Farkas Antal: Mérik a földet

Akkornap haza kellett volna vinni apót a doktorhoz, mikor a vérhányás előfogta, de a Csillag lónak szög ment a lábába, nem lehetett befogni egy hétig. A doktort meg azért nem lehet kihozni a határmenti tanyába, mert legalább is öt forinttal kell betömi a száját. Ha a maga kocsiján-lován jön, tíz forinton alul az édesapja gyerekének se tapogatja meg a pulzusát itt a határszélen. Kivált ilyen rossz úton, mikor az üres szekeret is három lóval vontatják.

    Különben is apó öreg ember, megértett a halálra. Öregségnek, halálnak se patika, se doktor nem állja útját, ha egyszer igazándi. Apó nyolcvan felé jár. Az élete nem öröm, inkább teher magának is, másnak is. Ha leül, láb alatt van; ha feláll, útban van; ha nem szól, haragszik; ha beszél, zsörtölődik. Apónak jobb lesz elmenni arra lefelé, a város alá, a temetőbe. A diákok énekelnek neki, a pap félóráig siratja, búcsúztatja, kőfejfát kap, aztán a torára három birkát levágnak. Amit a doktorra pazarolnának, jobb lesz a temetésre, a torra.

    Apó maga is így gondolkozott. Rossz néven se vette, hogy nem vitték doktorhoz. Eljött az ideje, elhozta a kegyelmes Úristen, nem lehet ellene tenni még a doktornak se. Viaszsárgán, fejére húzott sipkával, fehértarka szőrű ábrázattal feküdt a csíkos huzatú párnák és dunyhák közt. Eddig az ajtó melletti vacok volt az övé. Ott forgolódott, duruzsolt, pipázott, köpködött az öreg ember, most, hogy mindezt utoljára teszi, belefektették a tiszta ágyba.

    Jöttek a szomszédok, rokonok, megnézték az öreg Csalát. Látták, hogy nem sok van neki hátra, vigasztalták.

    - Megfázott, István bátyám. No, ha jól kiköpködi magát, kutyabaja se lesz.

    Magukban pedig azt mondták:

    - Dejszen, nem eszik Csala István több hurkát világéletében.

    Valamikor nagyon szerette. Most is megennék, de hol van még disznóölés ideje? Október járja, aztán a Csala-cserekek csak karácsony hetében ölnek. Addig István bátyám háromszor is elvándorol a vörös-csíkos ágyból fekete koporsóba. Előbb meghal apó, mint a hízók.

    Amilyen igyekvő, farági ember volt az öreg Csala, szakasztott olyanok a fiai is. A három Csala-testvér egy bokorban lakott a határmenten. Az öreg földjét szántották-vetették, olyan haszonbéres emberszámba mentek. Mindenki tudta, hogy az apjuk nevén áll a birtok, kommenciót fizetnek ángáriában az öregnek és majd csak akkor lesz meg az osztály közöttük, ha az öreg meghal.

    Nehezen is várták a halódását. A legkisebbik, ahol az öreg meghúzódott az anyjukjával együtt, összeültek a fiak, a menyek és vagy a konyhában, vagy a tiszta szobában sugdolództak. Ha bent köhécselt az öreg, elhallgattak, szemük összetalálkozott és azt kérdezték egymástól, ha nem is szóltak:

    - Ugyan, meddig húzza még?

    Az anyó, az öreg Csaláné, száraz, fürge öregasszony, nem volt annyira láb alatt, sőt akármelyik menyének nagy segítségére volt, tehát szerették, tűrték. Amikor közibük toppant,m mindig megvigasztalta őket:

    - Nem sokáig viszi már édesapátok.

    Valamelyik éjszaka a legidősebb felzörgette mind a két testvért.

    - Most jöttem ki a városból. A fiskálisnál voltam. Azt mondta, hogy vigyük haza az öreget. Valamit alá kell neki írni, ha nem írja, baj lesz.

    Hajnalban befogtak. Subákat, dunnákat raktak a szekérre. A három testvér egy-egy lovat adott a hosszú, nehéz útra. Az öreg Csala csak sóhajtozott, nyögött; nem igen tudta, miről van szó. Belefeküdt volna a tulajdon koporsójába is, ha éppen azt kérik tőle. Már úgyis mindegy.

