Csűrös Emília: Andriskó

Rigó meg Virág prüszkölve röpítette a csilingelő szánkót, míg a kacagó gyerekek az öreg kocsist ostromolták.
- Fordítson ki, János bácsi! Milyen jó lehet a puha hóban buckázni!
Az öreg vidáman mosolygott a bajusza alatt:
- Hogyisne! Éppen a szentestére történjen valamelyiknek baja…
Repült a szánkó árkon-borkon keresztül. Lámpagyújtásig szólt a szabadság. Élvezte is Gyurka meg Bandi! Csak azt szerették volna, ha egy pár pajtásuk a városi iskolából szintén velük örvendezett volna a pompás szánkózásnak.
Odahaza a tanyán ezalatt nagy volt a sürgés-forgás. Mozsárcsörgés, habverő-kattogás a konyhán. Anna kipirulva libben ide-oda, hogy a szükséges utasításokat megtegye. Azután, hipp-hopp, ott termett a szép szobában. Fehér abroszt kellett a földre terítenie. Hadd legyen hely, hogyha berepül a karácsonyfás angyalka az ablakon, meg ne botoljon valamiben.
Anyuka harmadszor mondta Annának:
- Eredj már haza, fiam! Szedd rendbe a házadat és hozd ide a gyermekeidet! Az urad is mindjárt itt lesz a kántálókkal.
Anna, aki itt nőtt fel az intézők házában, férjhez is innen ment a béresbíróhoz, még egyszer körülnézett, nincs-e valami segítenivaló. Aztán indult hazafelé. De mosolyogva visszafordult:
- Andriskó! Hol van a kisfiam?
Nosza keresték mindenfelé a hároméves csöppséget, de hiába.
- Utoljára akkor láttam, amikor a két úrfi szánkózni ment. Meg is szidtam, mert ő is velük akart tartani. Jaj, Istenem, hol lehet? – sopánkodott szegény Anna.
- Nézd meg, fiam, hátha elunta magát és hazament. Mi a nagy dologban észre se vettük.
De Andriskó otthon se mvolt. Végigkeresték az istállókat, sehol sem volt. Bizony elmaradt azon este a kántálás. Senki sem tudott békés szívvel örülni. Lámpásokkal járták körül a tanyát – hiába. A kis szöszke Andriskó – a béresbíró szemefénye –, az egész tanya kedvence nyomtalanul eltűnt.
Szomorú angyaljárás volt az intézőéknél is. A fiúk nem tudtak örülni. Iluskának piros volt a szeme a sírástól. Nagyon fájt a szíve a csacsogó kis csöppségért, aki minduntalan ott lábatlankodott a konyhán körülötte.
De mi történhetett vele? Senki sem mert felelni erre a kérdésre. A legborzasztóbb sejtelem szorította össze mindenkinek a szívét: farkas rabolta el! Kemény tél volt, sokszor a kertekig merészkedtek az ordasok. Istenem, irgalmazz!
Korán lefeküdtek a gyerekek, szívükhöz szorítva az angyalka ajándékát, de imával, sóhajjal az ajkukon: „Istenkém, mi van Andriskóval? Istenkém, hozd vissza Andriskót!”
A béresbíróéknál sokáig égett a lámpa. Anna forrólázban feküdt. A szomszédasszonyok folyton rakták homlokára, szívére a hidegvizes kendőt. A hatalmas termetű béresbíró, mint akit taglóval sújtottak le, rároskadt az asztalra, és hörgött fájdalmában. Élete, mindene volt az a gyerek.
Lámpás gyenge fénye imbolygott végig az udvaron. Az intéző ment az istállóba. A béresek – román emberek voltak – csoportba verődve Anrdiskót tárgyalták. Egyik is, másik is tudott valami ehhez hasonló rémes esetet. Amikor belépett lámpásával az intéző, mind némán felálltak.
- Emberek – szólt halkan –, a kutakat megnézték?
Mind tudták, miről van szó. Négy gémeskút volt a tanyán. Szegény oktondi kisgyerek talán beleesett valamelyikbe… És megindultak a kutakat átvizsgálni. Hosszú kötélen lámpást eresztettek a vízig, azután hosszú, kampós végű rudakat. Hármat-négyet egyszerre. Egyik kútnak sem volt semmi rettenetes titka. Gondolkodóba estek, és szétszéledtek ismét az emberek.
