Fazekas Mihály: Ruszánda, moldvai szép

A nyugodalomnak útján
     Még nem is messze mentünk;
A borzasztó csata után
     Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
     Még jól le se lankadtak;
Tüzünktől felforrt véreink
     Még le sem csillapodtak:
Mégis mely gyenge mozgások
     Melyek bennem pezsegnek.
Egy harc után nem szokások
     Így verni a szíveknek.
Óh, hányféle indulattól
     Hányódunk, és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
     Talpig felhevítődünk:
Majd egy szép kép csillámjától
     Lobban fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
     Márs vasbottal elintett.
Most is a török puskája
     Nem lőtt meg oly mérgesen
Mint egy oláh kis lyánkája
     Rám tekintvén édesen.
Nem láttam én még vad fának
     Soha ily szép gyümölcsét
Egy havason nőtt oláhnak
     Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed zord vitéze
     Elfelejti vadságát
Dühösségében, csak nézze
     E természet virágát.
Én is, ha magyar nem volnék,
     Érte nevem letenném
Vagy halnék, vagy megbomolnék,
     De Ruszandát elvenném.
Ha nem volnék ami vagyok,
     Lábom azt is ígérte,
Hogy a Kárpátusok nagyok,
     Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
     Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra
     S a hegyekbe költöznék,
Ha kimennék a juhokkal
     Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal
     Örömömbe befalnám.
Vess véget, hazai hűség
     E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
     Pálma kell a bajnoknak.