Dr. Aixinger László: Mária

Hamvas-szőke fejét előrehatjva az ablakmélyedésben ült Mária, amikor a szobába léptem. Közeledtemre felemelkedett és egy levél hullott kezéből a kézimunkaasztalra.

    - Rég nem láttam Mária – így üdvözöltem őt – szükségét éreztem már annak, hogy beszéljek magával…

    Mária némán nyújtotta felém keskeny kezét, amely remegett, amikor érintettem. Most láttam, hogy Mária szeme könnyes.

    - Mária – mondottam – úgy látszik, zavarom…

    - Jó emberek nem zavarhatnak, – szólt ő halkan – szegény jó urammal foglalkoztam, az ő levelét olvastam, az utolsót…

    Mert Mária özvegy volt. Ura ott esett el az erdélyi havasokban. Maga maradt vissza Mária két fiával minden támasz, minden vagyon nélkül. De nem! nem maradhatott magában. Valaminek, vagy valakinek kellett oldalán állania, mert különben honnan meríthette volna azt a törhetetlen lelkierőt, amely ennek a törékenynek látszó, harminc éves kora mellett is lányos megjelenésű asszonynak minden tettében megnyilvánult. Sohasem csüggedett, sohasem panaszkodott, sohasem kért senkitől semmit és megélt a maga erejéből. Mondom, ha rajtam, a sorsviselt férfin erőt vett a csüggedés, Máriához mentem, és az ő példája ismét erőssé tett. Nem kutattam, honnét meríti az erőt. Nem kérdeztem, hogyan valósítja meg a csodát. Minderről ő sem beszélt szívesen. Annyit tudtam csak, hogy Mária dolgozik, és ismét csak dolgozik. És láttam, hogy emellett is szép, fiatalosan üde maradt… Istenem, hiszen emberek vagyunk mindnyájan és a nő lelki nagyságát is inkább tudjuk csodálni, ha külseje vonzó, ha – szép.

    Most sem akartam semmit sem kérdezni. Csak ott akartam lenni Mária mellett. Látni akartam őt, hallani akartam zengő szavát. De Mária – úgy látszik, még nagyon előző érzéseinek hatása alatt állott – maga terelte a szót az ő sorsára.

    - Ugy-e tudja, – kérdezte – hogy csak néhány rövid évet éltem együtt Zoltánnal, az urammal. Azután jött a háború és mindennek vége volt…

    - Tudom, Mária.

    - Olyan különös az élet – folytatta ő. – Szerettük egymást. Hiszen szerelmi házasságot kötöttünk. De tulajdonképpen addig, amíg a háború ki nem tört, alig ismertük egymást. Simán, minden különösebb zökkenés nélkül folyt életünk, úgy, mint annyi meg annyi más páré. Az élet nagyobb kérdéseiről bizony nem igen folyt közöttünk szó. Tudtam, hogy derék, jó uram van, aki megállja majd mindig helyét, aki meg tud küzdeni az apró-cseprő gondokkal. Ennyit tudtam róla… De hiszen ilyen volt sok-sok más férfi is.

    Nem szóltam. Kíváncsian vártam, mire fog következtetni Mária. Ő pedig tovább beszélt:

    - Azután jött a háború… Amily rettenetes volt egyébként, annyi örömöt, boldogságot hozott reám, mert most ismertem meg igazán az én uramat, most tudtam meg, hogy Zoltán nem tucatember, hogy messze kimagaslik a többi férfi közül. Ó, mily kínzó, gondfakasztó boldogság volt ez…

    Mária hirtelen elhallgatott. Gondolatait azonban tovább fűzhette, mert egyszerre elfojtottan, fájdalmasan tört ki belőle a szó:

    - Ezért kellett elvesznie… A legjobbak mind elvesztek…

    - Igaza van Mária – hagytam helyben szavait.

    - De minek is beszélek – szólt Mária – épp most olvastam el megint Zoltán utolsó levelét. Mindig akkor veszem elő, ha félek, hogy erőm elhágy. Elolvasom magának is. Benne van az ő hitvallása. Az én hitvallásom is…

    És Mária olvasni kezdett:

    „…azt írod, hogy féltesz, hogy gondoljak gyermekeinkre, akiknek szükségük van még sokáig az atyára. Azt írod, hogy mások mesélik, hogy én mindig az elsők között vagyok. Kérded, miért teszem ezt? Miért? Mikor már eleget szenvedtem eddig is a hazáért.

    Mária! Az Istenre kérlek, ne írj így. Ne kérdezz így. Mária én erős voltam eddig. Mária én erős akarok lenni ezentúl is. Érted? Akarok lenni! Ne tégy tehát Te gyengévé. Mária ha így írsz, nem ismerek Reád. Mert emlékezel-e, hogyan lettél az enyém?

    Megírom. Régen volt, igaz volt és oly szép volt. És oly jól esik a régi szép emlékeket feleleveníteni.

    Valami hazafias darabra készültek a színházban. A szabadságharcból volt a tárgya. A hadtestparancsonk – igen magasragú herceg – természetesen megtiltotta, hogy a tisztek elmenjenek. Aki el mer menni, azt szigorú büntetés éri. Így szólt a napiparancs. Amikor ezt kihirdették előttem, valami megmozdult bennem, a szeleburdi hadnagy szívében. Nem volt ez a fiataloknak oly gyakran feltámadó „csak azért is” dacja. Nem. Elemi erővel ragadott meg az érzés: magyar vagy, magyarságodat nincs joga oly nagy úrnak sem elnyomni. És gyorsan megszületett bennem az elhatározás: török-szakad, én ott leszek az előadáson. Ott is voltam és szemben a páholyban egy bájos szőke leányka tüzes pillantása is mintha igazat adott volna nekem.

    Azután jött a fekete leves. Hosszú szobafogság. Áthelyezés a legrosszabb garnizonba. És amikor attól a tüzesszemű szőke leánytól búcsút vettem, emlékezel-e mit mondott?

    - Most már tudom, – mondotta – hogy a kis hadnagy nagy dolgokra is képes. (Istenem, akkor ez nagy dolog volt!) A kis hadnagyot azóta tisztelem is, mert eddig csak sz…

    Ez a leányka Te voltál Mária!

    Feleségem lettél. Szerettél. És eljött most az idő, amikor megmutathattam, hogy megérdemlem a nekem előlegezett tiszteletet is. Eljött az idő… Mert elhiheted Máriám, rendes viszonyok, mindennapos gondok és megpróbáltatások között nem nehéz megállni helyünket, nem nehéz tiszteletet szerezni. De akkor mutasd meg, hogy ki vagy, hogy mit érsz, ha üt a veszély órája. Akkor légy legény a gáton.

    Így gondolkoztam. Így tettem. Így kellett tennem. Ez volt kötelességem…

    Holnap nagy napunk lesz. Holnap ismét erősnek kell lennem. És Mária, a Te leveled…

    Erős leszek. Értetek leszek erős. Ti érettetek, akiket (Isten bocsássa ezt meg nekem!) szentháromságomnak nevezlek. Életem párja, Mária és két kis fiam! Ti vagytok az én mindenségemnek napja, amely körül megvalósul az én édes otthon, a szent haza gondolata. Ezekért Máriám érdems, ezekért kell erősnek lenni. Ezekért meg kell hozni a legnagyobb áldozatot is.

    Látlak Máriám magam előtt, mint olvasod el e soraimat. Tudom, hogy igazat adsz nekem és hallom szavadat:

    - Úgy van Zoltán! Légy erős! Menj! Menj előre!

    És én erős leszek. És arra kérlek Máriám, történjék bármi,  légy Te is erős… Ha ezt tudom, úgy könnyű lesz nekem is erősnek lenni, mert elhiheted, néha igen nehéz az…”

    Könnybeborult szemmel olvasott Mária.

    - Ez volt Zoltán utolsó levele – szólt halkan – másnap a rohamban elesett… Elesett az atya… azután leveszett az otthon… elveszett a haza… elveszett minden… Miért? Ó Istenem miért? – nyögött most fájdalmasan Mária – itt maradtunk magunkban, árván, elhagyottan…

    Hallgattam. Ugyan mit is mondhattam volna. Erre a „miért”-re vajon ki tudna válaszolni? Néztem Máriát, amint ott ült halaványan, reményeszegett bánatával az ablakmélyedésben. Esteledett. Az utca zaja tompán hangzott fel. Egy óra a szobában egyhangúan ketyegett. Miért? Miért? Mintha az is csak ezt kérdezte volna.

    Azután egyszerre zajosabb lett az utca. Mária hirtelen felemelkedett. Kinyitotta az ablakot. Az őszi nap búcsúsugarai áttörték a felhőket, a nyomasztó borút. Mária hajkoronája aranyban csillogott. Megfeledkeztem a „Miért”-ről. Mária bánatos szépsége uralmába vett.

    - Mária ne búsuljon. Hiszen maga még olyan szép. Kár… – mondtam a banális frázist.

    De Mária nem hallotta szavamat. Az utcára figyelt. Hirtelen kipirult. A bánat oszlani kezdett vonásairól. Kihajolt az ablakon:

    - Ott jönnek. Most fordulnak be a sarkon. Mindjárt itt lesznek. A két rajkó…

    - Az anya várja fiait – állapítottam meg magamban.

    Mária meg tovább figyelt az utcára. Mosolygott… Intett le… Azután becsukta az ablakot. Végighúzta homlokán finom kezét:

    - Miért? Miért? Ó tudom miért…

    A levelet odatette íróasztalára. És mintha valakihez szólna, mintha valakit meg akarna nyugtatni, határozottan mondta:

    - Légy nyugodt. Nehéz erősnek lenni. De én erős akarok lenni és erős is leszek!… Ő érettük, a jövőért…