Jakab Ödön: A csalogány, Az áldott ház, Ha élne most az én édesanyám, Hazaszeretet, Szülőföldemen

Jakab Ödön:

A csalogány

Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólítám a jámbor csalogányt:
«Ugyan barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amíg teleltél messze déli tájon,
Nagyot fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg,
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.»
És a csalogány így felelt nekem:
«Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém,
Nem idegentől kölcsönöztem én.
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a múlt emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
S míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol.
Amíg e földön lesz nyár s kikelet,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dűlőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép, mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
S mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.»

Jakab Ödön:

Ha élne most az én édesanyám

Olykor, ha lámpám fénye mellett,
Úgy éjszakánként elmerengek,
S szomorú szívvel eltűnődöm
Sok esztendőre gyűlt időmön,
Felsóhajtok: be áldás volna rám,
Ha élne most az én édesanyám!

Öregember bús hangulatját
Orvosok meg nem gyógyíthatják,
Sorvadó keblem fel nem épül
A világ minden gyógyszerétől!
E bajt enyhíteni egy tudná talán:
Ha élne most az én édesanyám!

Ma is csak úgy, mint réges-régen,
Ő volna végső menedékem:
Mindent, mi fáj, mi szívem tépi,
Elpanaszolnék sorra néki,
S fejem áldott keblére hajtanám,
Ha élne most az én édesanyám!

És míg ő búmnak okát hallva,
Becéző sóval vigasztalna:
Elfeledném a keblén nyomban,
Hogy oly sok év a vállamon van!
Egészen újjászületnék szaván,
Ha élne most az én édesanyám!

Mert ősz fővel is mint hiába,
Nem öreg más, csak aki árva,
Szülője mellett még az ernyedt
Agg sem egyéb, csak nagyobb gyermek.
S magamat is csak annak tartanám,
Ha élne most az én édesanyám!

Őt magam előtt látva folyton,
Könnyebb volna viselni sorsom:
A véghatárt, mely már közelget,
Sehogyse látnám oly közelnek,
Akárhogy hullna a tél hava rám,
Ha élne most az én édesanyám!

Észre sem venném a lelkemmel,
Hogy itt az idő és mennem kell;
Elszenderülnék lassan, szépen,
Miként az erdő langy estéken
Elszenderül a fülemilék dalán,
Ha élne most az én édesanyám!

Jakab Ödön:

Az áldott ház

Van egy kis ház messze, messze,
Akácokkal körülszegve,
Fehér falán forró nyárban
Árnyat ejtő folyondár van.

Ott voltál te játszó gyerek,
Ott lettem én boldog veled.
Legyen áldott minden fája,
Nagy öregség szálljon rája!

Gólya költsön tetejére,
Fecske-madár ereszébe,
S mikor a szél szárnyát bontja:
Védelmezze a fák lombja.

A ki oda lakni megyen,
Haláláig boldog legyen;
Ha még üres: a szívébe
A szerelem költözzék be.

S ha váltja is gyász a derűt:
Ne érezzen több keserűt,
Mint a mennyi tőlünk maradt,
Mikor onnan lehoztalak

Jakab Ödön:

Hazaszeretet

Csodálattal tölt el engem a természet,
Bár nem minden évszak vonzza lelkemet:
Búra hangol a tél sívó pusztasága,
Míg örömre gyújt a zengő kikelet;
Ámde még a tél is, ha itthon borul rám,
Idegen tavasznál kedvesebb nekem,
Mert én a hazámat, szép Magyarországot,
Az egész világnál jobban szeretem!

Nem csupán azért, mert itt ringott a bölcsőm
És porló apáim csontja itt pihen;
Még mind ezeknél is valami erősebb,
Titkos erő köti ide a szívem!
Nincs annak neve, sem határolt lakása,
Észrevétlen árad mindenből felém:
Ott lappang a földben, virágban, folyóban,
Bércek erdejében, rónák ligetén.

Ringathatták volna bölcsőmet akárhol,
Szépséges hazámtól bármi messzire:
Nyugtalan ösztönnel csak ide vágyódnám
Az édes magyar föld vidékeire;
Miként a vad, mely rab anyától született
S igazi otthonát nem ismeri még,
De azért nyomban az erdőnek iramlik,
Szülő ketrecéből mihelyest kilép.

S puszta véletlenből künn is pihenhetne,
Idegen ég alatt, apáim pora:
Fölkeresném őket, megsiratnám őket,
De ott fogni csak nem tudnának soha!
Húzhatna akárhogy a kegyelet szála:
Mit nekem ott az a parányi halom?
Mikor a hazámból óriási bércek
Integetnek át a kéklő távolon!

Nem lehet, nem lehet elszakadnom innen!
Itt maradni: élet; távozni: halál!
Inkább kell nekem a börtön magyar földje
Más ország kényelmes palotáinál!
Az én honszerelmem éber hold az égen,
Mit derűs napfényben látni sem lehet,
De mindegyre szebben tündököl, ha búsan
Alkonyodni kezd lent a mezők felett.

Nem csak a bőségben, nem csak az örömben
Szeretem, imádom ezt a földet én;
Talán még százszorta forróbban szeretném
Koldussága gyásza setét idején!
Lehet akármilyen szánalomra méltó,
Verheti búbajjal, szégyennel az ég:
Én halálomban is hű maradok hozzá,
Amint életemben hozzá hű valék!

Föláshatja majd a vándor szél poromat
S elfúhatja messze idegenbe ki,
Csak hiába lesz mind: kegyetlen haragja
Innen azt örökre nem száműzheti;
Mert amint látom, hogy valamely másik szél
Hazám felé szállni készül csöndesen:
Felkapok hátára s újból itthon termek
Szép Magyarországon, szülőföldemen!

Jakab Ödön:

Szülőföldemen

Minek is jöttem én
Ebbe a faluba?
Kis házunk tűzhelye
Rég ki van aluva!
Üres a tornáca,
Ajtója bezárva,
Sürü hálót szőtt a
Pók az ablakára.

Senki sem örvend itt,
Mikor megérkezem,
Senki sem siratja
Az elmenetelein:
Akik vígan vártak
S -búsan váltak tőlem,
Mind ott alusznak már
Künn a temetőben!

Nyomtalanul eltűnt
Egész multam innét:
Sehol egy ismerős,
Bármerre tekintek.
Ha egy-két öreg fa
Nem állna előttem:
El se tudnám hinni,
Hogy haza vetődtem.

Csak e jó, öreg fák
Ismerősim még itt.
Hányszor szedtem róluk
A madarak fészkit!
Nagy, izmos ágaik
Hányszor ringatának,
Mint csecsemőt karja
Az édes anyának!

Áldjon meg az Isten,
Édes öreg fáim,
Egykori bizalmas,
Jámbor cimboráim!
Ragyogjon rátok még
Sok fényes kikelet,
S ne felejtsétek el
Az én emlékemet!

Ha én most tőletek
Ismét eltávozom:
Ki tudja, veletek
Mikor találkozom?
Veletek tán soha,
Legfölebb majd egyszer
Valahol oda lent
A — gyökeretekkel!