Gárdonyi Géza: Dankó Pista

Fölébred este az ágyában Dankó és nézi mereven az asztallábat. Az asztalláb politúros és négyszögletű. Semmi olyan különös nincsen rajta, amit ilyen merev csudálkozással kellene nézni. Azonban Dankó mégis elcsudálkozva nézi. Azon gondolkozik, hogy ki ő és mi ő? Honnan került az ágyba és micsoda dolgok történtek vele, mielőtt az ágyba került volna?
Némi eszmélkedések után így brummogott:
- Vagy a szegedi főispán vagyok, vagy pedig Dankó Pista. De íme, én a Dankó Pista hónaposágyában fekszem, tehát csak álmodtam. Azonban, ha Dankó Pista vagyok, akkor én tegnap százötven forintot nyertem a nótámmal. Lássuk csak.
Nézi a tárcáját.
Abban nincs semmi.
Nézi az erszényét.
Abban egy megavasodott papiroshajtalék van. Nótaszöveg az, de valami rímet vár a negyedik sora már félesztendeje. Végre a nadrágzsebben különféle kulcsok, gyanták és cigarettamorzsalék között egy kis csomó bankót tapint ki. Elővonja.
Olvassa.
Nézi.
És vakaródzik.
Olvassa.
Vakaródzik.
És nézi.
Vakaródzik.
Nézi.
Olvassa.
- Az irgalmát, - mondja végre, - hát ilyen sok pénzt mulattam én el! Egy forint híjján éppen száz forint hiányzik. Tyhű fene teremtette!
Öltözködik és igazítja magát az Orientbe.
*
A fölébredés Lányinál hasonló elbámulások és gondolatbogozások között történik. Ő azonban azt álmodta, hogy ő Dankó Pista és hogy a rézkoronát napokig hordta a fején a Kerepesi-úton. Ebben a véleményében megerősítette a sok pénz, amit a zsebében talált. Százegy forint volt ott, egy krajcárral sem kevesebb.
Hanem, hogy az állát a kezére támasztotta, meghökkent.
- Hogyan lehet az, hogy így megnőtt a szakálam. Ha Dankó Pista vagyok, nincsen szakálam. Ez különös. De Lányi Géza se lehetek, mert akkor nem volna ilyen sok a pénzem.
Megnézi magát a tükörben és kétségtelennek találja, hogy ő mégis csak Lányi Géza.
- No, ez furcsa, - mondja, a szemüvegét az orrára csiptetve, - egész éjjel pezsgőztünk, aztán hol én fizettem, hol Dankó, mégis több a pénzem, mint amennyi volt. Kártyáztam volna? Nem, az lehetetlen. Hogy kártyáztam volna, mikor nem tudok kártyázni! De nini, mi jut az eszembe, hiszen én odaadtam Dankónak az én pénzemet, hogy el ne költsem.
Így még különösebbnek tetszett a százegy forint. Kóválygott a feje, mint az ördöghintóka.
- Irgalom Istene, ne hagyj el, - mondja kétségbeesetten, - bizonyosan loptam ezt a sok bankót, részeg fejjel elloptam valakitől. No vége a becsületnek! Szegény apám, ha te ezt megtudod a másvilágon. Hétszer megfordulsz a sírodban. De hol loptam? Miért loptam? Kitől loptam?
Kinyitja az ablakot és lenéz az utcára, hogy nem állanak-e ott rendőrök?
Nem állanak.
Gyerünk az Orientbe, talán Dankó tud valamit.
Dankó már ott ül és "csigarettázik". Kezelnek. Lányi leül sötéten és kérdőn néz Dankóra.
- Hogy érzed magadat?
- Jól, - feleli Lányi, - nem vesztetted-e el a pénzemet?
- Micsoda pénzedet?
- Amit az éjjel odaadtam.
- Nini, - mondja Dankó, - hát a te pénzed ez?
- Persze, hogy az enyém.
- Hiszen akkor az én pénzem meg tenálad van.
Lányi a homlokára csap és kiragyog a szeme:
- Persze, hogy nálam van! Ihol van pajtás, mind a százegy forint.