Borsos Miklós: Egry József; Emlékezés
Először Egryvel az Andrássy úti kis Mentor-könyvesbolt előtt találkoztam: a kirakatban két akvarelljét pillantottam meg. Tizennyolc éves voltam1, festőnek készültem, de a célomat aranyművességet és vésnökséget tanulva láttam elérhetőnek. Apám anyagért küldött Győrből Pestre a nemesfémfeldolgozó üzembe. Míg a rendelt anyag elkészült, kóboroltam az ismeretlen nagyvárosban. Ösztönöm mindég jófelé vezetett, ez esetben is ráhagyatkoztam. A könyvesbolt ajtaján egy kék fedőlapú folyóirat függött, rajta fekete betűkkel: KÚT. Belelapoztam, megvettem. Hátul, a háromlépésnyi kis helyiségben, addig eredetiben soha nem látott kis képek. Ez volt a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) első, alakuló kiállítása. Az idősebbek: Rippl-Rónai, Vaszary – a fiatalok: Egry, Derkovits, Máttis Teutsch2 és még sokan mások azok közül, akikből a modern magyar művészet tábora kialakult.
De maradok Egrynél. Ezután a Szinyei Társaság Magyar Művészet című folyóiratában láttam az első nagy kiállításának képeit3, később Rózsa Miklós lapjában, az Új Szín-ben egy egész számot a Tamás Galériában4 rendezett Egry–Medgyessy-kiállításról. Akkoriban Gulácsy vonzásában festettem, és készültem Firenzébe. De Egryt mindenkinél jobban szerettem.
A Fränkel Galériában láttam őt először. Kor nélkül, ráncokkal telerajzolt szomorú arcú, sovány ember volt, szemei zöldeskéken néztek keresztül az előtte nézdegélő közönségen.
Időközben szobrásszá vedlettem, de a festészet ugyanúgy érdekelt, mint amikor műveltem.
Tíz év múlva, a harmincas években győri orvosbarátunkkal, aki képet szeretett volna venni Egrytől, összeszedtük a bátorságunkat, és fölkerestük a tomaji présház-műteremházban.
Nem volt otthon senki. Varázslatos csend volt, a régi nagy csend. A műtermet csak a Balaton felé néző falon vágott ablak árulta el. Hatalmas orgonabokor az előtérben, káprázatos fény előtt a sötét Badacsony-hegy oldala meredt elénk.
1941-ben volt az első szoborkiállításom a Tamás Galériában; egy délután belépett Egry. Még ráncosabb szép fejével, arcával felém biccentett, egy pillanatig körülnézett és azt mondta: – Meg fogom nézni. – Kutatott az arcomon. Komor arca szelíd kedvességet árasztott. Ezután megindult és minden darab előtt megállt, kérdezett, szólt. Nagyon meglepődtem, mikor egy kis rézdomborításomra – cserét ajánlott.
Összebarátkoztunk. Boldog voltam; én harmincnégy, ő ötvennyolc éves volt. A kiállításomtól kezdve, mivel még Győrben éltünk, gyakran kellett Pestre utaznom. Mindannyiszor órákat töltöttünk együtt, időnként elvitt a Gresham kávéház asztalához, ahol aztán csendben sakkozott a még csendesebb Geigerrel5. Nekem kezdetnek annyit mondott, hogy „most aztán el ne hidd, amit irkálnak”. Ennek az értelmét később azokon a kollégákon láttam – akik elhitték, hogy zsenik, és úgy maradtak. Intett a nagy méretektől, a megrendelésektől. (Ettől akkor nem kellett óvni.) Művészetről beszéltünk, párisi életének eseményeiről. Nehézségeiről keveset. Képeit akkor már nemcsak két-három gyűjtő barát vette. A háború hozta pénzbőség a száz pengőről (mert annyiért adott egy képet) háromszáz, majd ötszáz pengőre vitte az árait. Divatosabb jó festők ötezret kaptak a képeikért.
1943-ban Tihanyban települtünk le, és hívására nagyon gyakran kerestük föl Badacsonyban. Mivel már nem horgászott, nagyon örült látogatásunknak, és ezek számomra mindég tanulságos és értékes órák voltak. A szobrászatról, a formáról épp olyan figyelemre méltó szavai voltak, mint a rajzról, festészetről. A formát is, a színt is a „lényegig” (kedvenc kifejezése volt) kell fejleszteni, művelni, amíg „az anyag átszellemül”, mondta. Egy arasznál alig nagyobb, álló, fából faragott figurával be is bizonyította szavait, mert ez a kis figura a magyar kisplasztika kivételes romeke. A Folly-gyűjteményben van. Festőkről, kortársakról nemigen beszélt, de ha valaki becsmérelte valamelyik jó festőt a Greshamben, annyit mondott, a sakktábla felől: – Tudsz jobbat? – Képeit ritkán mutatta, de a szerzetesi tisztaságú, egyszerűségű, immár nem tomaji, hanem badacsonyi ház műtermében mindég felejthetetlen élmény volt a ragyogást, képeinek varázsát látni, érezni. Jellem szilárd volt, vallásos mélység volt benne, soha semmiféle engedményt nem tett, nem tudott tenni festészetének rovására. Minden üzletiességet, pénzhajszát megvetett prostitúcióként. Megközelíthetetlen volt. Felesége, Pauler Juliska kis öröksége, vagyona lassan elfogyott, és nagyon nehéz életet éltek. Ráadásul Egry még bizony szeszélyes is volt, mert előfordult, hogy jelentkezett valaki képért, de neki nem tetszett az illető, és nem adott el semmit. Szomorúsága mögött mégis vidámabb kedély is megbújt. Ez akkor jött elő, amikor kettesben vagy a feleségemmel hármasban voltunk. Ilyenkor ismertük meg elbeszéléseiből fiatalkori barátját, Gonzallest, aki a történeteiben afféle Kakuk Marci Somájaként szerepelt. De felmerült a gyanú olykor, hogy az elbeszélt eset főszereplője nem is Gonzalles, hanem ő maga volt. Egyszer Párizsban Gonzalles sombreróval a fején ült be egy kabaréba; a táncosnő kinézte magának, és a szünetben meginvitálta az este hátralevő részére, de kikötötte – a sombreróban jöjjön. Egrynek voltak ilyen hirtelen meglepő sikerei a nőknél. Őt magát nem érdekelték a nők, tartózkodó volt, de a nőkre hatott még késő éveiben is az a különös arcú, zöldeskék szemű, szikár férfi. Nem mindennapi jelenség volt, az bizonyos.
A történeteiről könyvet lehetne összeállítani, kiadni. Mindennek eredeti formát adott, amint a képein is. Hisz azt festette, ami előtte volt, amit bárki láthatna, de nála mindent olyan belső szenvedély, érzelem és áhítat fűtött át, hogy a látványból új, költői, mitikus világot teremtett. Nem „Balaton-festő” volt, nem táj-, nem arcképfestő. Egyetemes panteisztikus világot teremtett, amelyben az ember, a madár, a kutya, az anyóka és csirkéi, a hegyek, vizek, egek egyetlen nagy egységben tárulnak az ember elé. Ez sorolja őt a legnagyobb művészek közé. Elnéztem, hogyan farag. Úgy, ahogy festett. (Vittem nemesebb fát, hogy ne a tüzelőfából válogassa a szobrocskának valót, és bicska helyett vésőt is.) Élvezettel, lassan fejlesztve faragott. Akkoriban a rajzoló Szalay Lajos Ábrahámhegyen töltötte a nyarakat. Egryvel összebarátkoztak, kedvelte Szalayt. Szalay azt hitte, hogy Egry a képeit egy-két délelőtt megfesti. Nagyon meglepődött, mikor a közelébe kerülve látta, hogy a legtöbb esetben hónapokig dolgozik egy-egy művével, és még azután is nehezen válik meg tőle, mert – mint mondja – „még foglalkoznom kéne vele”. Mindég elvesz, hogy kevesebb legyen az anyag, de ez az elvétel újabb hozzáadásból és újabb elvételből alakul. Ezért képei, melyeken alig van „anyag”, a Csodálatos halászat, a Keresztelő Szent János, az Aranykapu minden ízükben megmunkált felületek, amelyek átgondolt benső tartalmakat hordoznak. Szalayt ez megbabonázta, megigézve beszélt Egryről, a képeiről. Nekünk még jó dolgunk volt, becsülhettük, szerettük az idősebb mestereket, örülhettünk, ha a közelükben lehettünk. Az előttünk járó jó művészekre fölnéztünk, nem zsűriztük őket.
Könyvet keveset olvasott Egry, az igaz, de nagyon tájékozott volt az olyan dolgok felől, melyekről érdemes tájékozódni. Lelki, benső műveltsége, magas intelligenciája gyorsan igazodott az erkölcs, igazság dolgaiban. Jó Biblia-ismerő volt, akár Rembrandt, aki aligha olvasott egyebet, mint a Bibliát, és képei a megrendelteken meg az arcképeken kívül, szinte mind bibliai tárgyúak. Nagy kár, hogy fiataljaink nem tudják, mit ábrázolnak Rembrandt remekei, életműve. Egry bibliai tárgyú képei olyan természetes közvetlenséggel tárulnak elénk, hogy nehéz elképzelni, hogy amit ábrázolnak, az nem a Balaton-parton, hanem a Genezáret-tó partján történt. A háború kegyetlenségét a Krisztus a pribékek között katonasisakos alakjaival ábrázolta. Szerette volna ezt a témát kisméretű freskóként egy kápolnában is megfesteni. De már késő volt, és kinek kellett?
A két háború között hivatalosan nem törődtek Egryvel. Hangosabb sikerek foglalkoztatták a kulturális vezetőket.
A zenével is egészen eredeti kapcsolata volt. Muzikális volt, de hangszeren nem tanult, a hanglemezért nem rajongott. Inkább a keze ügyében tartott valamelyik pengetős vagy vonós hangszert, és a hangok, amelyeket kihozott belőlük, mindég meleg-szép hangzásként éltek. Nem játszott „darabokat”, csak hangokat, de a húrokat érintve nemes zenét hallatott. Természetesen csak a maga örömére. Barátságunk kezdetén megemlítette, szeretne valami hangszert, hogy legalább a falon lássa. Vittem egy győri tamburát, amin akkoriban az újvárosiak a Rábaparton még pengettek. Szép vörösbarna színe volt, tetszett Egrynek, mindjárt fölakasztotta az ágya melletti falra. Ezzel kapcsolatban elbeszélt egy történetet; leírom, mert sok mindenre rávilágít egy fiatal, szegény művész életében. Mesteriskolás volt a főiskolán, Ferenczy Károly osztályában. Ferenczy nem kedvelte, mert már eltért a nagybányai iskolától, és nem a „feladatot” festette. Egry, akármilyen szegény volt, szerzett valahonnan egy csellót. Boldog volt vele, csendesen játszott rajta kis mesteriskolás műtermében. A szomszédos műterem Révész Imre6 tanáré volt. Egry féltette a kedvencét, kincsét, a csellót, hogy a takarító altiszt meglöki a sarokban, vagy valami nekiesik, gondolta, fölakasztja a falra. Bevitt egy nagy kampósszeget, és nekilátott beverni a falba. De nem ment. Próbálta erre, arra, a fal már tele volt lyuggatva, a vakolat lepotyogott, amikor, végre, bement a szög, de nem is be, hanem keresztül a válaszfalon: Révész tanár képeivel együtt beomlott a tégla. Egry kétségbeesetten várta a következményeket. Révész jelentette az ügyet az igazgatói hivatalban. Ferenczy mester fölment, egy pillantás elég volt, az ítélet az arcára ült, és szó nélkül távozott. De a Rektor Szinyei volt, ő is fölment a nagy riadalomra. A sovány fiú, a cselló, a beomlott fal – hatalmas nevetés fogta el a csakugyan komikus látványra, hisz Szinyei nagyúr volt, bőmellényű. Ferenczy még csak Ferenc Józsefi nemességgel rendelkezett, vigyázott rá. Nos, a hahota befejeztével csak annyit mondott Egrynek: – Miért nem csinálja meg azt a feladatot, fiam? – Azzal lement. De még a folyosón és a lépcsőkön is ölte a nevetés. Egry ezt megúszta, de mikor egy kiállításra7 beküldött egy képet anélkül, hogy engedélyt kért volna, a szigorú szabályok értelmében Ferenczy eltávolította a főiskoláról.
Kivédhetetlen volt a határozat, és amint Egry mondta, a kényelmes, fűtött ingyenműteremből úgyszólván az utcára került. – Hát a zenekedvelés néha ilyen áldozatot kíván.
A háború után feléje fordult a hivatalos elismerés, hisz a művelődés valóban művelt vezetők kezébe került. Az elsők között kapott Kossuth-díjat. Anyagi gondjai megszűntek, de már keveset festett. Budapesti, Erzsébet téri műterem-lakásuk kiégett, harmincnál több nagyon szép képe is odaveszett, pótolni nem lehet őket. Bölcs, kedves együttlétek, séták következtek. Nem lelkesedett, hogy kineveztek tanárnak az Iparművészeti főiskolára. – Nem neked való – mondta. Megjegyzése később nagyon beigazolódott.
Negyvenkilencben a szocialista realizmus korszaka következett. A zsűri egy része, a tehetségtelenebbje, meg akarta akadályozni a részvételét a műcsarnoki kiállításon, de a Kossuth-díja és a még meglevő rangja miatt mégis kiállították az anyagát egy oldalteremben. Egy rossz festő a zsűriből azt mondta a képeire: „majd a népharag leakasztja őket”. Egry gondterhelt arccal figyelt az akkor már szépen fejlődő magyar művészet további eseményeire. Megszűnt a KÚT, a Szinyei Társaság. Begubózott, nem állított ki. Nem magát féltette, hisz neki csak szűk baráti köre és néhány gyűjtője volt. Közönsége sohasem. Nem hitte volna, hogy harminc év múlva százezrekre verik föl képei árát, és „Egry”-hamisítók dörzsölik kezüket, mert a mai gazdagok bőkezűen fizetnek a hamisítványokért – megfizetve így az igazi művészet iránti közönyükért és értelmetlenségükért is.
1951-ben kiküldtek egy varsói kiállításra, amin nem volt munkám. Amikor elbúcsúztam Egrytől, azt mondta: – Siess haza! – Két hét múlva, mire visszatértem, halott volt. Temetésén a minisztérium kiküldöttje, Redő Ferenc és a barátok közül Pátzay Pál, Bernáth Aurél és Szabó Lőrinc volt jelen a feleségén, Pauler Juliska asszonyon kívül. A tomaji temetőben a hegy oldalában van a sírja, már feleségével együtt nyugszanak ott. Évek múlva egy bazalthasábba megfaragtam az alakját; a szeme elé tett kézzel áll, és nézi a „vizet”, ahogy mondani szokta. A keretet egy idős badacsonyi kőbányász, „ritzer” faragta.
A barátságunk látható jelei: Öt különböző méretű és felfogású érem, egy bronzplakett. Egy vörösmárvány-portré, egy életnagyságnál jóval nagyobb, bazaltba faragott fej. (Lappang; a Művelődésügyi Minisztérium megvette, és azóta nem tudni, hol van.) Egy vörösréz-domborítású fej (maszk). Egy nagyméretű rézdombormű-portré az Egry-ház falán. Szülőfalujában, Zalában ugyanez. A badacsonyi Egry Múzeum udvarában bronzportréja. A tomaji síremlék. Amit tanultam tőle, az annyi, hogy egyedül őt nevezhetem mesteremnek. Hisz más nem is volt.
Tihany, 1977. július 22.
/1/ Tieznnyolc éves voltam – 1934-ben
/2/ Máttis Teutsch – János (1884-1960) festő. Kassák MA című lapja körében indult, az első világháború éveiben. Képeit hamarosan a német expresszionisták nevezetes kiállítótermében a Sturm-ban is bemutatta. Az expresszionizmus ún. lírai, zenei irányát követte, művészete leginkább Franz Marcéhoz hasonlítható. Szobrász volt, festett fa- és gipszszobrai az „organikus absztrakció” jellegzetes példái a közép-európai művészetben. A két világháború között szülővárosában, Brassóban élet, ezért – bár több budapesti kiállításon részt vett – neve Magyarországon művészi jelentőségéhez képest kevéssé ismert.
/3/ Első nagy kiállításának képeit – Egry 1926-os berlini gyűjteményes kiállításáról Kállai Ernő számolt be a Magyar Művészet-ben (1926. 175–176.), de valamivel korábban nagyobb tanulmányban is foglalkozott Egry művészetével (uo. 1926. 139–148.).
/4/ A Tamás Galériában – a kiállítóhelyiséget Tamás Henrik műgyűjtő, műkereskedő alapította. Különböző kereskedelmi célú kiállítások után a tulajdonos felkérte Rózsa Miklóst, szervezzen bizottságot a Galéria kiállításainak irányítására. A bizottság 1928 novemberében alakult meg, elnöke Csók István volt, tagjai műpártolók és művészek, többek közt Ártinger Imre, Cseh-Szombathy László, Mihályfi Ernő, valamint Berény Róbert, Egry. Az újjászervezett intézmény Egry és Medgyessy közös kiállításával nyílt meg, 1929. december 1-én. Ettől kezdve a Galéria 1944-ig – ekkor a helyiség bombatalálatot kapott – számos művésznek – köztük a fiatalabb nemzedék sok jelentős tagjának – nyújtott kiállítási lehetőséget. Egrynek még két alkalommal volt kiállítása itt: 19330-ban és 1933-ban. Medgyessyvel együtt szerepelt a festő az Új Szín című folyóirat 1931. I-es számában is; az Egryről szóló cikket Ártinger Imre írta.
/5/ Geigerrel – Geiger Richárd (1882?-1945) festő, grafikus
/6/ Révész Imre – (1859-1945) festő, realista szemléletű képei a népi életet ábrázolták. 1904-től volt a Mintarajziskola (Képzőművészeti Főiskola) tanára.
/7/ Egy kiállításra – a Könyves Kálmán Szalon kiállítására 1907-ben.
