Féja Géza: Ambrus Zoltán

Ambrus ZoltánA századforduló legbecsültebb prózaírói közé tartozott, a „Nyugat” folyóirat egyedül őt tartotta méltónak arra, hogy a közvetlen elődök még élő sorából főmunkatársai közé fogadja. Ambrus tekintélye később sem fogyatkozott s bár halála után a közönség érdeklődése csaknem teljes mértékben megszűnt iránta, az irodalmi közvélemény továbbra is a fegyelmezett stílus és a magasrendű ízlés fejedelmének tartja. Ambrusra sűrűn hivatkoznak, de alig olvassák, „életrekeltése” nehezen is sikerülhet, bármilyen erőfeszítéseket végzünk érdekében. Ambrus mindenesetre legigényesebb íróink közé tartozik, a „Nyugatot” megelőzve mindenképpen európai ízlésű szépprózát próbált csinálni. A franciák tanítványa volt és tömérdek francia szérumot oltott szépprózánk testébe. A nehézkes, bozontos, szétfolyó magyar összetett mondatból ő teremtett kristálytiszta, áttekinthető szerkezetet. Az ösztönösen kanyargó, élettől kicsattanó magyar prózát ő házasította össze az intellektualizmussal. Ambrus első prózaírónk, akinek az élet, a közvetlen élmény kevesebbet jelentett, mint olvasmányai, kultúráját lényegesebb irodalmi forrásnak tekintette, mint élményeit. a magyar prózának Ambrus előtt lehettek gyengédségei, de sohasem volt papírosízű, ezt a leverő ízt Ambrus Zoltán honosította meg. A legveszedelmesebb szérumot vette a legsűrűbben igénybe, az ötletet. A franciáktól tanulta az ötletességet, mely a francia észjárás szerves eleme, utánozhatatlan és elsajátíthatatlan alkotórésze. Ambrusnál az ötletből eltanult belső forma szellemi beidegzettség lett, megbízható gépiesség, finom rúgó, mely gyorsított, vagy lassított ütemben mindig ugyanazt az óraművet hajtja. Így akarta megkerülni a magyar prózának olykor nehézkességgé lustuló súlyosságát; a szándék sikerült is, de az eredmény igen kétes értékű. Ambrus legötletesebb novellái a legfakóbbak, olyan esztétikai magatartás jelentkezik bennük, amely azóta szokványossá fakult, mert mesterséges csinálmány volt s az irodalom második és harmadik vonalának könnyű zsákmánya, kopott eszköze lett. A bűnt néha az irodalom terén is következményei útján bünteti meg a végzet.

    Ambrus Zoltán furcsa szövevény. Mélyében puritán polgári réteg lappangott, a magyar vidéki város legjobb öröksége, de örökölte a XIX. század romanticizmusát is. Egyik legérdekesebb novellája „első szerelméről”, a mesével kötött fiatal nászáról vall és bűntudatáról, amiért a mesét cserben hagyta. Pedig nem is hagyta túlságosan cserben, legfennebb csapodárkodott olykor. Romantikus hajlama érlelte finom megérzővé, elképzelt kalandok kitűnő megelevenítőjévé. Elválhatatlan útitársa volt a polgári szentimentalizmus is, mely elnyomta benne a neki-nekibátorodó realistát. Érzelmi rokonságot keresett figuráival és akkor alkotott remeket, ha természetes érzelmi közösségbe jutott vélük. Ambrus a polgári puritánságot, a fojtott romanticizmust és az óvatosan adagolt érzelmességet hozta hazulról, – örökségéhez később szerzett terhek járultak. Francia kultúremlőkön nevelkedett s nálunk a francia hatást minden esetben üdvös májusi esőnek tekintik, holott fonákja is van, mint minden külső hatásnak. Ambrus a franciáktól többek között megtanulta a szellemes csevegés művészetét, mely azonban honi talajon többnyire szószártyásággá, bántó bőbeszédűséggé fakult. Ambrussal kezdődik az a „magyar polgári irodalom”, mely csevegéssé párolja az életet, Ambrus figurái már alig cselekszenek, de rengeteget beszélnek, regényeiben dialógok és monológok egyre terjedelmesebb állóvizei lustálkodnak. Annakidején a magyar irodalomban feltétlenül újdonság volt az intellektualizmussal fűszerezett, ötletektől sziporkázó és szellemes kanyargású csevegés, forradalmi újításnak tetszett a régi magyar kijelentő és kinyilatkoztató hang komor uralma után és menekülés is volt elmérgesedett sorskérdéseink, a kínlódva kínzó valóság, a sűrű atmoszférát lélegző magyar táj elől. a csevegés elvont és elvonatkoztatott, pótolta az élmények hiányát, sőt: elnyomta a valódi élményeket, legfennebb oldott állapotban tálalta őket, mert a polgári lélek szellemi emésztésének harmóniájához alkalmazkodott. Könnyed irodalmat teremtett, mely közelebb áll a színvonalas játékhoz, mint a nehéz szüléshez; kissé bűvésszé alacsonyította az írót. Ennek a fejlődési folyamatnak utolsó hulláma Márai Sándor.

    Ambrus a franciáktól tanulta az elemzés módszerét és művészetét is. A magyar író az érzéki ábrázolásban volt a legnagyobb, az elemzést pedig nagyszerű ösztönösségének megérzései pótolták, – a megérzés a magasrendűbb, mert szintetikus természetű, míg az elemzés széttördeli a világkép természetes és mágikus egységét. Ambrus Zoltán bevezette a tudatos boncolás módszerét, de csupán elvont figurákon, próbabábukon és viaszalakokon gyakorolta. A „Solus eris” a magyar lélekelemzés és életelemzés egyik legelőkelőbb műve, bár meg sem kísérli a magyarság elemzését, hanem az elvont polgári egyéniséggel bíbelődik, akár később Márai Sándor. A regény festője oligarcha-környezetbe jut s föllángol benne a szerelem és a polgári vágyálom az öreg oligarcha kedvenc unokája iránt, de föltámad a puritán gőg is és az utóbbi győz. Ambrus polgári puritánsága még fékentartotta a föltörekvés polgári vágyálmát, melynek mérge abban az időben már komolyan ellepte irodalmunkat s olyan tehetségeket térített le eredeti útjukról, mint Gárdonyi Gézát. Nemes vállalkozás lett volna: a magyarság elemzésének kísérlete, Ambrus azonban kitért a vállalkozás elől. Megmaradt az intellektualizmus síkján, csak annyit szippantott fel az életből, amennyi írói módszerének igazolására kívánatos volt, nem tette próbára módszerét valódi élmények tüzében. Inkább csonkította, párolta, hamisította az életet; visszaélt élményeinek anyagával. Írói hazája lényegében „cella” volt, melyben színes álmokat szőtt és sápadó emlékeit elemezte, kalandokon törte a fejét és figurákat termelt példának elméleti elgondolásainak az igazolására. Az „urbanizmus” Ambrusnál már észrevehető vérszegényedést jelentett: az elemi élmények jussának tagadását, az intellektuális világ túlértékelését, a teremtő művész öngyilkosságát, a szalonokhoz és az intellektuális körökhöz való idomulást. Stílusa is kitűnő szellemi tornagyakorlat.

    Áruló műve a „Giroflé és Girofla”. A regény környezete Bácska, mely Mikszáthot legmélyebb novellájára ihlette s bölcsője volt Gozsdu és Papp Dániel aszúízű realizmusának. Bácska a magyar irodalomban összeforrott az érzéki virulás, a humánus telítettség, a drámai sűrűség, a magyar-szláv „ölelkezés” és az érett színpompa fogalmával. Ambrusnál azonban nyoma sincsen mindennek. Bácska színfallá szürkült, vázzá soványodik. A „Giroflé és Girofla” eseményének semmi köze sincsen a bácskai környezethez, akárhová áttolhatjuk. Csupa analízis ez a regény. Ambrus finom elemző művészete bőséges szócsobogással folydogál, csak ottan torpan meg, ahol elemi jelentőségű történést kellene boncolgatnia. Ambrus elemzése óvatosan megkerüli az elemi feladatot: az elemzés bölcsen kitér az elemi elől. Írói magatartásának mesterkéltségét, mondanivalójának szegénységét ez a regény árulja el, elegendő művét Gozsdu, Mikszáth és Papp Dániel bácskai írásai mellé állítanunk s rögtön látjuk, hogy Ambrus epikájából mennyire hiányzik a „tárgyi ihlet”. Óvatosan elzárkózik a közvetlen élmények hatása elől, fél, hogy a valóság színe előtt finom írói eszközei csődöt mondanak. Az „urbs” s az „urbanizmus” melegház volt Ambrusnak s egyre jobban hozzászokott a melegház mesterkélt, párás levegőjéhez, tompított izgalmaihoz, szított vegetációjához, langyos kényelméhez. Melegházi példányokat figyelt, melegházi sarjakkal kísérletezett, kísérleteiből és kezdeményezéseiből pedig satnya utód nőtt: öncélú polgári irodalom, melegházi virágzás.

