Márai Sándor: Az örök Felvidék

A második térkép, melyet ez évtizedekben a lelkek őriztek, most, mikor a városok, hegyek és folyók megindulnak az ősi otthon felé, élni kezd. Ez a másik térkép is a valóságot ábrázolja: az örök Felvidék szellemi és művészi tájainak rajzát. Az ismerős tájak fölé hajolunk, s mint ezer éven át annyiszor, e történelmi napokban átjárja a magyar lelkeket a felvidéki szellem áramlása. Ez az áramlás üdít és gyógyít, mint a hazatérő fenyvesek lehelete.

    E két évtizedben sokat beszéltek, itthon is, a trianoni határokon túl is, a „felvidéki lélekről”. Milyen ez a lélek? Táj és múlt, anyagi és történelmi erők szabják meg jellegét, vagy csakugyan más, sajátabb, egyénibb változata az egyetemes magyar szellemiségnek? Beszélhetünk-e a felvidéki lélekről abban az értelemben, ahogy a franciák provence-i lélekről, normandiai szellemről beszélnek? A dús erdők, a nemes vonalú bástyákkal ás tornyokkal gazdagon ékített városok, a magányos és kopár hegyekkel örvezett tájak lelke alkotott-e az évszázadokban egy különös értelmű, másféle színességű és jellegzetesen eredeti szellemiséget? Most, mikor a magyarság visszavárja a Felvidéket, s minden lélek telítve van, itthon és odaát, a várakozás mély és komoly feszültségével, e másik, láthatatlan térkép fölé hajolunk, s a lélek utazni kezd a szellemi útvonalon, mely városok és tájak fölött vezet az örök Felvidék felé.

    Ez a másik Felvidék, a láthatatlan és érinthetetlen, makacsul ellenállt minden idegen hódításnak. Ellenállt a múltnak, mikor huszita és labanc rablók, török portyázók pusztították a városokat; ellenállt az elmúlt évtizedekben, mikor egy sima és kegyetlen ügyességű cseh imperializmus iparkodott megsemmisíteni a magyar lélek öntudatát. A nemezt életében vannak pillanatok, mikor a bástyák ledőlnek, s katonák kezéből kiesik a kard, s az írók építenek a lélek anyagából menedéket a nemzeti öntudat számára. Mikor „felvidéki lélek”-ről beszélünk e napokban, gondolunk azokra a neves és névtelen, erős vagy lelkes öregekre és fiatalokra, két nemzedék szellemi arcvonalára, akik csendes, gyakran elfojtott szavukkal mindent elkövettek, hogy a Kárpátok alján, a Felvidék városaiban eleven erő maradjon a magyar szó. Aki ez évtizedekben magyarul írt odaát, folytatta Kazinczy munkáját: nyelvet őrzött és alkotott. A városok külső képe néhol megváltozott, az idő letördelte a múlt és a hagyomány külső ékeit és díszítéseit. De a Felvidék lelke őrizte azt a kemény szavú szellemet, mely évszázadokon át innen áramlott le a magyarság mélyebb tájai felé, s néha olyan erővel süvöltött végig a magyar síkságokon, mint tisztító erejű vihar, mely a Kárpátok fenyveseiből és tengerszemei közül indul el, hogy szélcsapásával végigkorbácsolja az országot, s üde leheletével élénkítsen és cselekvésre késztessen egy tikkadt nemzetet.

    Mert ez a táj, az örök Felvidék, nem csak bányákban és erdőkben, ércben és fában gazdag: minden időkben legalább emberi értékben volt gazdag. A felvidéki lelket – Thököly és Rákóczi idejében éppen úgy, mint Kazinczy és Baróti Szabó Dávid, mint Jókai és Mikszáth, mint a legújabb nemzedék íróinak és költőinek idejében – öntudatos magyarság, mély kereszténység és erős szociális szellem jellemezte. A Felvidék szellemi arcát ma is ezek az erős vonások mintázzák, a felvidéki lélek egyéniségét ma is a magyarsághoz és hitéhez ragaszkodó emberi feladatait felismerő és vállaló öntudat alakítja. A fiatal magyar felvidéki nemzedék ez elmúlt évtizedekben évekkel előrejárt a magyarországi szellemi, társadalmi mozgalmaknak. A felvidéki lélek mindenekfölött társadalmi lélek. A felvidéki ember városlakó, városépítő; a társadallomnak közvetlenebb és gyakorlatibb szellemi közelségében él, mint a puszták népe. Erjesztő erő van a Kárpátok magyarságának lelkében. Ez a nép megtanult ellenállni, megtanult bástyákat építeni az életformák köré, városfalakat húzni a szellem értékei köré. Erjesztő erő és megóvó erő: ez a két tulajdonság segíti megállani helyét, és megőrizni magyarságát és szellemi értékeit az utolsó évtizedekben; s nem ez a két tulajdonság az, mely mindenütt és minden időben az erős szellemi magatartás feltétele?…

    Most, hogy a meghitt táj életnagyságú közelségbe került, s kinyújthatjuk a kezünket, a hazatérők és a hazavárók mozdulatával, a városok és emberek felé, egyszerre látunk anyagi és szellemi tájakat. Komárom! – mondjuk, s Jókai kék szeme dereng felénk, az ősi vár és város rejtekeiből felszáll a csodálatos délibáb, Jókai aranyembereinek világa. Sáros! – mondjuk, s pipacsokkal meghintett tájat látunk, Szinyei Merse mezőit, ezt az összetéveszthetetlen pipacspirosat és lucernazöldet; s a hangütés, mellyel e táj emberei az életről beszélnek, ismerős és kedves fülünknek: Mikszáth ártatlan és rokonszenves svihákjai, a „dobry luft” dzsentrije beszél így. Ipolyság! - mondjuk, s megint Mikszáth szavát véljük hallani a politika hangos kijelentésein át: a jó palócok ízes és furfangos beszédét. Kassa! – mondjuk, s látjuk a fiatal Kazinczyt, amint siet a Fő utcán lapot alapítani Batsányival és Baróti Szabóval. Kassa! – mondjuk még egyszer, s Déryné ezüst hangja csilingel. Kassa! – mondjuk harmadszor is, s látjuk Wigand urat, aki egy országrész értelmiségét táplálja betűvel. Lőcse! – mondjuk és Dayka Gábor jut eszünkbe. Eperjes! – mondjuk, s Henszlmann, Pulszky, Kerényi és Berzeviczy Albert adnak jelt e titkos hívásra. Pozsony! – mondjuk, Donner Rafael lovas szobra áll elénk. Lőcse! – mondjuk még egyszer, csendesebben, s mintha éppen megálltunk volna a Szent Jakab-templom főoltára előtt. Gazdag táj ez és csodálatosan színes: itt mindenkinek köze van a könyvekhez és a betűhöz, még a fürdőző Dessewffy gróf is úgy érezte, hogy műfajt kell teremtenie Bártfán, ahol podagrájára keresett gyógyulást, de közben, mellékesen, megírta az első s t alán ma is legkedvesebb, könyvecskévé szaporított fürdőlevelet. Az írók és a harcosok világa ez, de a lélek és a jellem kalandjához van segédcsapat is: a Felvidéknek van polgársága.

    Ez a felvidéki polgár ötszáz éven át épít háromablakos házat a városokban, épít francia és olasz alaprajz szerint dómot a városok közterein, megmunkálja az aranyat és ezüstöt, pácolja és préseli a bőrt, festi a kelmét, s közben van gondja arra is, hogy a lakóhely egyik szobájából megteremtse minden igazi titkos műhelyét, a társalgót. A felvidéki polgár már évszázadok előtt tud valamit, amihez alföldi komasága és atyafisága csak száz év előtt kap kedvet: tud társalogni. Mert nem elég becsülni a szépet, élvezni a fennköltet: áldozni is kell reá és beszélni kell róla. A felvidéki szellemet könnyű szóval megvádolják, hogy könnyű a szava: svádája van. De ez a „sváda” kiárad az irodalmon és a politikán át a sűrű szavú és szófukar nemzet vérkeringésébe, s ez a „sváda” felszabadít modort és életformát, s mikor megtanít könnyebben kifejezni, megtanít könnyebben befogadni is. A felvidéki polgár őriz egy életformát, mely a magyarság dunai helyzetének titka, őriz egy felsőbbrendű emberi magatartást, mely módot ad hozzá, hogy megmaradjon magyarnak és vezető szerepben akkor is, mikor a politika vagy a történelem erőszakos mozdulata kicsavarja kezéből a kardot vagy a városbíró pálcáját. A polgár társadalmi lény, s ez a felvidéki irodalom és művészet mély forrásokból táplálkozik, minden szellemi és művészi szándék örök forrásából, az emberi szolidaritásból. Rákóczi kereszténysége nemcsak mély és változhatatlan lelki magatartás, hanem szociális öntudat is; s ez a magatartás, ez az öntudat hatja át egészen a mai napig a magyar Felvidék lelkiségét. Az a műveltség, amely ma is a legerősebb fegyvere a magyarságnak a Duna-medencében, mélyen és tudatosan élt a felvidéki városok polgárházainak tisztaszobáiban, ahol, évszázadok előtt, a Biblia mellett helyet talált az üveges szekrényben a világi betű, ahol a legszebb otthonokat építették Istennek, de becsvággyal és elven ösztönnel ügyeltek a világi otthon belső és külső aranyaira, ahol a lelki magatartás mindig iparkodott megtartani kapcsolatait a társadalmi feltételekkel. A Felvidék mindig, ma is bástyája és végvára volt a magyarság nagy szerepének, s ismerte és őrizte a varázsszót, a szépszavú, a szárnyaló lelkű, a fogékony és érzékeny magyar műveltség varázsszavát.

    Így áll előttünk, életnagyságú valóságban, a táj és a lélek, amely most hazatér az örök otthonba. Kimondjuk a drága városok nevét, s csodálatos térképet látunk, melyet nem a pillanat politikai ereje rajzol – az örök Felvidék térképét látjuk, amelyen összevegyül erdő és város a múlt tüneményeivel, műemlék és rögzített betű azzal a titkosabb mítosszal, melynek láthatárán ezer év történelmi és szellemi körképe dereng. Felvidék, örök Felvidék! – mondjuk. S tárogató szavát halljuk. Ezt fújja: „Szól a kakas már.” Aztán egy hangot hallunk, Mikszáth hangját. S egy tájat látnunk, mely tele van pipaccsal, s megismerjük: igen, ezek a „Majális” virágai és pipacsai. Aztán harangszót hallunk, s a világ miden harangja közül megismerjük ennek az egynek a szavát: Kassán harangoznak, az Orbán-toronyban, mert született, vagy meghalt valaki. Otthon vagyunk, mert élünk és emlékezünk.