Az intéző is hazament. A béresbíróék ablakából eltűnt a fény. Vigasztalan sötétség borult a kis tanyai házra. A lelkeket még nagyobb sötétség fojtogatta. Otthon a gyerekek aludtak. Bizonyára megtalálták álmukban Andriskót, mert mosolyogtak. Az intézőné ült, előtte nyitott imakönyv. Fájdalom és lelkifurdalás messzire űzte tőle az álmot… Ha nem lett volna nála Anna, talán nem veszett volna el a gyerek… Én Istenem, de ki tehet róla?… Én nem hívtam, magától jött segíteni. Ki tudja, tán otthonról is eltűnt volna… Én Istenem, segíts! Tégy csodát! Ma, karácsony éjszakáján mutasd meg hatalmadat!
Leborult az asztalra, forró könnyek peregtek szeméből az imakönyvre. Sokáig maradt így. Az óra ütése riasztotta fel: Tizenkettőt ütött… „Éjfél! Most mennek az emberek éjféli misére… Hálát adnak az Istennek, hogy ott messze, Betlehemben megszületett a Gyermek… Hálát adnak… és az a szegény kis tanyai gyermek…” Újra zokogás rázta egész testét.
Valaki megkopogtatta az ablakot. „Jaj, ki az?” Még egyszer kopogtatták, erélyesen, türelmetlenül. A kutyák eszeveszetten csaholtak. Félve nyitotta ki az ablakot. Lovas ember állt kint az ablak alatt. Hatalmas báránybőr süvegével és bundájával komoran állt az ablakon át kivetülő lámpafényben.
- Dicsérjük a Jézust! – mondja románul az idegen. – Ne ijedjen meg, doamna tőlem, a tóháti pakurárokhoz megyek. Egy gyermeket találtam az erdőn… Azt hittem nyúl vagy róka, amikor megijedt a lovam tőle. Akkor láttam, hogy gyermek. Felvettem a bundámba, és gondoltam, megnéze, nem idevaló-e?
Az intézőné szólni se tudott, csak a karját nyújtotta az ablakon át a gyermek felé:
- Adja ide, jó ember! Áldjon meg az Isten!
Pár perc múlva pattogott a tűz a konyhában, és meleg bablevest szürcsölgetett a jólelkű ember. Andriskó ott pislogott a Gyurka ágyán. Nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. A nyitott ajtón átcsillogott a karácsonyfa, és Andriskó csak bámult, ámuldozott.
- Hé, Anna! Itt van a fiad! Gyere fel az udvarba! – kopogtattak a béresbíróéknál.
Örömsikoltások verték fel a tanya csöndes éjszkáját. Egymásután fordultak be a subák az udvarba. Mindenki látni akarta a megkerült fiúcskát.
Andriskó a jó melegben nyújtózkodni kezdett, és körülnézett. Szeme Gyurkára tapadt, és eszébe jutott, hogy szánkózni akart, de nem vették fel a szánkóra. Akkor elindult gyalog, a szánkó nyomába. Attól félt, meglátják, és visszahívják, így hát letért a gyümölcsös mellett. Egyszer csak a nagyerdőben volt. Kifáradt és leült egy nagy fa alá. Ott el is aludt. Bizonyosan valami karácsonyi angyalka vigyázott rá, hogy meg nem fagyott a nagy hidegben, és éhes farkas se bukkant rá.
Andriskó lemászott a kiságyról, és elindult a karácsonyfa felé. Ámult-bámult a sok csillogás láttán, aztán gondolt egyet, és letelepedett a karácsonyfa alá. Arra már ott térdelt az anyja is, apja is, és ott szorongott a szobákban az egész tanya népe.
Bandi feltérdelt a kiságyában, és örömtől repeső szívvel énekelni kezdte: „Dicsőség mennyben az Istennek!” … Érces férfihangok vegyültek a vékony gyerekénekbe. Iluska könnyes szemmel nézte a jelenetet.
Így lehetett ez akkor is – Betlehemben.