelv, élet: örömmel és kínnal
nagyon egyformán van olykor teli.

Most sem keresek varázsos igéket;
Neked tudnod kell, mi mögött mi van,
s ha nem tudnád, elvesztettük a játszmát,
a gyermekek, én, Te, mindannyian,
hiszen a szók csak annak mondnak újat
ki mellett a szív hamis tanú lett
s ott úgyis mindegy szónoklat, virágnyelv:
hazug szentség és hamis amulett !

Neked tudnod kell, hogy mi mit takar bent
s hogy az, ha szólok: „Végy kendöt, ügyelj!”,
„imádlak"-oknál százszor több s örökre
vár mellettem készen a puha hely;
a hétfejű sárkánynál szörnyűbb rémek
állnak olykor utunkba, esküszöm,
de megfogom a kezed s általviszlek
Sátán viharján s álnok, torz tűzön.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal A Szent Korona hazatért   meghívó XIV SZKKONFERENCIA jokaimegh vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 11 2019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf