Féja Géza: Kálmány Lajos

kalmany lajosKálmány pécskai segédlelkész korában, 1875-ben kezdte meg a népköltészet gyűjtését Aifner-Abafi Lajos bíztatására és anyagi segítségével. Aigner-Abafi egész vagyonát a magyar irodalomra áldozta, lankadatlan szívóssággal adta ki a „Nemzeti Könyvtár” köteteit s a magyar múlt számos jeleséhez még ma is csupán az ő kiadásában juthatunk hozzá. Irodalmi múltunk feltámasztásában és mentésében döntő érdemei vannak Abafi-Aigner Lajosnak s arra is jutott még ideje és akadnak garasai, hogy a pécskai káplán népköltési gyűjtését támogassa.
Kálmány Lajos első gyűjtését „Koszorú az Alföld vadvirágaiból” címen rendezte sajtó alá még Pécskán, nemsokára már Csanádapácán és Battonyán segédlelkészkedik, majd Szegedre helyezik a Rókus-kápolna káplánjának. Itt talál igazán elemére: elkezdi egy sűrített népi közösségnek. Ős-Szegednek hagyományát gyűjteni és néhány hónap alatt több kötetre való anyag van a birtokában. Biztonsággal jár-kél a néplélek bonyolult tárnáiban s azonnal rálel a nemes ércek erecskéire. Minkáját a nagy árvíz szakította félbe, mely romba döntötte Szegedet. Szinte a Gondviselés küldötte Kálmányt, hogy az utolsó pillanatban örökítse meg Ős-Szeged lelkét, a magyar Kalevala még meglelhető nyomait. Az árvíz ugyanis sok mindent elmosott, elsöpörte az ősi viszonyokat, kimozdította helyükből a dolgokat és lelküket. Kálmány szegedi gyűjteménye olyan szerepet játszott, mint Noé bárkája: belementett mindent, ami méltó a folytatódásra, a megörökítésre, az utódok nem múló hódolatára s hozzácsatolta a szeged-vidéki anyagot. Ős-Szeged lelkének elágazásait.
A gyűjtő, a későbbiekkel ellentétben, nem akadt meg a nyersanyag közlésénél, hanem a legnagyobb és legmerészebb vállalkozásba fogott: vissza akarta idézni a magyar „Kalevalát”, a népköltészet emlékeiből s a fennmaradt hagyományokból meg akarta teremteni a magyar mitológiát. Kísérlete nem áll egyedül a XIX. században, de egyedülállóan magasrendű a módszere. Ipolyi Arnold nagyívű rendszert teremtett és telezsúfolta értékes nyersanyaggal elsőrangú megérzésekkel, de naiv délbábossággal is. Kálmány óvatosabban, különb kritikai érzésekkel és hatalmas összehasonlító tudással látott neki a feladatnak. Egy-egy mitológiai elem fonalán indult útnak, aggályos gondossággal vizsgált meg minden „építőtéglát”, biztos kézzel rakta, illesztgette a széthullott régi magyar „templom” köveit.
Kálmány előtt a gyűjtők általában arra törekedtek, hogy gyűjteményeikben esztétikailag tökéletes darabok, kerek mesék, érett balladák és szabályos dalok szerepeljenek. A népmesegyűjtemények, a jó novelláskönyv, a dalgyűjtemények pedig a szabályos verseskönyv igényeivel készültek s a legtöbb gyűjtő minden lelkiismeretfurdalás nélkül simította, kiegészítette, „rendezte” az anyagot. Kálmány nem vállalkozott ilyen merényletre, nem hangolta a gyűjtött anyagot a kor irodalmi ízléséhez, hanem szűzi tisztaságában jegyezte fel és nemcsak a kerekded népköltészeti termékeknek tulajdonított fontosságot, hanem a hagyomány minden elemét följegyezte s az anyaghalmazból kiválogatta mindazt, ami hírt adott az őshitről és a magyar vallásos szellem fejlődéséről, alakulásáról. Értékelni tudta mindazt, amiben mások csupán értelmetlen, vagy lényegtelen töredéket láttak. Ha Ipolyi tudatos nagy rendszert alkotott, Kálmányban egy nagy ösztönös rendszer élt, mely a tényleges népköltészeti élményekből táplálkozott, ösztönös megérzéseivel azonban csak akkor lépett a nyilvánosság elé, ha tudatos bizonyságot talált igazolásukra. Minden értekezése ilyen bizonyság, végérvényes igazolás s ha az értekezések nem is közlik a magyar „Kalevala” teljességét, de körvonalait biztos kézzel megrajzolják.
A magyar vallásos kultúra a XIX. században ijesztően ösztövér lett. A szellemi élet legnagyobbrészt elfordult a tételes vallásoktól, vagy legalábbis közömbössé vált irántuk. Maguk a vallások pedig bezárkóztak tételeik várába, védték a birtokállományukat, harcoltak ellenfeleikkel és a korszellem a nélkül, hogy saját mélységükbe, fejlődéstörténetükbe bepillantottak volna. Némelyik felekezetünk papságának körébe túlnyomó asszimiláns elem tódult, ennek az elemnek idegen volt a magyar néplélek, s hiedelmeiben, ősi szokásaiban, pogány maradványaiban legfennebb sátáni elemet szemlélt. A kereszténység rengeteg elemet szívott fel a pogányságból s átalakította a maga képére és hasonlatosságára, a pogány magyar vallásos kultúra is beáradt a kereszténységbe és a két elem idők folyamán egységbe békült. Egészséges fejlődés más módon el sem képzelhető, az új vallásnak, ha tartós életre vágyik, örök emberi élményekre kell épülnie, tehát magába kell szívnia az ó-hagyományokból mindazt, ami örök emberi. Egy-egy nép vallásos érzésébe és kultúrájába ezenkívül beolvadnak a saját legmélyebb sorsélményei is, a vallásnak ezekkel is számolnia kell és rendszerébe kell olvasztania őket. Az asszimiláns papok azonban látszólag a kereszténység nevében a magyar vallásos érzés ősi és sajátos elemei ellen fordultak, holott a kereszténységnek semmi szüksége sem volt erre a „fordulásra”, a kereszténység nagyon jól tudta, hogy a vallásos érzés ősi humuszába kell gyökereit bocsájtani, ha viharokat álló fává kíván nőni, azok a papok tehát, akik a magyar vallásos érzés mély humusza ellen küzdöttek, tulajdonképpen nem a kereszténység érdekeit szolgáltak, hanem a nékik idegen magyar „őslélek” ellen viseltek hadat. Kálmány Lajos tisztán látta ezt a folyamatot, mert folyton sürgette, hogy magyar elemek legyenek a papok és gyökeres magyar környezetben neveljék őket, maga pedig teljesen a néplélek papja lett: a népi kereszténységben a pogány alapot és elemet kereste, a magyar parasztság keresztény lelki kultúráját ősi keleti-pogány gyökerekig vezette vissza; fölfedezte „népi vallásunk” eredetiségét. Hallatlanul merész vállalkozásba fogott. Ha kora fejlett magyar tudattal rendelkezik, hozsánnák kísérték volna vállalkozását, a kiegyezés korának azonban legfeltűnőbb ismertetőjele a magyar tudat elsekélyesedése volt. Kálmánynak ebben a korban csak magány, nyomorúság és meghasonlás juthatott.
Már két döntő fontosságú gyűjteménye jelent meg, a Magyar Tudományos Akadémia több értekezését kiadta, a néprajzi körök ünnepelték, midőn megpályázta a szeged-rókusi plébániát. Szegeden akkor indult a korszerű városiasodás, a középréteg lépett előtérbe, mely ugyancsak nem érzett közösséget a paraszt-pappal s megbuktatta a választáson. Ez a bukás volt Kálmány legsúlyosabb csalódása. Szegedre és környékére építette egész élettervét s éppen Szegeden kívánt nyugodalmas zugot teremteni magának, hogy munkásságát zavartalanul folytathassa. Szülővárosának múlhatatlan emléket emelt népköltési gyűjteményével s a viszonzás rideg elutasítás volt. Pedig időközben már bejárta, mint káplán Temesközt, tehát Bánátot is s egész Dél-Magyarországot, melynek számos falva szegedi „kirajzás”, mindenütt a szegedieket, a szegedi lelket kereste, listát készített a szegedi „kirajzottakról” s adatokat, elemeket talált Szeged messzire sugárzó lelkéről. Gyűjteményeinek előszavában rajongó áhítattal beszél szülővárosáról, melyet a délvidéki magyar néphagyomány gócának tartott s 1891-ben halálos sérelemmel kellett elhagynia; nem is tért vissza, csak későn s betegen, szélütötten.
Kálmány Lajos ezután a déli Tiszavidéken, a „Viharsarokban” bolyongott, káplánkodott, plébánoskodott. Most már teljesen a parasztok papja lett, azonosodott népével, nyíltan olykor kihívóan sorsközösséget vállalt véle. Tanult és gyűjtött s folytonosan csatangolt, kószált, igaza van Móra Ferencnek, nem mint „modern” pap volt jelen népének életében, hanem mint „utolsó magyar sámán”. Összeütközésbe került egyházi és világi hatóságával, izgatási pert akartak indítani ellene, mert minden esetben nyíltan népe mellé állott, ha úgy látta, hogy igaza van. Érezte, hogy a magyar őslélek utolsó sugarainak bűvkörébe jutott, ezek a sugarak hevítették, az ő átlényegülésüket kereste a népi kereszténységben és ebben az átlényegülésben, a pogány magyar igék utolsó „felszökésében” érezte az istenség jelenlétét. A népi fonók, szokások, játékok, babonák, hiedelmek, vigasságok és az éjszakai pásztortűznél folytatott beszélgetések lettek Kálmány Lajos szertartásai, az ő papjuk volt, nekik áldozott és érettük áldozta fel életét, nyugalmát s érvényesülését.
Midőn szélütés érte, jó alkalom kínálkozott elöljáróságának, hogy a nyugtalan parasztpaptól megszabaduljon. A szélütött Kálmány visszakerült Szegedre s nyomorult viskóban tengődött csekély papi nyugdíjából. 1920-ban halt meg, utolsó nagy művének, a „Hagyományoknak” harmadik kötetét már nem tudta sajtó alá rendezni. Tömérdek kézirat, gyűjtés, jegyzet maradt utána a legtökéletesebb rendetlenségben, s mi sem jellemzőbb, hogy hagyatéka mind e napig nem talált rendezőre, sőt ma már holléte is bizonytalan. A hagyaték elárulta, hogy életének második fele meghasonlásban telt, egyéni erői nem voltak elegendőek, hogy a folytonos csapások és félreértések növekvő terhe alatt kiegyenesítsék. Közbe kellett volna lépni a tudományos szerveknek, a szellemi életnek, a magyar tudatnak, a nemzeti lelkiismeretnek, – a kor felelőtlenségét mi sem példázza megdöbbentőbben, mint hogy Kálmány Lajos teljesen magára maradt. Élete végén már csak éjszaka járt sétálni, élő halott lett, akit magárahagyott hősi vállalkozásának összeomlott toppant ívei vertek nyomorékká s temettek el.
A „Szeged népe” mindhárom kötetéhez terjedelmes előszót írt, ezek az elöljáró írások elárulják, hogy a népköltési gyűjtés széleskörű vizsgálódással párosodott nála és szerves kapcsolatban volt egy nagy magyar élettervvel. Már az első kötet előszavának írója nemcsak folklorista, hanem a telepítésnek s Temesköz magyar meghódításának apostola: „Szegedet naggyá kell tenni, megadni neki az eszközöket, melyekkel a Temesközre magyarosítólag nemcsak ideig-óráig hathat, hanem a megkezdett hatást gyümölcsözővé is teheti. Főképpen a felsőbb tanító-intézetek sorozandók ide… A másik, amire a feladat megoldásában szüksége van Szeged népének, a Temesközbe behúzódó magyar közösségeknek erősítése. Az erősítés a telepítésekkel érhető el: nem úgy, mint ma is tapasztalható, hogy némely uraság az egyik magyar községet a másik után pusztítja el, minek következtében a lakosok egy része elhagyja Temesközt. Elég lakatlan községeknek való hely van Temesközben, ezeket kell betelepíteni magyarokkal!”
A második kötet előszava elmondja, hogy a szegedieknek Temesközbe való kirajzása szabályos vonalban történt, úgyhogy a telepes községek szerves kapcsolatban maradjanak egymással. Kálmány a szegedieknek a nemzetiséghez való ragaszkodását látja ebben a települési céltudatosságban és elmondja, hogy ezt a szilárd települési vonalat a legpusztítóbb balsors közepette és kedvezőbb települési lehetőségek kedvéért sem szakították meg. A harmadik kötet előszavában még keményebben a telepítés eszméje mellé áll: „Temesközön, ha magyar politikát akarunk követni, nem szabad a kincstárnak talpalatnyi eladó vagy bérbeadó földjének sem lenni, csak magyarokkal való betelepítésre szántnak”. A katolikus pap tisztán látja, hogy a telepítés mennyire magyar sorskérdéssé nőtt és ilyen ajánlatokra merészkedik: „Telepítsen a kincstár Temesvár alá kálvinistákat! Adjon alkalmat Temesvár lakosságának velök versenyezni a magyarságban”. Ez a hang nyilván a „magyar vallás” hangja, de Kálmány Lajos egyházi pályáját is eldöntötte.
A harmadik kötet előszava különben kitűnő faluvizsgáló tanulmány, újra rámutat arra a félelmetes folyamatra, hogy némelyik földesúr, így Marczibányi Lajos és Sváb Károly, elpusztította a virágzó telepes falvakat. Ugyancsak Kálmány Lajos tárja fel elsőnek adórendszerünk akkor dívó megdöbbentő aránytalanságait: „A csókai uraság 7837 hold után fizet 8970 forintot, a nép 2968 holdja urán 5549 forintot és még azt sem mondhatjuk, hogy az uraságnak csak kétszer annyi, olyan minőségű földje van, mint a népnek”. Kálmány gyűjtő munkája nem volt elszigetelt tudományos tevékenység, nemcsak a néplélek hagyományait, hanem az egész néplelket és az egész népsorsot figyelte. Hiába ajánlotta gróf Tisza Lajosnak művét, hiába írta le másfél lapos ajánlásában tizenegyszer a „Nagyméltóságú” szót. A mű a magyar népi gondolat forradalmi jellegű átalakulását hozta s a magyar „szabadelvűség” kora kesztyűs kezével ítélt: Kálmány Lajost pusztulni engedte.
Kálmány Lajos a népköltészet egészének vallásos jelentőséget tulajdonított: „a népköltészetben az anyagnak szellemet adtunk”, tehát lelkünket leheltük belé. A kor azonban vagy elvetette a vallásos kultúrát, vagy pedig tételek közé száműzte, de semmiképpen sem volt hajlandó ilyen tágas hungarológiai és emberi értelmet adni neki. Pedig Kálmány nagyon tisztán látta, hogy a vallás egyetlen „fejlődési” lehetősége a merész visszakanyarodásban rejlik: a hanyatló polgári civilizáció menthetetlenül szétbomlasztja a vallásos érzést, tehát vissza kell térnie az ősvalláshoz, az emberi alapélményekhez, az eredeti embernek az Istennel és a világgal kötött szövetségéhez. A népiség és a néphit fölfedezése tehát nem csupán elvont tudományos vizsgálódás volt nála, adatokat gyűjtő hév, racionalista szócséplés, hanem ő is részt vett a századvég nagy nyugtalanságában, mely utat keresett a válságba jutott embernek s Kálmány Lajos a legigazibb, legegészségesebb utat ajánlotta: a költészet és a vallás, a teremtő és a hívő ember egyességét.
Ő vette észre először, hogy a népköltészetet nem szabad műformáink kaptafájára húzni s irodalmi ízlésünkhöz torzítani, mert sajátságos esztétikai és etikai rendszer rejlik benne. Elsőrangú feladatnak vallotta: a népkultúra törvényeinek s „rendszerének” tudatos megfejtését és kifejtését, bennrejlő törvényeink helyes magyarázatát. Megalapította a magyar folklórt és összehasonlító alapon kibányászta eredeti elemeit. Életműve tehát a legnagyobbak közé való, mert megindította egy sajátságos kultúra értelmének megfejtését. Természetesen azt is meglátta, hogy a magyar sorsélmény miképpen színezte vallásunkat: „Ha a népek boldog korszaka összeesik a teremtéssel: a kettő egy, akkor mi valami nagyon boldog időt soha sem értünk. Már az első ember testének kétszer való meggyúrása által úgy tetszik, mintha kijelölte volna demiurgunk jövőnket, már ekkor küzdéshez, törődéshez, munkálkodáshoz akart volna szoktatni bennünket, hogy mi ezen az úton boldogulhatunk, haladhatunk; avagy megfordítva, küzdelmeink, törődéseink okozták-e, hogy mondáink is ilyen vonásokat tartalmazók?!”
Kálmány fölfedezte a népmesében népünk társadalmi ősélményét is: az ősi magyar mese „a gazdagságból eredő rangkülönbség fent nem állásának bizonyítása”. Egy másik mesénél megjegyzi: „Mesénk mást is mutat: tiszteletben tartja a szerzett jogokat, javakat, mit őseink a történet lapjai szerint hazánkba jövetekkor nem tartottak meg, mi azt mutatja, hogy mesénk újabb kialakulata: a kereszténység hatása szerint valót tükröz vissza. A szerzett jogok tiszteletben tartásával szoros kapcsolatban van a rangkülönbség elismerése… Ezt a rangkülönbséget mesénkben a királykisasszony hangoztatja, mikor a kiskanászhoz nem akar királylány létére férjhez menni; a mesék azonban segítenek rajt azáltal, hogy a különben alacsony származású mesehőst emelik”. A magyar népköltészet szociológiájának is Kálmány Lajos vetette meg az alapjait. Roppant alapvetése nem talált tanítványokra, folytatókra, de a magyar folklórnak, ha eredeti tudománnyá akar nőni, Kálmány végrendeletéhez kell visszatérnie.
Kálmány egyik legérdekesebb kísérlete „Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya” volt, harminckét lapos tanulmány, a Magyar Tudományos Akadémia adta ki 1885-ben. Páratlan megérzéssel fejti ki a hagyományok töredékeiből az eredeti magyar istenasszony létét s egészen észrevétlenül pogány szertartásaink tömegét idézi vissza, az aránylag rövid értekezés: tömény magyar mitológia. Szőregen egy bűbájos versikét is lelt, mely ugyancsak a Boldogasszonyhoz fűződik:

„Fölviszöm, fölviszöm,
Fölviszöm a baltikámat.
Boldogasszonyhon,
Fölviszöm, fölviszöm!

Csakhogy szegény pacsirta nem bírja felvinni, mit leereszkedőben be is vall, mikor így szól:

Elejtöttem”.

Nagyvonalú értekezés a „Világnak alakulásai nyelvhagyományainkban”. Igen érdekes, hogy olyan mítoszi nyomra lelt, mely Adyban támadt fel újra. A temesköz-lőrincfalvai hagyomány ezt mondja: „Az egész világot három cethal tartja, mindön harmadik esztendőbe mögfordul (a három cethal) a másik ódalra, akkor a fős mögrözög”. Adyban így támadt fel a mítosz:

„Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,
Sorsunk mi lesz: ezer világnak?
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozogj, síkos a hátad”.

A világ alakulásairól szóló hagyományok példázzák döntőn, hogy milyen széles kultúrterületekkel érintkezett az ó-magyarság: „Nem kell azonban hinnünk, hogy nekünk a vogulok és szibiriai törökök hagyományaival egyező teremtő mondáink vannak csak: egyéb nyomok is meglátszanak a mi kincseinken. Így a gnosztikusok tanítására emlékeztető vonást rejt magában a következő adatunk…” stb. „Iszlám maradvány Évának a kígyótól való elcsábítása, szinte ilyen, hogy a kígyó a vízből szól Évának…” „Nem vezethető azonban vissza az iszlámra az a kijelentés, hogy az emberek a bűnbeesés előtt szállni tudtak. Ez már inkább hasonlít a vogul monda ama helyéhez, hol el van mondva, hogy a Numi Tarom leeresztette, férfi és nő, az ég és tenger között lebegett: azonos pedig a buddhisták hiedelmökkel, kik szerint az ember elváltozott. Tengri tehát előbb „repült”… „Világégésre vonatkozó hagyományaink kétféle hatásról tanúskodnak, úgymint a keresztényről, hova sorozzuk a Szentatyák tárgyunk körébe vágó magyarázgatását, melyet részint a Szentírásból, részint a Sybillákból merítettek és a mongol buddha vallással egyező hatásról”. Kálmány a magyarság hatalmas ázsiai hozományát kétségtelenné tette.
Döntő bizonyságot hozott Kálmány a sámánizmus mellett is: népünk a XVIII. század első felében még tudomással bírt a bűbájosságnak dobszó mellett való tanításáról, tehát a sámán-dob alaposan dacolt az idővel. S ezeket a nagyjelentőségű megállapításokat többnyire csak úgy mellékesen, a lap alján közölt, vagy könyvei végére függesztett jegyzeteiben teszi. Egyik jegyzetében megemlíti, hogy „a magyar népköltéstárban aránytalanul kevesebb az átkot tartalmazó adat az áldónál, a hűtelennek rosszat nem kívánóval” – e „statisztika” élénk fényt vet népünk lelkének természetére. Művek lehetősége lappang egy-egy jegyzetében s a művek bizonyára meg is születtek volna, ha hideg felhők helyett meleg verőfényt küld reá a kor.
A gyűjtő Kálmány Lajos nemcsak mítoszunk hitelét építette fel, hanem őskultúránk természetétől is végső érveket hagyott. A múlt század esztétikusai még azt tanították, hogy a ballada a „hegyi” léleknek zordon teremtménye s az Alföldön ballada helyett az enyhébb románc nyílik. Kálmány Lajos alföldi gyűjtései alapján és az egyetemes magyar népköltési kincs szemmeltartásával hirdette, hogy a ballada a magyar műveltség őskincsei közétartozik, tehát a magyar alkattal függ össze. A ballada az egész közösségben virágzott, a tájak s a tájakon változó életberendezések legfeljebb módosították további fejlődését. Kálmány Lajos a magyar folklór alapvető kérdéseit tisztázta s folklorisztikus kincsünk időtlen teremtő szerepét vallotta. Ő a Keresztelő Jánosa annak az elkövetkező folklorisztikus áradásnak, mely egyelőre Bartók, Kodály, Ady, Erdélyi, Tamási, Sinka és hihetőleg még nemzedékek életművét termékenyíti majd meg.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf