Lévay Mihály: Útban a Golgotára

Zimankós éjtszaka sötétje
Tekint be rám az ablakon,
Sikolt a szél, kacag felettem
S én tépelődve hallgatom;
A lelkemen is néma éj van,
Valami úgy fáj itt belül;
Hasadsz-e hajnal, egyre várlak?
Az ég akkor talán derül.

Várok, de mély az éj, sietve
Röpülnek át a fellegek,
A bujdosó hold gyér világa
Mutat parányi kék eget;
Az ég alatt, a sziklaormon
Sötét kereszt mered elém,
Te vagy az Golgota keresztje,
Hol nem terem már több remény

A rémes éjtszak körében
Kísértő árnyak bolyganak,
Fején bús golgotavirágból
Füzért hord mindegyik alak.
Szívük sebén a vér piroslik,
Mint téli nap, ha alkonyul,
Nyomukba’ könypatak szivárog,
És nézem őket szótlanul.

Lecsüggedt vállú agg vezérük
Szemével révedezve néz,
Röges úton tövis sebezte
S nem volt, amely segítse, kéz;
Szívéből, mint a tiszta forrás
Fakadt föl bölcsesség, erény,
A nyegle mégis megvetette;
Miért lett bölcs, azért szegény!

Utána könnyet ejtve jönnek,
Kiket a bánat összetört,
Nekik szúró tövist nevelt, hajh,
S virágot nem terem a föld!
Ím itt egy ifjú; bús szemében
Lefestve látom életét:
Kiért epedve vert a szíve,
Reményeit az tépte szét.

Lihegve, mint pelyhes madárka,
Melyet a vércse megzavart,
Könnyes szemű gyermeksereg jön,
Fürkészve hervadó avart;
A sírból, mit e hervadás föd,
Tán visszatér a jó anya
S lesz hol pihenni, mert előttük
Bezárva mások ajtaja…

Arcuk fakó, szemük beesve,
És rongyba’ tűrik a vihart,
Jönnek az ínség vértanúi,
Kiket más elzavart, kimart,
Meleg szobának enyhhelyére
Lábuk’ be ők so’sem tevék,
Remegve, a nyomor ölében
Föltalálta mindegyik helyét.

A rétek balzsamos legében
Ki nem vett egy lélegzetet,
Csapongó napsugár se érte,
Csak kín gyötörte s szenvedett:
A kórágy elhagyott betegje
Tengernyi sajgó seb között
Vonszolta tagjait idáig,
Ösvénye könnyel öntözött.

S megújuló panasz siráma
Repül felém a légen át,
Kesergő Rachelek csapatja,
Nekik vigaszt e föld nem ád!
Kínos, reménytelen magányban,
Honnan kihalt a fény, öröm,
Keresgetik szívük virágit
S zokognak néma sírkövön.

A küzdelemben összetörve
Emitt egy félszeg, bús alak;
Eszménye tiszta fényvilág volt
S most már lidérc után szalad;
Lelkén az összhang összedúlva,
Eszén komor nagy éj lakik;
Lehullt a mélyre, büszke szárnya
Nem bírta el a csillagig!

És jönnek százan, jönnek ezren,
Viharban, vészben, szenvedőn,
A Golgotának útja népes,
Egész sereg a hegytetőn!
S a megváltó kereszt tövében
Panasz, nyögés mind megszakad.
A meggyötört kebel epedve
Sóvárgja, Jézus szent szavad!

Ó lesz e balzsamod sebükre,
Ki érted a panasz szavát?
Dicső király, hiszen szíved is
Kegyetlen dárda járta át!
Kerestek teljes életükben,
Segélyül híva nagy neved,
Emeld föl mind, öleled magadhoz,
Ki szenved, az rokon veled!

Dereng az ég, csodás világnak
Sugárzó fénye rezg körül,
Leszállsz hozzájuk irgalommal
A csillagtáborok közül;
S akik zokogva rogytak össze
Keresztednél a Golgotán,
Ó látom, mint vigasztalod meg
S nem űzöd el, nem mostohán!

És hallom is már égi hangod’,
Mely édesen foly, mint a méz;
Reméljetek, hiszen enyém mind,
Ki bízva a keresztre néz!
Aki utánam jön s keresztjét
Én értem hordja szívesen,
Megenyhül az a szenvedésben
S én angyalim közé veszem!

…Nincs már sötét, úgy zúg a szélvész,
Hozsánna zeng a Golgotán;
Csodás, malasztos égi béke
Virul a szenvedés nyomán.
S a sok kereszt mind fényben úszva
Emelkedik az ég felé
És fölmosolyg, ki vértanú volt:
Üdvét a mennyben meglelé!