    Ambrus egyetlen nagy művet „alkotott, mellyel eleve epigonjai fölé nőtt, a „Midás királyt”. A „Midás király” a legnagyobb magyar polgári regény, az író minden mondanivalóját összegyűjtötte, minden igaz erejét kiadta benne. 1906-ban jelent meg, Ambrus alkotóerejének teljében, utána még hosszú munkás esztendők következtek, de nem érte el többé a „Midás király” alkotóihletének sűrűségét. Puritán polgári örökségéből ebben a műben szigorú morál lesz, mely kegyetlenül lesújt a polgárság legnagyobb „bűnére”: fölfelé kapaszkodó vágyálmára. Szentimentalizmusa etikai keménységbe öltözik. Romantikus hajlama ragyogó egyességet köt a realizmussal. Még nem boncolja élvezhetetlenné az összetartozó elemek nagyszerű egységét, melyet életnek neveztünk. Természetes epikai áradása diktálja ennek a regénynek az iramát, az elemzés nem terpeszkedik holtvízzé benne. Valóságos élményei nem kerülnek laboratóriumba, nem törnek darabkákra, hogy intellektuális kísérletek anyagává romoljanak, hanem szerkezetté sűrűsödnek. A „Midás király” a magyar regény legjobbjai közé lendíti Ambrus Zoltánt, bár többi műve következetesen ellentmond ennek a megállapításnak.

    A regény egy szegény festő-rajztanárnak a története. Kispolgári sorsban vergődik, de elér mindent: a tökéletes szerelem és a tiszta művészi kifejezés örömét. Ekkor még „alul” él s a regény első része az „alsó”, szinte a proletáréletet súroló kispolgári sors dicsérete, a társadalmi mélysorsból csak araszokkal kiemelkedő polgári életformáé, a „nagy életszomjúságé”, melynek még gyökerekig futó öröm minden teljesedés, mert elemi vágyak és ingerek győznek benne. A regény második részében a szegény kispolgárt fölrepíti a szerencse, kiszakad régi életéből, de embersége ugyanakkor hazugságok és ellentmondások hínárjába jut. Kettős életbe kényszerül: a vakító fényből folytonosan vissza kell menekülnie az elhagyott „félhomályba”, a „szakadás” soha be nem gyógyuló, folytonosan vérző forradásaihoz. A festő kettős élete sokáig titok marad s végül is csak egy nő tudja meg, második felesége, de ezáltal már hazugság, bűn lesz belőle. Ekkor felsugárzik a festőben az erkölcsi ember: halálra ítéli önmagát és végrehajtja az ítéletet. Ambrus a társadalmi „ugrás” bűnéről és tragikumáról írt nagy regényt abban a korban, midőn az egész polgári társadalom „ugrógyakorlatokat” végzett és „ugrási” leckéket vett. Az író szinte prófétai szigorral és kérlelhetetlenséggel fordul e társadalmi magatartás ellen. Beleveti magát a társadalmi „forrás” lávájába, állást foglal, ízlése és erkölcse, esztétikai és etikai szigora fölemeli a szavát. Nem írt „irányzatos” művet, hanem megsejtette a társadalmi alakulás irányának a végzetét. Nem elemezte agyon figuráit, hanem jellegzetes alakokká teremtette. A debreceni Ambrus ebben az egyetlen művében mutatkozik mély hagyomány hordozójának: az életesség és a növényi finomság olyan bűbájosan elegyednek írói modorában, akár a debreceni fűvészekében.

    Külön fejezetet érdemelne Ambrus Zoltánnak az irodalmi életre gyakorolt hatása, kristálytiszta tanulmányai és színi kritikái. A magyar kritikai szellem Ambrussal leszállott a katedráról, szakított az akadémikus fontoskodással. Kritikái közvetlenül az olvasóhoz szólottak, széles otthont teremtettek az európai hangnak. Életműve mégsem mérhető a legnagyobbakéhoz, de a századforduló legjobbjai között foglal helyet. Túlértékelése, éppenúgy mint Kosztolányié, inkább hibáinak szólott. A polgári lélek a maga csonkaságát védte, midőn irodalmunk „arányainak” újjáértékelésére törekedett. Az „újjáértékelő” arányok természetesen eleven sebeket vágtak a magyar irodalom testén, eleven tagokat metszettek le róla és a csonka testben szemlélték a teljességet. Ambrus is csonk, jellegzetes torzó, de rokonszenves és nagyigényű. Ám hiába törekszünk a torzóból eszményt alakítani. Ez a törekvés csupán egy elhibázott lelkű társadalmi réteg küzdelme a fejlődő élet el nem hárítható igazságszolgáltatása ellen

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZTTrikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf