Egri Viktor: Átkelés a Tagliamentón

A falu nevére már nem emlékeszem. Valahol a Tagliamentó mentén volt, a codripói hídfő táján. Palmanova felől jöttünk, rommá lőtt falvakon s a velencei síkság szomorú őszi esőben ázó rizsföldjein át. Vagy két hete tartott az előnyomulás; akkoriban már a harmadik pár új bakancs törte fel bakáink lábát és az új fehérneműnek sem volt ingere; – friss, fiatalos lendület hajtott előre és jöttek a félig lakott falvak az ottmaradt szegénynéppel és az alázatos „buona sera”-kal, melyeket gyűlölet és félelem parancsolt a megsápadt ajkakra.

    Kora délután vonultunk be a faluba, nyomban az ezred elővédje után. Elszállásolás alatt néhány gránát csapódott az üres házak közé; a templom-bejárat fölött vöröskeresztes zászló lengett és benne, a sivár főhajóban, sebesültek hörögtek hordágyakon. Az egyikben felismertem a szomszéd század kadétját. Már nem volt eszméletén, az agónia rebbent mozdulataival kaszált csonka karral a feje felé, melynek véres kötése alatt látszott a halál sápadása. Az orvos éppen csak hogy meglebbentette a ráborított köpenyt.

    - Talán estig elhúzza, – mondta fásultan és tovább ment. Mi még álltunk körüle, közönnyel és hitehagyottan, a templomban, borzongva a meztelen feszület alatt, melynek istenfiát letépte és magával vitte menekülő papja.

    - Ma nekem, holnap neked! – mondta az egyik hadnagy idétlen mosollyal s míg a széttöredezett ablakokon hidegen ömlött el a szürkület, magára hagytuk a haldoklót.

    A századunk egy lakatlan villában kvártélyozott. Egy közeli pajtából szalmát kerítettek a legények és az ebédlő fala mentén puha fekvőhely készült éjszakára. Túl voltunk a vacsorán, a bakák beleuntak a kert satnya citromfáinak dézsmálgatásába, lassan csend ült a házra, csak a pipák szortyogtak a sötétben és szalma zizzent a fáradt testek alatt. Ültünk egy rozoga asztal körül, a gyertyafényben, csukott ablakok alatt.

    - Holnap pihenünk, a negyvennégyesek mennek előre, – mondta Barát hadnagy.

    Barát csak találgatott, bizonyosat még a főhadnagyunk sem tudott, mikor visszajött a zászlóaljparancsnokságról. Bayernak hívták a főhadnagyot; lányosképű temesi szász volt, tartalékos tiszt, titokban verselt és naplót írt, azzal a lankadatlan ábránddal, hogy egy részletét leközli a Pesti Hírlap.

    A hadnagy a legényért kurjantott, az sebten hozta is a kártyákat, de a szokott preferánszpartira az este nem került sor. A főhadnagy közelebb jött az asztalhoz, megtapogatta lapját és hirtelen lehajolt.

    - De hiszen ez az asztal háromlábú! – kiáltott fel.

    - És aztán! Örülj, hogy csak annyi lába van, különben azt is elcipelték volna, – mondta Barát.

    - Ma nem lesz parti, fiúk. Asztalt fogunk táncoltatni, – jelentette ki a főhadnagy.

    Nevettek mind, én meg felálltam, hogy aludni menjek. Ebben a nagyon valóságos világban, melynek minden perce sűrűn emlékeztette az embert az elmúlásra, nevetségesnek éreztem ezt a divatjamúlt játékot a túlvilággal.

    A főhadnagy észrevette szándékomat és rámszólt.

    - Te is maradsz, kadét! Úgy jó, ha többen vagyunk.

    Engedelmeskednem kellett. Körbe ültünk: a parancsnok, a hadnagy, a két zászlós és én. Valamennyien tenyér szétpeckelt ujjal az asztal lapjára szorult, érintkező ujjhegyekkel magnetikus kört képezve. Mögöttünk visszafogott lélegzettel állt Ferenc, Barát hadnagy kutyamosója.

    Egyszerre csönd lett, szinte fogható, tapintható csönd s az arcokra figyelem merevedett, csodálatos és gyerekes bámulat, a száj szeglete még mintha primitív mosolyra nyílna, de a szemben ott remeg a titkos kérdés, valami tétova láng, ami minden misztukusra hívően felég.

    - Szellem, akit körünkbe idézünk, jelentkezz! – szólt most ünnepélyesen a főhadnagy.

    Dülledt szemekkel ültek a kollégák, a várakozás igézetében, mint megbabonázott hívők és a szellemidézés tovább folyt, ájtatos és celebráló hangon, mely nevetésre ingerelt.

    - Ha jelen vagy, kopogj háromszor!

    Néhány láb csosszant, valaki sóhajtott, a mellek fujtattak, de az asztal nem mozdult.

    - Hinni kell és akkor jelentkezni fog, – ébredt a főhadnagyban a kétely, aztán fejet hajtott és még komorabban hangzott a hívás.

    Valami émelygős érzés fogott el, érzelgős vénkisasszonyokra kellett gondolnom, akik elsetétített szobában keresnek földöntúli inspirációt és idegizgalmat sovány életörömükhöz. Ha szellemet akartok, hát akkor kaptok olyat is, határoztam el hirtelen és két kezemet könnyedén megemeltem. A nyomás engedett valamelyest és most az asztal, éppen az én oldalamon, alig egy gondolattal a magasba lendült és amint lenyomtam két hüvelykujjamat, leszorult a asztal is, és térdeim közti lába halkan koppant a padlón. Így történt háromszor egymásután: a „szellem” jelentkezett.

    A főhadnagy alázatosan köszöntötte, aztán rám fordult a szeme és megkülönböztetett tisztelettel szólt:

    - Miért nem mondtad soha, hogy médium vagy?

    Nem feleltem, bűnbánó pirosság gyúlt ki arcomon, ami a kétes fényben talán a megszállottság külső jelének tűnt. Kérdések következtek, próbára kellett tenni a jelentkezett szellemet. Főhadnagyunk nagyon érzékenynek, de elsősorban etiketthez ragaszkodónak találhatta, oly áhítatos udvariassággal tette fel a kérdéseket, szinte félve, hogy egy gyengédtelen szava megsérti a túlvilági látogatót.

    Az első kérdés Ferencünk apjának korára vonatkozott.

    Ránéztem Ferencre, aki ott állt megettünk. Egykorú volt a hadnaggyal, éppen harminc, tagbaszakadt, vállas legény, az apja is ilyen lehetett, csupa izom és erő, katona a maga idejében és hogy huszonötéves fejjel obsitot kapott, hát lánykérőbe ment. Legényember elbitangol, ha idejében nem lát asszony után, így hát egy esztendő múlva megvolt a gyerek és az öreg most pont ötvenhat. Mindez egy tekintetre villant át rajtam.

    De most váratlanul egészen különös dolog történt. A kezem meg se moccant, ott feküdt szorosan az asztal lapján és íme, az asztal meglendült és emelkedett. Egyszerre forróság futott el, éreztem, mint zuhog belém a körben ülők melege és hogy vonok magamba minden erőt az érintkező ujjak útján és ahogy belém zsúfolódott ez a titokzatos magnetikus erő, – az eszem azonnal felfogta és megmagyarázta a tüneményt, mégis, e pillanatban, ebben az elsötétített idegen szobában, a síri csendben ,a természetfölöttinek megnyilatkozása gyanánt hatott: az asztal megmozdult és ötvenhat koppanás hallatszott.

    Ferenc hozzám hajolt és amint az utolsó koppanás elhangzott, bamba ámulással felkiáltott:

    - Annyi, éppen annyi, ötvenhat!

    Világos volt előttem: erre a számra én gondoltam, ennyit és nem többet kopogtatott a „szellem”.

    A főhadnagy most az anya korára volt kíváncsi s én megint ránéztem a legényre. Láttam, hogy tiltólag felrándul a keze, a tenyér rátapad a szájra, mintha beszélni akarna és visszafogná a szavakat. A homloka elborult, ösztönszerűen megéreztem: Ferencet megdöbbentette a kérdés, az anyja nem élt.

    És az asztal ezúttal nem moccant.

    - Nem él talán az anyád? – fordult Barát hadnagy a legényhez.

    Ferenc halkan összeverte a bokáját:

    - Meghalt, két esztendeje, hadnagy úr!

    A társaim figyelme most valósággal vallásos rajongásba fordult, egyszerre leszakadt róluk minden kétely és alázatos megadás gyúlt ki bennük az előttük természetfelettinek tűnő csodára. Ültem magam is a várakozás igézetes hangulatában, megértve a jelenségeket és mégis: fokozódó benső feszültségekkel és finom lázzal, csodálattal, mint zuhog belőlem ez a különös erő, mely mozgatott asztalt és láttatott csodát.

    Az újabb kérdés előtt küldönc jött a zászlóaljtól a főhadnagyért. A szeánsz félbeszakadt és mikor negyedóra múlva visszajött a főhadnagy, megtudtuk, hogy hajnalban az ezred tovább nyomul és átkel a Tagliamentón. A mi századunk indul legelöl. Kényes feladat: itt állunk a folyamgátnál, minden jel arra vall, hogy a könnyű előtörés megszakadt és túlnan kemény ellenállás vár. A codropói vashidat még a reggel felrobbantották, – a novemberi hajnalon át az ismeretlen folyón. Gázlót keresni, neki a víznek, a gátak gépfegyvereinek.

    Valami iszonyatos sivárság telepedett meg köztünk… Itt a parancs, nem kérdi ki vagy, mi a célod? – szám vagy a többségben, menned kell, utat csinálsz, ha elhullsz, megél az, aki nyomodba lép. Ennek ez a rendje, a számításban hátul nem esett hiba, az embertelen ölés nem lett értelmetlenebb, csak az a megdöbbentő, hogy most te kerültél a feláldozandók közé.

    Komoran készültünk lepihenni, de a főhadnagy visszatartott.

    - Maradjatok, fiúk. Kár volna elhalasztani ezt a jó alkalmat. Csináljuk meg újra a kört.

    Leültünk megint, én csak tévován és benső iszonyodással. Aztán elhangzott a kérdés: Átkelünk-e holnap szerencsésen a folyón és mennyi ember pusztul bele?

    Fel akartam ugrani, kiáltani akartam: hagyjátok abba, hát nincs szemetek, nem látjátok, hogy itt az történik az asztallal, amit én akarok. Nevetséges komédia? Mit mérgezitek az utolsó éj nyugalmát, nem jövőbelátás, de a legőrültebb Macbeth-jóslat ez! Ha elhangzik a felelet, a legborzasztóbb szuggesztió, mely megbénít minden egészséges akaratot, akár a Macbeth átok.

    De valami ájult bénaság ott fogott, a nemlétezés és a valóság tudata egyszerre megdermedt ereimben: az asztal emelkedett és halk koppanás hallatszott.

    Hirtelen szétfontam az ujjam, a kör megszakadt és az asztal megállt.

    - Tehát csak egy áldozatunk lesz, – mondta a főhadnagy és derült volt a hangja. A többiek is fellélegzettek.

    Lefekvés előtt még magához intett a főhadnagy:

    - Négykor indulunk. Még virradat előtt ott kell lennünk a gátnál. Baráttal te korábban indulsz, jó úszó vagy, maga az ezredes szemelt ki erre a feladatra a konduitlistád alapján.

    Éjfél volt, mikor ruhástul a szalmára dűltem. A pokolba kívántam a konduitlistát és átkoztam a hiúságomat, hogy ezt a mindennapi testi ügyességet ilyen hangsúlyozottan vallottam be önkéntességem idején. Gyötrő, hideglelős félelem rázott. Aztán forró lett a fejem, verejték lepett el és könnyű láz bíbora csapott a szemem elé. Napok óta éreztem már ilyenkor éjszaka ezt a bágyasztó, émelygős hőséget, melynek ködében ott gomolygott a jóslat: bizonyos, hogy egyikünk elpusztul és elől indulunk: Barát és én!

    Agyrém! – az asztal kopogott, pedig nem akartam. Leszorítottam lapját és ellenálltam: az asztal jelzett. Miért, – agyrém!

    Félszenderben a kadétra gondoltam, amint sárgán és haló tagokkal fekszik a halál ájultában.

    - Ma nekem, holnap neked!

    Nem jött többé álom a szememre.

    Három után talpon voltunk. Még virradat előtt elértükj a gátat: a hadnagy, én és két legény. Mögöttünk zilált rajban a század. A gátnál megkezdődött a munka. Novemberi köd ülte meg a lapályt, víz még semerre, kavicsos föld, bozótos árterület, mely a Vágra emlékeztetett. Térkép szerint kompnak kellett a közelben lennie. Percek múlva előttünk feketéllett a felszálló ködben és már látszott néhány keskeny vízsáv. Térdig gázoltunk, apróbb szigetek jöttek, majd derékig érő fagyos víz és alig száz lépésnyire feltűnt a túlsó part homályba vesző vonala.

    Összbújtunk tanakodni.

    - Induljunk felülről, – tanácsoltam a hadnagynak, – ha van túlnan valaki, ott lesz a révészkunyhónál. Fentről meglephetjük őket.

    Így tettünk. Csak az utolsó, alig húszméteres ágban kellett úszni a víz gyors sodrában. Szerencsésen partra értünk mind a négyen és óvatosan felkúsztunk; a köd lassan tisztult és lilás fényesség szivárgott az idegen tájra.

    Éreztük: a nagy veszély elmúlt, itt már védekezhet az ember és nem hull el oktalan, mint a vízben. Sejtelmem nem csalt. A révészkunyhó magaslatán két alak kuporgott és köztük a vízre irányított géppuska. Csúszva közeledtünk.

    - Szuronyt beléjük! – szólt fojtottan az egyik baka.

    Leintettem. Elég, ha a közelben felugrunk. Ezek az elítéltek várják a halált, akárcsak mi négyen, kiket előreküldtek és megmaradtunk, – minek ölni!

    Lefogtuk őket hirtelen rajtaütéssel. Alkalmasint parancsuk volt reggelig maradni és boldogan fogadták a fogságot a bizonyosabb halálnál. A révészháznál megleltem a komp elvágott kötelét, körém hurkoltam és visszaúsztam vele. Keleten halvány pirosság gyöngyözött, a század megkezdte az átkelést. Magam is éreztem, a novemberi fürdő átkozottul hideg volt.

    A főágnál egyszer csak kiderült, hogy bakáink közt alig van úszó. Csónak, ponton nincs, már pedig hajnalban át kell jutnunk mindannyiunknak. Meg kellett erősíteni a komp kötelét a két parton, abba kapaszkodott valamennyi, de a víz hirtelen sodra a középen lenyomta a kötelet és ketten fuldokolni kezdtek. Begázoltam a vízbe megint, aztán ott álltam nyakig belemerülve az ár közepén, fogva a kötelet és tolva a szokatlan fürdőtől alaposan megszeppent bakákat, amint hosszú, kifogyhatatlannak tűnő sorban jöttek a kezem felé.

    A fagyos víz harapott, éreztem, hogy egyre gyengülök, a karom már nem bírja, egyszerre elvesztettem lábam alatt a talajt, még görcsösen megmarkoltam a kötelet és alámerültem.

    Percek múlva a parton találtam magamat és a hadnagy rázott.

    - Ittál kicsit? – mosolygott rám.

    Eleinte nem értettem, nem ittam egy kortyot. De hogy kerülök a partra? Baráttól megtudtam, hogy elmerülésem előtt kiáltottam, mire beleugrott a vízbe. Tízen is húzták a kötelet, azt hitték, fel se kerülök.

    A nap vörösen izzott az égperemen, túlnan a parton megjelent az ezred, mi meg csurom vizesen indultunk tovább, dideregve az erőtlen napfényben…

    Két nap múlva soron kívül megkaptam a zászlósi kinevezést, jött az első „tiszti” ebéd, de már akkor egy falat nem ment le a számon. Belül úgy éreztem, mintha nyakig földdel tömtek volna tele. Még mentem vagy öt napot az ezreddel, Portogruaron túl, egészen a Piáveig, míg egy reggel, – éppen pihenő-nap volt – összeestem szobánk ajtaja előtt…

    December közepe volt, mikor egy kórházi ágyban magamhoz tértem. Két fehérköpenyes orvos állt az ágy fejénél, az egyik a kezemet tartotta és fölém hajolt.

    - Nos, meggondoltuk a dolgot, itt maradunk! – nézett rám violaszín szemével.

    Nem volt hangom, merev volt az egész testem, csak a szemem fordult csodálkozva körül. Néztem a szomszéd ágyat soká. Furcsa volt, hogy a párnáját is beborítja a takaró. Alatta élesen kidagadó domborulatok. Aztán megértettem.

    Egy megváltott volt, a milliókból.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZTTrikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf