Szabó Lőrinc: Halott nép, Ima, Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol, Ősöd és unokád, Példázat a lepkéről a szépasszonyoknak

Szabó Lőrinc:

Halott nép

Féja Gézának

A telken, piros drótháló mögött,
nyírt kertek és úri villák között,
a lezárt telken, melynél napra-nap
haza megyek s amely még rét maradt,
a sarki telken tegnap kasza járt
s a békétlenek közt békét csinált.

Békét és rendet. Hogy tomboltatok,
barátaim, virágok és gyomok!
Hogy birkóztatok, pitypang, szarkaláb,
lóhere, pipacs, vadtorma, szulák,
katáng és mályva, meg ti, többiek,
akiket csak „látásból” ismerek,

hogy pompáztatok, öldököltetek!
Tavasz óta, mint buja rengeteg,
lángoltatok… Figyeltem napra-nap
lassú és szívós harcaitokat,
virágok harcát, vad testvérekét,
egy teleknyi őserdő életét!

Megérte? Kórók, hórihorgasok,
kik nálam is nagyobbak voltatok,
s ti, törpék, és ti, kunkor fonalak,
akiket most együtt aszal a nap,
felelj, halott nép, szólj, szomorú rét,
megért annyi kínt ez a buta vég?

Megérte? – A felelet elakad,
csak a szívem hallja szavaimat,
saját magammal beszélgetek… és
megsimogatom a drótkerítést,
megsimogatom, mintha tízezer
kis halottól búcsúznék vele el.

És megyek tovább. Isten veletek,
hangya és veréb dúl most bennetek,
harsog a víg, idegen csipogás…
De, barátaim, lesz feltámadás,
s helyettetek új harcba kezdenek
a csonkok, magvak s néma gyökerek.

1937

Szabó Lőrinc:

Ima

Tűrhetetlen közel jön, ránk telepszik
a külvilág,
úgy hurcolom, mint fojtó, földrehúzó
ólomruhát,
úgy küzdök vele, úgy verem, cibálom,
mint egy polip
mesének hitt s íme lefejthetetlen
érc-karjait.

Régi rémálmok nem gyötörtek úgy meg,
ahogy ma már
a legjózanabb nappal gyötör, – óh nem,
nem a halál,
nem a túlvilág hozza ránk a végső
poklot, de a
magány hiánya s kint az örök ingás
kábulata.

Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső
szabad időt,
azt, hogy órákat eltölthettem egy-egy
virág előtt.
Bűn volt a lélek ráérzése? Az lett!
S mégis vigasz,
hogy a sok küldő parancs csak a máé;
az örök: az!

Óh áldott csönd, termékeny álmok, édes,
messzi magány,
térj meg hozzánk a megpróbáltatások
s rémek után,
s jöjjön a biztonság, jöjjön a győztes
remény veled,
hogy nem szenvedtünk hiába, sem én, sem
a többiek!

Szabó Lőrinc:

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához,
– Nem, nem; bocsáss meg kedves!
Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyermekünkkel játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten… Ó,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s húsod
isteni-mély nyugalmát – hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kíván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kívánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen…
Igazad van… Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk –: igen, így
süllyedünk vissza Istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld,
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Szabó Lőrinc: