Ormos Iván: Út az Istenszéke felé

Verses útirajz-részlet

Sárgul már a bánsági nyár,
ámbraerdők a júliusi esték
s múltat sebez égő illatuk.
Tavalyelőtt, ilyen estén
a Dómtéren sétáltál
s az ismerősöknek
csöndesen újságoltad:
„– A fiam Marosvécsre megy,
ilyenkor összejönnek ott
Erdélyből az írók,
s vitatják baját, kutatják
jövőjét e vajúdó időknek.
Hadd menjen ő is, ha már
a sorsát zordan tündökölve
űzi vers és gondolat,
én azt nagyon nem értem,
de ő hittel vallja:
szép a titkokat s zeretni
s anyagként szenvedni
az ég alatt.”

S egy csillagra néztél fel,
mikor korán lefeküdni
bementél a kapun.

Vár ez évben is a vécsi Helikon,
vonatom Dózsa városából indul,
hol Mária-oltár áll a tüzes trón helyén,
s hol egyre kevesebben tudják:
ki volt Perbárt, Kinizsi,
Losonczy és Prinz Savoyai…
A sváb Or5czy-Merczyfalva
s bolgár Vinga után
(magányos tornyaitokkal merre integettek
szegény magyar telepes-falvak?)
mankón sántít szívem felé az est,
mint vesztőhelyre akkor Damjanich,
s már mormolom is áhítattal
a többi tizenkettő nevét.
Fáradt varjúcsapat most éppen
arrafelé húz.
Halk zökkenés. – „Arad” – kiáltja az űrbe a kalauz.

S odébb, Radna kék szorosán túl
őskori vértezetben ül hegytrónusán
a sík felett magasan Erdély,
fején csillagkorona,
Kezében gránit törvénykönyv
s lábánál ezüst ösvény: a Maros…
– Lám – tűnődöm el,
nemzedékek jönnek-mennek,
korok, eszmék váltják egymást,
s itt, e hegyek világa
mit sem változott:
maradt az ős mítoszból
ideszakadt táj.

Csak nemzedékek jönnek-mennek…

S míg ózon sűrűn át
keletnek tör a dühöngő acéltest,
a völgy felett, opálos éjben
középkorra mered vissza
romja a solymosi várnak
s az őseimet juttatja eszembe.
Itt éltek ők darócban,
e keresztényi határőrvidéken
múlt szerinti harcos Vojkok,
s mondta járja róluk: korcs, ködös
Hunyadi ivadékok.
Apámat adták ők, kik bajlódtak
fegyverrel, jószággal, ekével,
a fejedelem úrral harcba mentek,
s mikor vérük szétfolyt e komor
földben, lelkük az ég ablakán át
Istenhez repült vissza.

És Aranyosszék felől
erre kormányozta tutaját
anyám hunarcú őse: Borsos István,
ki később vargamester lett
és Turi Lánnyal ment oltár elé
Magyarpécskán.
A származás örök kertjéből
idesodort bóbita és anyán át
messziből jött láncszem-ember,
ó – tudhatom én, miért van
s hová vezet ez út,
melyen elhaltak fáradt Vojkok-Borsosok,
s én hagyom lábam nyomát
a Föld sarán…

Még gondolnék egyet-mást
magam s a lét titkairól,
de hirtelen, mintha mennydörögne,
elfut alattam a branyicskai híd,
s alig később Kőműves Kelemen
zord falain világít a bolygó
hol lámpájának fénye.