    Haza jutottak az öreggel. Bevitték a gyerekek a közjegyzőhöz, az ölükben tartották, becézgették, míg az öreg szörnyű megerőltetéssel aláreszkettette a nevét valami hosszas írásnak. Aztán feltették a szekérre, ők maguk meg bementek a nagykorcsmába früstökölni. Belakván ételből és italból, nekivágtak a hosszú útnak. A város alatt ugyan Pistának eszébe jutott:

    - Ej, aki istenelte, most megmutathattuk volna édesapámat a doktornak.

    A középső, aki a lovakat hajtotta, hátraszólt:

    - Elvitte a közjegyző a doktorét is. Gyí!

    Csala apó visszajutott a vörös csíkos párnák közé. Az apót már nagyon várta az öreg Csaláné. Meleg leves, meleg szoba, minden volt, de bizony nem igen kellett apónak semmi, csak a pihenés. Megtörte az út szörnyen.

    A három testvér meg kint a pitvarban a városból hozott pálinka mellett veszekedett. A földön veszekedtek, a föld miatt. Nem tudtak megegyezni. Már nem egyszer próbálták kilépni, öllel megmérni, kicsóvázni, de nem bíztak egymásban. Ez is csal, az is. István, akinél az apjuk van, szintén csal. Ő nem ad kommenciót, hanem tartja az öregeket a másik kettőtől kapott kommencióból. Csakhogy nem fogy el ez a kommanció. Pista eladja a piacon. Az öregek úgy koplalnak, mint a Beczéék agara. (Csak akkor evett, mikor nyulat fogott, pedig csak három lába volt, a nyúlnak meg négy.) Ámde nem mertek szólni, mert István gyereket szerették.

    A viaskodás hangos lett. Apó nyugtalankodni kezdett az ágyban. Az anyó kiment a gyerekekhez.

    - Menjetek z istállóba osztozni. Édesapátok szeretne egy kicsit aludni.

    - Majd alszik, ha meghal, – mondta a legnagyobb.

    - Édesapánk becsapott bennünket. A Krisztusnak sincs meg ez a föld egy telek. Én mérnököt hozok neki, – erősködött a középső.

    - Ne csúfoljatok meg bennünket azzal az indzsellérrel. Egy telek volt a mienk mindig. Várjatok, míg apó meghal. Nem olyan sok van már neki hátra.

    A gyerekek a második liter pálinkát már az istállóban veszekedték le. A vége az lett, hogy megegyeztek abban, hogy másnap közös erővel kihozzák a mérnököt. Mérje szét a az öreg Csala földjét, kinek mi jut, majd kitűnik, hogy volt-e egy telek.

    Másnap – a mérnök már méricskélt a mezsgyén, a Csala-fiúk meg a mezsgye vágin emlegették az apjuk istenit, – nagyon elcsöndesedett az öreg. Nem köhécselt. Azt mondta, hgoy egy kis főtt gesztenyét szeretne enni. Felült az ágyban. Kilátott az ablakon. Látta, hogy a mezsgyén láncot húznak, rudakat cepelnek.

    - Anyó, anyó, mi az?

    Az anyó kifordult a pitvarba. Nem volt a szobában. A gesztenyét akarta a kemencéből kivenni. (Jókor már, az a huncut béresgyerek a javarészét kilopta.) Az öreg Csala csak anyókát szólította odabent, de nem hallotta senki. Mérgében leszállt az ágyról azzal a jó szándékkal, hogy kijön, aztán majd rendet csinál ő azzal a bottal ni, a gyerekek közt, majd ád ő mérnököt, hát már azt se várják meg, míg az ember tisztességesen elpusztul.

    Apó egyet fordult és végigzuhant a szoba földjén. A fejét bele is vágta az ágyvégbe alaposan.

    - Anyó!

    Mire az anyó bejött a maradék gesztenyével, hideg volt az apó teste.

    A mezsgyén húzták a láncot. Behallott a csörgése, meg a Csala-fiúk hangos veszekedése. A béresgyerek az istállóajtó háta mögött jóízűen falta a lopott gesztenyét.