Ásgúthy Erzsébet: Mama

Kropacsek urat, mikor az üzemből hazajött délben, felesége már az ajtóban azzal fogadta, hogy megint baj volt a mamával.

    - Alighogy bevasaltam a ruhát – hadarta –, mindjárt mentem is, hogy elrakjam a szekrénybe, hát a kispárnahuzatok közül máris hiányzott egy! Rögtön tudtam, hogy csak az anyád vehette ki a csomóból, mert más nem járt a szobában. Hát mondom szép szóval, vékony hangon, egész szelíden: „Ugye, mama, megint hozzányúlt a vasalt ruhához?” De még be sem fejezhettem, már magánkívül volt az izgalomtól, hogy ő sose nyúl semmihez, tudhatom jól, pedig hát a múltkor is ő ette meg a szilvakompót maradékát, no de hisz én nem sajnálom tőle, nem azért mondom, miattam akár az egész spájzot is megeheti, ne mondja, hogy a pénzéért éhezik minálunk, hanem hogy a vasalt ruhába csak úgy beleturkáljon, az már mégiscsak sok egy kicsit! És még szólni se lehet neki, mindjárt megsértődik. Márpedig nem úgy van az, hogy akármikor tiszta huzatot lehessen előráncigálni, nem adják a szappant ingyen, ami éppen eszébe jut, és még letagadja, ha szólok neki! Hallottad volna csak, mit művelt, ahelyett, hogy egyszerűen visszaadta volna a huzatot! Még neki állt feljebb, hogy én ne követeljek rajta semmit, biztosan rosszul számolták össze a ruhát… „Rosszul számolták!”… Én számoltam! Én magam! Hát csak tudom, mennyi volt!… De ő mindig friss ágyneműt követel, pedig már megmondtam, hogy elég, ha egy párnán alszik, minek még a kispárna is?… De hogy ő nem tud anélkül, úgy megszokta egész életében… „Megszokra!” Én is megszoktam sok mindent, mikor még Klimkó Etának hívtak, mégis le kellett róla szoknom, mióta Kropacsek Vincéné vagyok. Nem úgy megy az, hogy csak neki a késznek, széthányni a más keserves munkáját… és a tetejébe még le is tagadni mindent!

    Kropacsek úr összehúzódott. Még kisebbre zsugorodott, mint amilyennek a teremtő szánta, és sűrű pislogások közt helyesbített:

    - Csak azt akartam mondani, hogy talán mégis… mégis megnézném… azaz megmondanám a mamának, hogy adja vissza… ha nála van…

    - Ha nála van? Persze, hogy nála van! Azért zárkózott is be a szobájába. Kulccsal zárta magára az ajtót, hogy senki be ne mehessen… Hiába zörgettem, ki nem nyitja a szentnek sem!

    - Majd talán én… megpróbálom én… – ajánlkozott Kropacsek úr, miközben valami furcsa kis szorongás markolta össze a torkát.

    De hiába kopogtatott, hiába próbálkozott, senki sem felelt, s nem nyílt ki az ajtó.

    - Ugyan hagyd már! – szólt ki a felesége ingerülten a konyhából. – Majd előjön, ha megéhezik.

    De már az ebéd is az asztalon volt, s az öregasszony mégsem jelentkezett. Kropacseknében forrt a méreg. Erélyesen kirúgta maga alól a széket, s már éppen indulni akart, hogy utánanézzen, amikor szaladva jött a szomszédék kisfia. Szinte beesett az ajtón.

    - Az öreg asszonyság… az öreg asszonyság… – lihegte.

    - Mi lelet? Mi van az öreg asszonysággal? – mordult rá Korpacsekné, míg Kropacsek elálló lélegzettel meredt a gyerekre.

    - Benn fekszik a padlón, oszt nem mozdul… el van nyúlva a földön… talán… talán meg is halt… – zihálta egy szuszra.

    - Mit beszélsz? Megkergültél? Hiszen csukva van az ajtó, honnan tudod, hogy a földön fekszik?

    - Felmásztam a lichthofablakra, onnan néztem be. Onnan jól látszik, tessék csak jönni!

    - Na, megint valami újabb fakszni! – dühöngött Kropacsekné. – De persze nincs, aki ilyenkor rendet teremtene! – mérte végig lesújtó pillantással a férjét, miközben a szobából kirobogott.

    Kropacsek úr csak ült, kábultan, mint akit ártatlanul fejbe vertek. Aztán hirtelen felállt, és reszkető térddel, botladozva végigsietett a sötét folyosón, amelynek végén, a kis udvari szobában lakott az édesanyja.

    Az ajtó előtt akkorra már többen összegyűltek a ház lakói közül. Rövidesen megjelent a házmester is, s hogy az ajtót hiába feszegették, leszaladt a tolvajkulcsért, és a visszafojtott lélegzettel bámuló kíváncsiskodókat félretolva, gyakorlott kézzel kinyitotta a zárat.

    Mikro az ajtó kitárult, Kropacsek az első pillanatban visszahőkölt, csak azután, a felesége után mert belépni a szobába.

    A padlón csakugyan ott feküdt az anyja. Arccal a földre borulva, csendesen, nyugodtan, mintha csak aludna. Első percben szinte elcsodálkozott rajta, hogy ilyen kényelmetlen fekhelyet választott magának. Csak amikor hiába emelgették, s karja és feje koppanva visszaesett a földre, csak akkor tört ki belől a hang tétován és gyámoltalanul:

    - Mama…!

    Kropacsekné feddőleg fordult hátra. De aztán, hogy a sopánkodó szomszédokra esett a tekintete, hirtelen meggondolta magát, s egy műsóhaj kíséretében, mint utolsó reményszálat vetette férje felé a kérdést:

    - Hátha csak elájult…?

    Orvosért szaladtak. Ez aztán minden kétséget eloszlatott, hivatalosan is megállapította, hogy özv. Korpacseknét szívszélhűdés érte.

    - Milyen szerencsétlenség!… Milyen csapás! – siránkozott a menye hangosan, és igyekezett a szemét vörösre dörzsölni. – Nem is tudom, mihez kezdjek most hirtelenjében… – nézett a körülötte állókra. – Annyi mindent kell ilyenkor elintézni… – s hirtelen eszébe jutott a bevasalt ruha is, amely még elrakásra vált.

    - Legelőször is fel kéne ravatalozni… – ajánlotta valaki.

    - Dehogyis! Előbb le kell mosni ecetes vízzel, és ünneplőbe öltöztetni… – vetette ellen egy másik.

    - Tessék csak kikeresni a ruhát, mi majd segítünk… – ajánlkozott két asszony is a házbeliek közül.

    Azzal a házmester segítségével felemelték s az ágyra fektették özv. Kropacsekné hűlő testét.

    - Siessünk… siessünk… – bíztatták egymást –, amíg meg nem merevednik.

    Kropacsek úrral nem törődött senki. Mozdulatlanul állt a szoba sarkában, szárazon égő szemmel, mereven nézte, amint idegen kezek húzzák, fogdossák anyja testét, s igyekeznek a sovány, elfáradt tagokat belekényszeríteni a birsalmaszagú fekete selyembe.

    - Én addig beszólok a temetkezési intézetbe, hogy küldjenek koporsót… – ajánlkozott a házmester.

    - Puhafából… – szólt hátra a szekrény mellől Kropacsekné. – Köszönöm házmester úr, köszönöm… És a hivatalnokot is legyen szíves felküldeni, hogy megbeszéljük a temetést.

    - A rendőrségen is jelenteni kéne… – fordult vissza menőben a házmester. – De oda én már nem érek rá elmenni.

    - Persze… Vince, mit állsz ott?! Mennyi baj van, és te meg se mozdulsz! Eredj hamar a rendőrségre bejelenteni!

    - Igen… – mondta felrezzenve Kropacsek, és gépiesen megindult az ajtó felé. Igyekezett úgy tenni, mintha sietne, de a lábai alig vitték.

    Mikor visszajött, anyja már felöltöztetve feküdt az ágyon, feje mellett kétoldalt kis faggyúgyertya égett, a kezében rózsafüzért és szentelt barkaágat tartott.

    Mintha a templomból jönne – gondolta Kropacsek úr, és megállt az ágy oldalánál.

    Egyedül volt a szobában, a többiek már kint tárgyaltak a temetés részleteiről.

    Nézte az anyját.

    Éppen mintha a templomból jönne – állapította meg újból.                  

    S eszébe jutottak a hajdani falusi vasárnapok, amikor délelőttönként összegyűltek a templomtéren, és szót váltottak a tanító úrra. Most is hallja a hangját, amint vállára veregetve bíztatta: „Hát csak tanulj fiam, tanulj! Szerezz örömet özvegy édesanyádnak… Dolgozz szorgalmasan, hogy egyszer majd meghálálhass neki mindent…” Milyen büszkén szorongatta ilyenkor édesanyja a kezét! Szinte érzi a kis, meleg, kérges tenyér szorítását…

    Érzi a simogatását frissen borotvált arcán, amikor az érettségit lette… Látja az ujja közt átgördülő könnyét a kinevezése napján… Aztán később… amint hálásan rákulcsolódik az övére, amiért magához vette…

    Nézi, nézik a két kezet, az egymásba fonódó ujjakat… és látja őket ezer változatban…Amint kenyeret szelnek, amint csomót kötöttek a cérna végére, amint a szálkát kiszedték az ujjából, borogatást raktak a homlokára, krumplit hámoztak… Nézi a munkában elgörbült, bütykös kis csonkokat, amelyek sose tétlenkedtek, mindig gyógyítottak, mindig adatak…

    Emlékek, jelenetek vég nélküli sora vonult előtte. Látta anyját ifjú éveiben, eszébe jutottak a ruhadarabjai, amelyek szinte elválaszthatatlanok voltak tőle, látta őt életének legkülönbözőbb mozzanataiban,a melyek már rég elmosódtak emlékezetében, de most hirtelen friss erővel újra előtolakodtak. Visszaemlékezett szokásaira, gyengéire, kettesben töltött küzdelmes, meleg éveikre.

    Egyszerre – mint jeges mosogatórongy – csapott szívére a jelen.

    Vajon mit adott ő az anyjának…?

    Mit adhatott, mikor maga is alig győzte erővel a mindennapok sodrát…!

    Most érezte, tudta, hogy még ez a kevés is fogyóban van a mai nappal… Minden, ami eddig volt, véget ért. Eltűnnek ezek az emlékek is, csak ő marad itt, üres kézzel és üres szívvel.

    Nézte édesanyja múló arcát a vibráló gyertyafényben.

    Úgy feküdt ott, mint aki már mindent tud.

    Feje kissé oldalt billent, nem volt még alátámasztva.

    Milyen rosszul fekszik… – gondolta Kropacsek. S ekkor hirtelen eszébe jutott a kis fejpárna.

    Ott feküdt nem messze az ágytól az egyik széken. Huzat nem volt rajta.

    Utána nyúlt. De félúton megakadt a keze, és szeme kerekre nyíltan tapadt a párnára. A szíve egyszerre vadul dobogni kezdett.

    Egy pillanatra tétovázva állt ott, aztán lábujjhegyen az ajtóhoz sietett, és óvatosan kilépett a folyosóra.

    Néhány perc múlva izgatottan, lihegve visszatért.

    Megfogta a kispárnát, és reszkető, ügyetlen kézzel belegyömöszölte a magával hozott tiszta huzatba.

    Aztán megállt vele az ágy előtt.

    - Mama… – szólt halkan. – Mama… Látod?… Nesze…

    És végtelen gyengédséggel a feje alá tette.